Oksa. A mai események tükrében vissza kéne vennem a paradroidságból.
És ebből az E.-féle lazaságból is.
De azért ha én ezt az unokáimnak elmesélem....

A mai események hatására elgondolkodtam azon, vajon paranoiás vagyok-e.
Nem, nem vagyok.

De egy enyhén paranoid karakter lehet bejátszik.....

Inkább hiszékeny vagyok, mint gyanakvó, még ha becsapnak is!
Mert ha hiszékeny voltam, és becsaptak, egy pillanatig szenvedek, de a gyanakvás egy életen át gyötri az embert.
-Paul Gauguin-

....én perpill pont ellentétesen élek: mindenki csaló, amíg nem bizonyította ártatlanságát. Még rémlik halványan, milyen volt fordítva, míg működött: nem vágtak át, sőt. Sőt.
Aztán egyszer mégis, és még csak nem is hibáztathatom igazán őt, mert a Nagy Átverést nem direkt történt. Egyszerűen összeakadtam egy lelki bicegőssel, akinek köszönhetően két éve nem tudok a krokodiljaimtól szabadulni, hiába hiába tudom (tudjuk, búzavirág, tudjuk) hiába, hogy a csigaház törékeny, a védelem csak illúzió.....

Karma.
Azt kapod, amit adsz.
És mi van ha csak bizalmatlanságot tudsz adni?

Meg kell mondjam, hogy ez így tényleg száksz.

Tegnap bálban voltam, kaptam piros-arany griffendéles szalagot a fekete-ezüst összetákolt báli ruhámra, aztán hazajöttem, mert már körbepusziltam mind a hat embert, akit ismertem az ezerből.

Vissza akarom kapni az elmúlt két évet az életemből, vissza akarom kapni a régi hangulatot, de legfőképp vissza akarom kapni a régi évfolyamom.

Sehova nem tartozom, csak lógok, mint egy ottfelejett kabát.
Jöhetne már valaki értem.

És hopp, mondta Olivér(ka), miután kifejtette, hogy csináljunk úgy, mintha ő ott sem lenne, mert itt belső inspirációról van szó, itt belülről kell érezni a dolgokat, ez egy ilyen magányos dolog. Mindezt egy spinningórán.

És hopp, mondta megint Olivér(ka), aki lehet cirka ötven kiló (ebből öt kiló ágyéktájt, további 20-20 lábtájt csoportosul, a maradék meg elosztódik a felsőtesten), és én csúnya 50 kilós cementeszsákot vizualizálok a hátára, hogy tudja meg, milyen közel mázsásként tekerni azt a kurva bringát.

És hopp, mondta, cseppet sem vidáman, aztán leadott egy kisebb előadást arról, hogy nézzük vasárnap délelőtt a bringaversenyt az Eurosporton, és hogy tanuljunk technikát, valamint megrendelhetjük az egyesületének vadonásúj mezeit ittésitt, valamint kész az új weboldala is.

-----

Nyílt levél Olivér(ká)hoz:

Kedves Olivér!

Én elhiszem, hogy te egy veszett nagy sportember, fenomenális bringás vagy, de hogy jó spinningoktató nem, abban már most, két spinningóra után biztos vagyok.
Amennyire én hallottam, ennek arról kéne szólnia, hogy összegyűlik egy csoport biciklizni szerető ember, és biciklizik, egy hozzáértő vezetésével, jó hangulatban, motiváltan.

Nos a bringázni szerető emberek megvoltak, a jó hangulat hiányzott. (Igaz mi Terivel jól elröhögcséltünk a hátsó sorban, főképp a kommentjeiden, aztán Teri ismertette azt is, hogy miket szólt be Neked akkor, midőn elejtettél olyan aranyosságokat 50 éves nénik társaságában miszerint: "Gyertek el szombaton egy háromórás edzésre, akkor majd mindenki megtudja mit ér.")

Nos attól, hogy valaki nem bringafób, attól még lehet ember tudod. Sőt, többet mondok, attól még akaratereje és célkitűzései is lehetnek, hogyha leszáll a hegy felénél a bringáról, mert nem bírja.

Meg kell mondjam, ha Veled lett volna az első spinningórám messziről elkerülném az egész kócerájt. Jah, és még egy dolog. Tudod, addiktnak lenni nem egészséges. Még akkor sem, ha mozgás- vagy bringaaddikt az ember.

Röviden: Olivér, b+!

Egyet jobbra.
Kettőt előre, egyet balra.
Egyet hátra.
Kettőt jobbra, egyet előre. Fordul.
Egyet hátra, kettőt balra.
Egyet előre.

Násztánc.

A belső elefántom meg dörömböl, hogy ő már úúúgy menne törni-zúzni.

Kellemes kis posványban telnek a napjaim.

Ma például évkönyv- és tablófényképeződéssel fogom a délutánomat múlatni egy darab fehér ing társaságában. Amiben úgy nézek ki, mint egy kétszáz literes családi hűtőszekrény.

A büdöspizsamázós szakdolgozatírásnak is megvan a maga öröme.

Semmit nem csinálok. (Konkrétan mostam meg neteztem egész nap.)
Semmire nem gondolok. (Azon kívül, hogy mi mindent nem ehetek.)
Semmit nem érzek. (Egy kis idegességen kívül, mikor követelőznek a környezetemben.)

Biztos a diéta miatt van.

Még a múlt héten összeszedtem magam, és bejelentkeztem egy vadiúj, vadiizé, vadijónak mondott nőgyógyászhoz. Aztán fogtam magam és a szokásos bénázásaim közepette (amik részletezése súlyosan sértené a kialakítandó dögösmaca imázsomat, ezért ettől eltekintek) elmásztam hozzá.

Kell valakinek egy jó nőgyógyász(nő) telefonszáma?

Elkezdtem kipakolni a belfasti időkből most megjött dolgaim.....jesszus, több mint egy éve jöttem haza...
Egy dobozban csigaházak.
Meg egy történet.
Fenébe, hogy most aktuálisabb, mint valaha.....

A vasárnapi családi ebédek mostanság kollektív röhögésbe fulladnak felénk.
Szerencsére nincs ez másképp a fogyózás idején sem:D

Van egy kedvenc karácsonyi versem.

Karácsony első napja van.
Köszönt és minden jót kíván egy csíz a csupasz körtefán.

Módosított verzsön:

Fogyókúr(a) első napja van.
Köszönt és minden jót kíván egy virsli a csupasz tányéron.

És ez legalább olyan borzalmas, mint maga az átköltés...

Ui: f@sza kilátások, Jane Austen is elkergetett maga mellől minden hapsit végül....:/
Ma dúl az optimizmusom, a fejfájásom, és az önsajnálatom. Nyavajognyavajog.

Na jól elbarmoltam valamit, így elszöszölhettem a bloggal az útnyilvántartás helyett.
Kellemesen vénkisasszonyos külsőt nyert, így ezek után csakis pincsikutyákról és papagájokról fogok értekezni, se zsidófiúk, se nyavajgások.

Megittam fél üveg rumot.

Sade kell neked b+, nem zsidó fiú.

Péntek este nyolckor rumot iszom a munkahelyemen, Sadet hallgatok és útnyilvántartást gyártok. Lehetne ez szánalmasabb?

Lehetne.
Ha elmentél volna zsidófiúzni.
Vagy ha a takarítónő találna rád holnap reggel az asztal alatt hortyogva:D

És mit csinálok? Na mit?
Soha ki nem találnátok....

azon kívül persze, hogy önironikusan röhögök ezen

Igent készülök mondani egy találkozóra egy magas, jóképű és izmos zsidó fiúnak (az életem egyre inkább terézanyuba meg brizsitdzsónszba fordul és ez kétségbeejtő), aki valamilyen csoda folytán épp nő nélkül leledzik és engem szemelt ki soron következő ágymelegítőnek ebben a nagy hidegben.

Mert már nincs mit nem adni.

P.Arankánál voltam tegnap I-vel, az évente szokásos sajtosborozósestét megtartandó.

P. Arankát szeretem, amiben nagy szerepet játszik az is, hogy egyszer azt mondta nekem: geszt, te egy öntudatos és céltudatos dögös maca vagy. Persze szeretném ezt elhinni, és mint minden alkalommal, mikor évente egyszer hazajön, most is elhatároztam, hogy én egy cél-és öntudatos dögös maca vagyok, de ebben mindig megakadályoz valami. Tegnap pl. az, hogy reggel fennakadtam a szögesdrót kerítésen és nehéz céltudatosan és dögösen viselkedni, mikor a csúszós töltésen bogozod a kesztyűd a szakadt kerítésből, és az egyetlen, ami megment a sínekre csúszástól az, hogy a homlokodat a szögesdrótnak nyomod, de ezen már röhögni kell, mert a HÉV is jön és elképzeled milyen vicces is lenne, ha a kesztyűd vinne sírba ráadásul szögesdrótnyomattal a homlokodon.
De nem adom fel, ma némileg megtörtebben ugyan de nekifutok mégegyszer.

Tegnap G is volt, akivel hagymát és májat nyiszatoltunk, meg röhögtünk és megint fél mondatban megoldotta az én nagy problémáim.

Ma meg T lesz, akinek valahogy megmondom, hogy szerintem A rémes hibát követ el, ha hozzámegy nyáron a szürke szihológushoz, mert míg G ragyog a párja mellett A szintelenedni kezdett.

És lesz C is, akivel ráférünk már egymásra, meg M és E és E, ahol tiramisu a menü és tényleg feldobódunk tőle, na meg a bortól, és a végén már csak röhögünk a sok nyavajgáson, amit képesek vagyunk levágni.

Lesz új cipőm is, virágos, a törött talpú régi helyett, ami olyan, mintha penészes és zuzmós lenne egyszerre és befolyik rajta a hólé, de a gyulladt lábujj eddig nem fért bele egy másikba se.

A suli is elkezdőtött, még mit sem tudok a hogyanokról, de kérvényt kéne írnom, és igazolást, meg nyilatkozatot apu nevében.

A munkahelyen lassan sem jönnek rendbe a dolgok, de én most lógok és kész. És kész.

De ezek mögött mindig ott lapul az a mozdulat, ahogy leveszem a telefont a polcról, és megnézem jött-e sms. Várakozásnak hívják. És a sulivége-féle várakozással szemben az sem biztos, hogy van mire.

Leszedtem a kötést az ujjamról.

Reggel becsúszkáltam a kórházba újrakötözésre, de egy óra alatt meguntam a kellemes meleget, a nénik nyílt tályogműtétjeinek és mindenféle váladékfolyásainak részletekbe menő kitárgyalását, melyről még a könyv sem tudta elvonni a figyelmem. Ha egy óra nem volt elég egy ötperces művelet elvégzéséhez, majd megcsinálom én, este, otthonom csendes magányában.

És voilá. Nem rémisztő, csak szánalmas.
Vak a nagylábujjam.

Neeeeemkeeelleettééél. Nemnemnemnemnemeemnemnemkeeellettéééél.
Nemkeellettééél. Nemkelleeeettéééééééééééél.
Bebeeeebebeeeebeee. Neeeemnemnemneeeemnem.

Fogdbe. Dolgoznom kell. Olvasnom kell. Élnem kell.

Azt mondják, ha valami gáz van, a nő változtat. Frizurát, lakást, akármit.
Én ma lecseréltem a zöld fogkefém egy bordóra.

Hajrá babám, megy ez, végén még te is elhiszed pár percre, hogy csak ennyit ér az egész. Ennyit kéne, az oké. Na de tudjuk amit tudunk, ugyebár...

Kuss.
Holnapután reggel kitörlök mindent.

És ennek semmi köze ahhoz, hogy a tapasztalat azt mutatja, hogy az eddig kitörölt számok eddig kivétel nélkül visszakerültek a mobilba, mi?

...
Mondtam már, hogy utállak??

Új szót szedtem ma fel (gödöllői gyűjtés), aztán, mint egy új tükörben, rögtön el is kezdtem figyelni benne magam.

A lustálkodás vagi, míg gyomorgörccsel konzulenshez menni nem.
Későn rájönni, hogy tükörjégen fogsz a domboldalon lecsúszni a vonatig nem vagi, ellenben az, hogy mindezt talpon kivitelezed, roppantul.
Vagi mosolyogni a keletiben a napfényre, nem az, hogy közben félig csócsált hagymás hamburger lóg a kezedből.
Táskákat nézegetni munkaidőben, tudván, hogy a főnököd síel, vagi, újságpapírba csomagolt könyvet olvasni a mozgólépcsőn legkevésbé sem.
A munkahegyeken stresszelni nem vagi (sőt uncsi), sózott mandulát és banánt enni ebédre az.
De főképp nem vagi olyan smst kapni, amelyben a legközelebbi találka idejét tavaszra teszi az illető. De jégcsapokkal teli lekezelő választ küldeni rá vagi. Nem vagi bőgni mindezen.

Nem vagyok egy vagi csaj.
Jajjmileszmost.

Stargate hiányzó részek bepótlása folyik épp.
Ergo mindenminden le van szarva, beleértve a konzulensi találkát, a kötözésreelnemmenést, a pasit, a gyanút, a sulit, a munkát és egyéb parákat.

Why did I have to go and meet somebody like you?
Why do you have to go and hurt somebody like me?*

...but it's not finished yet, is it?

*Limp Bizkit: Boiler

Itt ülök a rumli kellős közepén, sajnálom magam és haragszom az egész világra.
De ezt legalább jól csinálom...

Nem megy, nem és nem, jól érzi itt magát. Lebeg a szobában, körbesuhan, rámtekeredik, megszorít egy pillanatra, aztán leül a szekrény tetejére a plüssállatok közé és gunyorosan nyelvet nyújtogat. Persze hogy is tűnhetne, míg táplálom titkos szorongással.

Hogy is tűnhetne, mikor tudom, hogy hétfőn találkozó konzulenssel, javított szakdolgozatot kell prezentálnom és okos kérdéseket. Hogy jöhetne a megkönnyebbülés, mikor tudom, hogy hiába vége most, két hónap múlva végleges diplomaleadási határidő, aztán zhk, vizsgaidő, államvizsga, védés, blablabla. Nincs megállás, nincs kifújom magam egy pillanatra, csak mint az úthenger, babám, csak mint az úthenger.

És mostakkorcsakazértis.
Holnap elmegyek fodrászhoz.
Aztán bemegyek egy könyvesboltba és megveszem a legvastagabb könyvet.
Aztán megveszem Varró Dániel köteteit.
Aztán pár mesekönyvet még.
Aztán bemegyek egy kirakatos teázóba elkezdek olvasni és időnként felnézve megbámulom a köröttem lélegző embereket.
Aztán rendet csinálok a szobámban, friss ágyneműt húzok, eltüntetem a kábeleket, beülök a nagymaci ölébe és elégedetten körbenézek.
Aztán egész éjjel olvasni fogok. A vastag könyvet, a mesekönyveket és a varródanit.

És aztán felnézek a szekrény tetejére.

......egy vizsgaidőszak margójára.....

Az éjszaka.
Szedd már össze magad. Most az egyszer szedd össze. Kérlek. Kérlek.

A reggel.
Csak frissen és fiatalosan. Akad ruha is, cipő is. Vizsga 8 helyett 11kor, csendes hálarebegés köszi Uram, ezalatt még egyszer elolvasom, talán meg is tanulom.

A vizsga.
Égő arccal mered maga elé, néha lopva az órára pillant, legyen már vége, legyen már.
Nem érti miről van szó, a kérdések el sem jutnak már hozzá. A csodavárást negyed óra után feladja, háromnegyed óra után a gondolkozást is. Készül lélekben az évismétlésre. Aztán szégyenszemre hármassal jön ki. Egyes helyett.

A kórház.
Elalszik majdnem, dzsekire dőlve, még jó, hogy sokan vannak, négy előtt úgy sem jut be ötlik fel még a ködbe merülés előtt mikor szólítja az asszisztensnéni.
Hullává fárad míg a mosolygós doktorbácsi hatalmas lufit fúj a gyulladt ujjból egy álérzéstelenítővel teli injekcióstűvel. Könnyek a szemben körömcsavargatás-tekergetés-tépkedés-kanalazás alatt. Persze a boldogságtól van, erősíti meg dokibácsit.

Az út.
Csossz, tap, csossz, tap, csossz, tap, mert körömtelen lábra nem megy fel a cipő, aminek amúgy is el van törve a talpa. Zanya meg persze késik, mert muszáj volt még megbeszélni az Ildivel, hogy megjavíttassa-e a mosógépét. Már nem is csodálkozik.

Az ágy.
Lights out.
K.O.
Most.

És persze nem tanultam. Puff.
Holnap meg vizsga. Puff.
Égés lesz. Puff.
Tiszta ruhám sincs rá. Puff.
Cipőm se. Puff.

Fasza vagy kisanyám.
Az akihülyeverjeafejétafalba játékban 5-0-ra vezetnék....
.....ha igazán érdekelne ez az egész vizsgázósdi.
De jelenlegi állapotomban inkább egy béna sms miatt: puffpuffpuff.

Nemááá....ez még egy nyálas amerikai filmben is olcsó lenne.

Ilyen könnyen nem adom magam. Legutoljára megfizettem érte, és bár más volt a helyzet, a lelkem épségét óvtam, és végül több lettem általa, mégis vesztettem.

geszt vs elvek, geszt kiütéssel győz, elvek a szemetesben, mint megvalósíthatatlanok. Ártatlanságom romjai.

Nem adom a maradékot, a hulló hópihék táncát, az almába harapást, a zizegős zsebet és a széles mosolyt. Nem adom a buktát és a bundáskenyeret, a hullahoppot, a puszikirálynőt, neféddeket. Nem adom még azt a keveset sem, ami van.

Már az is rossz érzés, hogy felmerült, hogy akár adhatnám is.

Kísértés nélkül könnyű erényesnek lenni, mondják az okosok, így mindenjóhavégejó alapon elhúzok tanulni.

Vége, ugye? Tényleg igaziból? Ezen túlvagyok? Komolyan? Ügyes voltam? Huhh...

Néha mementókat pakolok a blogra. Itt megvan jó ideig, ami amúgy hamar eltűnne.
Itt egy újabb from origo.
Emlékezz, majd ha kell.

Leszámítva néhány magányra született embert, mindannyian vágyunk a Társra. Álmodozunk, tervezgetünk, próbálkozunk - legtöbben sikerrel. Ám amikor már nyakig vagyunk egy kapcsolatban, akkor derül ki, hogy mintha idegen erők munkálnának bennünk, akaratunk ellenére öljük, romboljuk a kapcsolatot, gyűlölködünk, követelődzünk, elhidegülünk, szétválunk, belehalunk - a szeretet nevében. A gyermekkor, korábbi kötődési tapasztalataink, mint időzített bombák aktiválódnak bennünk, amint egy felnőtt-típusú kapcsolatba lépünk.

Ha mindig ugyanazt csináljuk, ugyanoda jutunk

Csak tesszük, amit érzünk, hogy tenni kell, és újra és újra megtapasztaljuk a mondást, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Mi romlik el, hogy a kapcsolat, a házasság zátonyra fut, hogy örök vesztesnek érezzük magunkat? Hát hiába a sok tisztázó beszélgetés, az ígéret és esküdözés?
Amit százszor megígértünk, mégsem úgy lett, nem érdemes százegyedszer újra próbálni. Vagy százegyedszer újra hinni. Vissza kell térni az alapokhoz, s megpróbálni újra felépíteni magunkat.

Hogy milyen volt gyermekkorunk, azt nem feltétlen emlékeink mondják el, sokkal inkább viselkedésünk, viszonyulásaink, önértékelésünk és a többi ember észlelésének módja. Ahogy szüleink kezeltek minket, kialakított bennünk egy belső modellt a többi emberről és egy énképet magunkról.
Bartholomew és Horovitz az emberekről és önmagunkról alkotott kép alapján négy típust különített el, mindegyiket kis monológgal jellemezve. Az első kettővel nincs dolgunk, mert ők jól elvannak. Az egyik a biztonságosan kötődő, a másik a kötődést tagadó. Egyik jól tud, a másik nem akar kötődni.

Akiknek igazán problémás szokott lenni a kapcsolat, az a másik két típus:

A kötődésein tépelődő vagy a kötődéssel szemben ambivalens személy úgy érzi, erősen függ társától és ezt gyakran egyoldalú kiszolgáltatottságnak éli meg. Gyermekkorában bizonytalanságban élt szülei szeretetét illetően, de frusztráltságára nem bennük, hanem önmaga alkalmatlanságában találta meg a választ. Neki az emberekről alapvetően jó a véleménye, de önmagát csökkent értékűnek érzi. "Szeretnék másokkal teljesen emocionálisan intim viszonyba kerülni, de gyakran tapasztalom, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, ahogy én azt szeretném. Rosszul érzem magamat közeli kapcsolat nélkül, de gyakran attól félek, hogy mások nem értékelnek engem annyira, amennyire én értékelem őket."

A kötődéstől félő személy bizalmatlan másokkal szemben és nem bízik önmagában sem. Semmi jót nem vár másoktól, és önmagáról is negatív véleménye van. "Kellemetlen közel kerülni másokhoz. Érzelmileg közeli kapcsolatot akarok, de nehéz teljesen megbíznom másokban, vagy függeni tőlük. Attól félek, megsérülök majd, ha megengedem magamnak, hogy túl közel kerüljenek mások hozzám."

Persze ne feledjük, minden ember egyediségében megismételhetetlen, ezek itt csak sémák!

Az átprogramozás

A modell lényeges vonása, hogy összekapcsolja a kötődési sajátságokat az önértékeléssel, énképpel. Aki rémülten gondol arra, hogy ha elveszti a másikat, rá örök magány vár, mert kinek kell egy ilyen szerencsétlen flótás, az önmaga is összekapcsolja értéktelenség érzését erős függőségi vágyával.

Az önértékelés, ha egészen praktikusan nézzük, nem más, mint gondolatok, hiedelmek önmagunkról, egyfajta belső monológgá szervezve. Hiedelmek arról, milyennek látnak és értékelnek mások, hogyan állnánk meg a helyünket ilyen vagy olyan helyzetben. Ezeket a hiedelmeket rejtett és automatikus gondolatoknak szoktuk nevezni, mert hétköznapi életünkben már oly megszokott hátterét adják normál működéseinknek, hogy észre sem vesszük őket. Az átprogramozás lényege, hogy ezeket a gondolatokat levadásszuk, megfogalmazzuk, majd megkérdőjelezzük, átalakítjuk. Mindegyikben van ugyanis egy bizonyítatlanság, egy logikai bukfenc. De hogy is megy ez az "átírás"?
Például gyakori "programhiba", hogy mások visszajelzéseiből arra következtetünk, hogy mi jelentéktelen emberek vagyunk, vagy nem vagyunk "elég" fontosak a másiknak.

Zöld szobába piros ágy

Mondjuk ágyat akarunk venni. Társunk pirosat szeretne, amit mi elképesztő ötletnek találunk, mert a szobában minden zöld. Ő azonban ellenáll minden érvünknek, és ragaszkodik a piroshoz. A vita közben egyre inkább azt érezzük, hogy mi itt szinte fölöslegesek vagyunk, meg sem hallgatják az érveinket, sőt konzervatívnak nevezett minket a másik, mert szerintünk a zöld és a piros ütik egymást. Elkeseredetten gondolunk arra, hogy ezentúl egy borzalmas színű ágyban kell aludnunk, és ő pedig nem akarja megérteni, hogy számunkra ez elviselhetetlen gondolat. Még talán az is átfut az agyunkon, hogy mi akár el is költözhetünk, aztán aludjon csak egyedül abban a pocsék ágyban. De aztán meg is bánjuk a gondolatot, hisz Ő fontos nekünk, meg magányosak lennénk nélküle. De ekkor még bántóbb, mennyire megalázó és kiszolgáltatott helyzetben is vagyunk, "le kell nyelnünk" a piros ágyat, ha maradni akarunk. Csak ennyire szeret minket!? Erőszakosnak látjuk őt és szerencsétlennek magunkat. Este erős nehezteléssel fekszünk le mellé, ez az ágy örökre a vereségünk mementója lesz.

Ebben a vitában számos téves következtetés figyelhető meg, de vegyük a legfontosabbat: titokban felállítottuk azt a kritériumot, hogy mi akkor vagyunk fontosak a másiknak, ha a mi álláspontunk győz. Igaz ez? Nem! Fordítsuk meg a dolgot: ha a mi álláspontunk győz, akkor a másik elveszítette a fontosságát? Ugye nem. Egy ágyon, egy nyaraláson, egy esti programon, egy elmaradt szexen nem a fontosságunk dől el.
Eddig mindig csak egy végső magyarázatunk volt: "minket itt nem szeretnek". Minden program-átírás úgy kezdődik, hogy feltesszük a kérdést: "ez valóban azt jelenti, hogy nem vagyok fontos neki/nem szeret?"
Ekkor jön a megfelelő alternatíva kidolgozása: "attól, hogy a piros ágyat akarja, még szeret engem. S mivel én szeretem őt, hát jöjjön az a piros ágy".

De vegyünk egy esetet, amikor nagy a tét. Végül is olykor sok pénz sorsáról döntünk, és tényleg lehet, hogy mi látjuk jól, mégsem nekünk lesz igazunk.
Kérdés, miért nem? Hát ugye azért, mert ő "erőszakosabb" volt, mi meg gyengék vagyunk, és végül engedtünk, de azért jól megsértődtünk, mert nem nekünk lett igaza. De bocs, ha annyira hiszünk az igazunkban, miért nem vagyunk makacsabbak? Mert félünk kenyértörésre vinni a dolgot, félünk a konfliktustól, félünk a másik szeretetét elveszíteni. Vagyis nem érezzük azt, hogy volna akkor súlyunk és tekintélyünk a kapcsolatban, hogy azt mondjuk: márpedig nem és nem! Vagyis nem vagyunk elég erősek, és ezért feladjuk. Mi adjuk fel, és Őt hibáztatjuk ezért. A történet vége általában az, hogy neki van "igaza", mi meg haragszunk rá. Azért haragszunk rá, mert nem merjük annyira fontosnak érezni magunkat, hogy el tudjuk érni, hogy igazunk legyen.
Ez olyan, mint vendégségben az utolsó sütemény. Nem merjük elvenni, de aztán utáljuk azt, aki végül mégis megette.

Vergődés a kételyek közt

A példákból is látható, hogy az önértékelés mennyire összefügg azzal, mit gondolunk a kapcsolatról. Aki titkon attól fél, hogy nem szerethető, az kiélezetten fogékony lesz minden olyan jelzésre, amiből erre tud következtetni. Innen ered a féltékenység, az egyedülléttől vagy a másik elvesztésétől való félelem. Ez a félelem gyakran haragot szül, hisz a másik viselkedése, távolléte okozza a szorongást. Míg a biztonságosan kötődő emberek érzései áthidalják a téri-idői távolságokat, addig a szeretetben bizonytalan embereknél a másik távollétében a szeretet érzése fokozatosan elhalványul, és ez szorongást kelt. Ez pedig haragot.


A kötődési stílus "átprogramozása" hasonló az önértékeléséhez. Például nélkülünk akar elmenni a másik barátaival/barátnőivel. Interpretáció: "nem vagyok fontos neki, mert nem inkább velem akar lenni."
Itt is van egy rejtett feltevés: "ha szeret, akkor velem van. Mivel nincs velem, ezért nem szeret".
Az alternatív hipotézis: "Ha nem velem van, attól még szerethet." De továbbgondolhatjuk a dolgot: "Azért van a barátaival, mert ez jó neki. Én szeretem őt, és azt szeretném, hogy neki jó legyen."
Az a jó alternatív hipotézis, ami meggyőző, amiben hinni tudunk! Sok munkával és pozitív példák gyűjtésével fokozatosan át tudjuk hangolni magunkat. Ha írásban csináljuk, még hatékonyabb!

Jómelegszag van a szobámban, és buktaszag, mert az öccs megint buktagyártásba fogott. Hatalmas tenyérrel dagasztja a tésztát, ami mást nem tehet, mint nyúlik, hogy aztán összeálljon lekvárral dugig töltött helyes kis buktákká. Fényes barnára sülnek a sütőben és az illatuk fellopózik a szobámba, ahol a szánkózástól és a hócsatától kipirult arccal, csapzott hajjal, a jegyzethalmok között cicaharisnyában ülve kacagok egy képzeletbeli hullahoppozó alakon.

Ezek azok a dolgok, amikre emlékezni fogok, mikor már az összes osztalékértékelési modellt rég belepte a feledés jótékony homálya. És ez így van jól.

Van lelkiéletem mostanság.
Onnan jöttem rá, hogy per pillanat darabokban hever.

És most fogom és elküldök egy smst, aztán kikapcsolom a telefont, és ismételten felszólítom a rókát, hogy dugja fel magának a várakozását hat óra után, mert akkorra már pont lehervadnak a négykor még illatozó virágok, és kialszanak a lampionok. Nálam már a villanyt is lekapcsolták és épp zárják a termet.

Az az idő, ami eltelik az Örsön írt sms és a hazaérkezés után kapott között pont elég arra, hogy a vörös rejtőszín alatt fehérre őszüljek, és azon folyjon a könnyem belül, hogy megint valaki, aki kapott belőlem egy darabot, de nem tud vele mit kezdeni, így eldobja az egészet.

És ott ül az ember, a horrorhangú szomszédbácsit hallgatva rezegjmááár, aki öntudatlanul is egyre közelebbb jön, hajol és mesél, mesél. Amúgy jó vele beszélgetni, de most csak a táskám zsebére tudok koncentrálni, rezeg vagy nem rezeg? Aztán majdnem elvonja a figyelmem egy "alkoholista vagyok aki nem ivott 3052 napja" kijelentés, és olyan majdnem igazánkomolyodafigyelős zizegjmárzizegjhamondom beszélgetésbe kezdek horrorhangú bácsival, a szembenülő srác legnagyobb mulatságára.

Az az idő, ami eltelik a két gombnyomás és az smsíró nevének megjelenése között, az is megérne egy postot.

He shot me down bang, bang......I hit the ground bang, bang.....

Mint egy végtelenített szalag szól a Winampban, mert ezek már a modern idők, modern emberekkel.
Cica szuszog mellettem, zene szól, hó esik, még akár békés is lehetne minden, ha nem szorongatná a torkomat ez a valami. Még nevet sem tudok adni neki.

Egész nap morogtam a főnökre, tegnap kimondottan bunkó volt, mikor háromkor hazakéredzkedtem halálosan kimerülve.
Este fél nyolc, mennie kell, persze menj, te is. Ma sem jutottam el a dokihoz.... Nevet én meg hozzávágom, nem az egyáltalán nem vicces, hogy igazságtalan vagy. Tudom, hogy dühkitörés, jön és persze megkapom. És persze van mit előszedni a fülem mögül.

Aztán csak állunk, és beszélünk. Sértettség és könyörgés, ez a két kulcsszó, és én észre sem vettem, még azt sem, hogy hol nincs rendben valami, elvesztem a papírok meg a számok között, csak a túlfelet és a rendszert okolva.

Semmivel nem könnyebb egy ilyen egymásrautalt főnök-beosztott viszony, mint egy átlagos párkapcsolat. Semmivel.

Meg kell tanulnom alul lenni. És meg kell tanulnom felvenni a váza alakját. A víz sem veszíti el a lényegét ettől.

És a tűz?

Húggal kicsit átköltöttük Daniel Bedingfield Gotta Get Thru This-ét és kineveztük a vizsgaidőszak hivatalos zenéjének (offisöl tém szong).

Hajnal négyig fenn voltam persze, fekve az ágyban, időnként az órára nézve, hogy na mindjárt, mindjárt elkezdem olvasni a minőségköltségeket, csak öt perc, csak még negyed óra.

Ilyen vizsga előtti hajnalokon tompán telik az idő, a mutatók kúsznak előre, lassan, de folyamatosan és megállíthatatlanul. Elvesznek tíz percek, fél órák a semmiben. A tárgyak köröttem már rég tudják ebből nem lesz semmi, mikor én még küzdök kővé vált kezemmel és lágy mohával benőtt elmémmel.

Aztán úgy szorítottam magamhoz a jegyzetet alvás közben, mint tengerész az utolsó teli rumosüveget. Reggel f@szomtelevanoztam egy kicsit, felöltöztem és az anyag felének körülbelüli abszolválása után beslattyogtam.

A szerencsés kezem, a két szép szemem meg Sármos Tanár úr hozzásegített egy újabb sikeres vizsgához. Csak ne érezném magam ilyen csalónak...:/

Javítom magam. R&R nagy dolog volt, de a blues még nagyobb.
Tényleg naplopó, igazad volt, tényleg.

És azt meg elfelejtettem, hogy persze a vonaton nem csak hideg volt, de mivel tanulni nem tudtam, mert a jegyzeten ültem, zene nem volt nálam, kénytelen voltam dudorászással elütni az időt. Ha nem jut eszembe semmi dal, mindig négy dolog jut eszembe. Egyszeregykirályfi (első versszak), Micimackó (hamarunom, bár alkalomhoz illett), Hárompiroskendőtveszek (hajlításos népdal, énekelni lehetetlen), és az Énelmentemavásárba. Ez utóbbi tuti nyerő, addig költ hozzá az ember, míg bírja.

Így boldog tulaja lettem egy tyúknak (kitrákotty), egy kacsának (háphápháp), egy libának (gigágá), egy kecskének(mekmekmek), egy lónak(nyihaha), egy sellőnek(sálálá), egy hüllőnek(hörrhörrhörr), egy kentaurnak (muhahaha), egy hóembernek (vacvacvac), egy légynek (zzz-zzz-zzz) és egy motornak (brummbrummbrumm). Szerencsére ekkor megérkeztünk a Keletibe, így is alig bírtam lecipelni ezt a vagon dolgot.

Csak utólag jutott eszembe, érdemes lett volna egy kabátot (?-?-?) is venni.

Ma az elemzés jegyzet mentette meg a seggem a vonatüléshezfagyástól, de sajna nem hiszem, hogy a sármos tanárbácsit meghatná holnap a sztorim a -2 fokos vagonban való ücsörgéstől.

És meg kell állapítanom, hogy seggen keresztül nem jutnak az ember fejébe új informácók.

Az én gyanúm nem jött be. A tudásom szép, kerekseggű hármasra értékelték a volt évfolyamtársaim. (hehe mire nem jó, ha az ember halaszt;)


******
utólagos hozzáfűzés:
Egy háromgondolatos kis postban háromszor fordul elő a segg szó. Na ebből most mire kéne következtetnem???

Ezt szeretném kérni a temetésemre gyászzenének.
Gyönyörű.

Azt hiszem mégsem érdekelnek az ötvenes évek zenéi.
Úgy énekelnek, susognak, mintha tojáshéjon lépkedne a hangjuk.
Újabb felismeréssel gazdagodtam: a rock&roll marha nagy dolog volt:)

Rájöttem.
Azért nem tudok tanulni, mert semmi rágcsálnivaló nincs a közelben.
Igen, csakis ez lehet az oka.

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.

Pilinszky János:Infinitívusz

Épp a szerelmet(?) ölöm, még az innenső parton.
Ha átkerül a túlra, már nem az én kezemben lesz a kés.

G, azt hiszem szükségem lenne rá, hogy megmondd mi történik velem...

Megint futnék.
Messzire.
Épp a világ végére....

Van még egy feljegyeznivaló tegnapról.
Nagyon jó zenéket hallottam, de egy annyira megfogott, hogy utánakérdeztem a lánytól, aki betanította.

sixteen towns
sixteen pins
sixteen tons

Ennek köszönehtően Billboard Top Tent töltök le épp 1955-ből:)

Fontos dologra jöttem rá ott a vászon alatt az öcsém szalagavatóján. A színpadon össze-vissza ugrabugrált négy osztály, nevetségessé téve magukat (képzeljetek el egy 18 éves súlyemelő srácot tütüben hattyúktavázni), kifigurázva az egészet, amiről egy komoly bálnak szólnia kéne mindeközben borzasztóan jól érezve magukat (és ettől persze a közönség is jól érezte magát). Eszembe jutott a mi szalagavatónk, ami komoly és felelősségteljes ugrabugra volt. Mert azzá tettem, mert erősködtem, mert jól kellett mennie mindennek. Mert komolyan vettem.

Ezzel kúrom el a fél életem, komolyan veszek olyan dolgokat, amiket nem kéne.
Vajon az ikreket is komolyan veszem? Komolyabban mint kéne? Tanácsok tömkelege az van, de értsétek meg, én életem, én döntéseim, én naivitásom, álmaim, feltevéseim, félelmeim. Fájdalmaim.

És jó ez így. Majd ha fáj megyek sírni, és énmegmondtamazzatok nyugodtan, de csak ha közben buksimiztek is.

Más és mégsem. Szalagavató. Öccsosztály. Szalagtűzés meg minden, a húgommal az első sorban sivítozunk az öccs neve hallatán, fényképezünk és büszkék vagyunk, hogy igen, a mi kisöcsink. Megnőtt. Saját döntései, saját félelmei, saját büszkesége.

Nem táncolt, egyedüliként az osztályból, mert anno nem volt pénze frakkra, tánctanárra, miegyébre, apuékkal haragszomrád volt egy csúnyacsúnya ügy kapcsán, tőlünk meg valamiért nem kért. És én minderről nem tudtam. Fasza kis nővér vagyok.
De látni a fájdalmat egy szeretve szeretett szemében...nem kívánom senkinek. Kérem, kérem nem fájhatnék én helyette?

Hát nem fájhatsz.

Csak csatlakozni tudok:
"sanda gyanúm bukást sejtet"
micsoda ritmus, mint egy óda második sora...

Amúgy meg tiszta hülye vagyok. Rájöttem, hogy a horoszkópok miatt engedtem rá a krokodilokat.Valaki mondjon példát megbízható ikrekre.
Csak hogy megnyugodjak.
Nem is hiszek a horoszpókokban...

Helyzetjelentés: kettőkor vizsga, és még a kivonatos anyag kivonatát sem olvastam végig. Titkon abban bízom, hogy összetippelek-rizsázok egy kettest.
Legyen már vége.....

,.---------------------- nkoKPKÖ Ö KÖPÖPK P L fvtrg45syxr

posted by Mici, a macska, fekvő helyzet a billentyűzeten:D

Amúgy meg, csak a rekord kedvéért:
Nem iszkolt.

Hát babám ezt elbasztad, te egyedül és alaposan. És a büszkeséged mögé sem bújhatsz, mert azt is letetted már, szinte minden ott az asztalon és te max. hülyeliba módra a sértődött királynő álarcát húzhatnád fel. Az meg elég cinkes lenne, nem gondolod? Tehát sunnyogj el rövid úton a sarokba és nyalogasd a sebeid. Jah, az EU könyved ne hagyd itt, holnap vizsgázol!

Utállak. Meg a krokodiljaid is. Nem is én b@sztam el, hanem te. És különben is, ha ennyitől megijedt, mi lett volna később? Nem hiszem még el, hogy tényleg eliszkolt.... Hátha.

Mikor kisebb voltam és nem éreztem jól magam valahol másutt, féltem, egyedül voltam, hiányzott az ismert, az anyu, az otthon, a meleg, a sarokba bújtam sírva és azt hajtogattam: hazaakarokmenni,hazaakarokmenni, hazaakarokmenni....

Mostanság azon kapom magam, hogy otthon a sarokba bújok és kétségebeesetten mantrázom: hazaakarokmenni. Haza. Hazahaza.

Tökömtele.

A fejem fölött fúrnak egész nap, mert lakásfelújítás van felettünk, és az ember még csak nem is háboroghat, mert az a cég újít fel, akinek épp dolgozik.
Otthon kalapálnak egész este, mert fürdőszobafelújítás van, és az ember nem reklamálhat, mert ő javasolta az egészet.
A vizsgaidőszaknak lassan vége, nmég egy vizsgámat sem tettem le, de hát én akartam.
Papírhalmok és intéznivalók dőlnek rám naponta, hullafáradtan mászom haza tanulni, de én vállaltam ugyebár.
Ezen kívül fáj a torkom, fáj az ujjam, orvoshoz nincs időm elmenni, a barátaim nem ismernek meg az utcán és ma reggel nem tudtam visszaemlékezni mikor olvastam utoljára igazi könyvet.

Két jó dolog van most az életemben.
A tesóim.
A kedves-huncut smsek a Kanári-szigetekről.

Ő sugárzik a képeken, igaz Ő valahogy mindig sugárzott.
Ő hosszú hajú nyúlánk lány, kutató szemekkel és húsbavágó kérdésekkel.
Az lehet a titka, hogy szeret Ő lenni.

ÉN is szeretnék Ő lenni.

Nos január 12-e még mindig január eleje így ma leadok egy összeszedetlen halandzsát szakdolgozatkezdemény címen.

Fél óra alvás és egy áttanult éjszaka után Modigliani még mindig csak egy hosszú arcú nyúlánk lányokat festő fazon, a pénzügyi mutatókról meg egy hatalmas fityisz jut eszembe.

A tényállást tekintve, be sem megyek a vizsgára, így igyekezhetek* dolgozni, de legalább hullafáradt vagyok.

Fasza kis nap lesz ez, érzem én.

*főnök

Valahogy lekeveredtem, jah, tudom már, vizet inni.
És traktorokról beszéltek a tévében.
Ilyenre mindig felkapom a fejem, elvégre ha agrársuliba járok, legyen közöm is hozzá. És érdekel. Tényleg. Őszintén. Valahogy négy év alatt a bőröm alá ivódott, kikaparhatatlanul, mint a tetoválásom.

Kicsi falu. A polgármester a közeli téeszben dolgozik, mint autószerelő és sofőr. Ha van munkájuk szerencsések. Disznót, marhát hízlalni nem éri meg, napi 14 órát dolgoznak, havi 70 ezerért. Siralmas udvarok, tákolt disznóólak, rozsdás traktor, csetlő-botló mondatok.98-an - Murga (2003) Magyar dokumentumfilm

Én meg ülök a laptop előtt a kellemes melegben nyafogva a 12 órás irodában elbohóckodott munkaidő és a szakdolgozatírás miatt, aminek a keretében arról értekezem, hogy ejnye-bejnye a rossz gazdák nem fizetnek szegény bankoknak, és szegény-szegény bankok mit is tudnak tenni ez ellen.

Szégyellem magam. Szégyellem magam azok helyett is, akik fenn ülnek az ilyen-olyan bársonyszékekben és okoskodnak és maguknak kaparják a gesztenyét havi 700 ezerért.

Csak ismételni tudom önmagam.

Szakdolgozat száksz, szakdolgozat száksz, szakdolgozat száksz.

Holnap reggel első adag leadási határidő (önkényesen úgy döntöttem 10-e még bőven január eleje).
Bepötyögött oldalak száma: 37
Ebből értékelhető: 28
Ebből a címben megjelölt témához kötődő: 2

Az eddig türelmesnek mutatkozó banyus úgy fog tenni, mintha nem lusta, debil lennék.
És szerdán nála vizsgázom.
Bruhahaha.

A főhős kényszerzubbonyban rohangál az üres színpadon, értelmetlenül ordibál és nyálasan rángatózik, míg két ápoló érte nem jön és ki nem rángatja. Függöny le.

ps.: Gyenge idegzetű egyetemista lány keresi erős párját aki elmegyógyintézetest játszana vele vizsgaidőszakban. Leveleket kényszerzubbancs jeligére a kiadóba várjuk.

Hazajövök, és mit látok?
Az öcsém csajozik a neten.
Csajozik! Már attól féltünk egy nap majd meglepetéssel szolgál.
Hogy meleg.
Hogy elmegy buddista szerzetesnek.
Hogy az állatkertben túl közel ment a krokodilhoz és az kasztrálta.
Hogy ezentúl csak a sulinak él és nem érdekli az ellenkező nem.

Én meg megyek és agyat mosok egy Tavasznyárősztéltavasszal picit, míg a maradék kapacitás a 6/2004-es FVM rendeleten őröl.
Szakdolgozat száksz.

Mikor az ember a fejét lehajtva, vakon várja a bárdot, arcával érzi a tönk érdességét, a száradt vér szagát és vár.
Hallja a tömeg zúgását, a rosszindulatú mormogást, kötelek szorítják a csuklóját, térdét nyomja az emelvény, és vár.
Nem érzi, hogy tavasz van, hogy a szél édes illatot hoz a közeli cseresznyésből, hogy a madarak mit sem törődve az egész cécóval csicseregnek.
Port lélegzik be és vár.
Nem gondolkozik, nem is mozdul, bénítja a rettegés, lélegzetet sem vesz csak vár. Hátha meghallja mikor a hóhér mozdul, megérzi a lépést, hátha lesz még ideje egy gyors fohászra, egy néma búcsúra.

Mert nincs mentség, nincs új esély, nincs neménvoltam.
Bárd van. Meg bitó. Meg várakozás.

Talán csak annyit feljegyeznék (a feljegyzés kedvéért), hogy réges-régóta ez volt a legjobb karácsony. Mozi, meg zsivaj, meg örömködés, alvás, nemgondolkozás meg ilyes.

Most meg szakdolgozatírás. Nyaff.

Gondoltam meghallgatom ezt a buzievagyot. Merthát na, nehogy lemaradjak a fősodortól, legalább tudjam, miről beszélnek. Jobban tettem volna, ha.

Sokk.

"Nem kellett volna órákig a hidegben csókolozni!" - nevette bele jóemberkollégaismerős a telefonba, mikor meghallotta a dáthás hangobat.

Én meg gyorsan a munkára tértem igyekezve nem gondolni arra, hogy milyen jó a szívednek kedvessel ölelkezve állni a hóban, kóstolgatni egymást puhán, csillagos szemmel együtt nevetni, simítani egyet a lelkén, aztán mosolyogva hazabandukolni.

Hazakómázom éjfélkor a munkából.
Reggel üvöltözésre ébredek.
Anyám kijelenti, hogy ma takarítunk, mert ragad a lakás, és nem látszik a lépcső a portól.

Mikor nekem fontos dolgaim vannak.
A kis fémdobozkákat telesütni mézeskaláccsal a barátoknak.
Kimosni a ruháim, mert holnap nem lesz mit felvenni.
A maradék táblázatokat megcsinálni reggelre.
Rendet csinálni felém, kívül-belül.

Ideges leszek, ha más rendelkezik az időmmel.

ez
itt
most
maszat
maszatélet
maszatblog

megint csak várok
hogy vége legyen az évnek
hogy vége legyen a vizsgaidőszaknak
hogy vége legyen a télnek
hogy vége legyen a tavasznak
hogy vége legyen a diplomaírásnak
hogy vége legyen az iskolának főképp
és akkor majd kinyílnak előttem a Nagy Lehetőségek
hogy napi tizenkét órában dolgozhassak ugyanitt
miközben megy a kételkedés fent
hogy rendben csinálok-e mindent (persze nem)
de természetes
hogy aki ügyesen játssza ki a lapjait
az kap
az én számból az is rosszul jön ki
ha segíteni szeretnék

én komolyan azt hittem itt bízni lehet
de hogyan kell nem?

Ide most képzeljetek el (engem is beleértve) egy jól megszerkesztett postot, ami az éjjel negyed tizenegyes pincelátogatás rémségéről szól (amelyben nem kis szerepet játszik, a pince munkahelyi volta és némi hideg szélben zörgő zacskó, meg ezeréves dossziék), valamint az ezzel összefüggő életemértelme fejtegetésről, amitől ezúttal megkímélek mindenkit (magamat is).

Örvendezzünk.
(én örvendezés közben lépek aludni)

Van valami fintorgósan ismerős abban a mozdulatban, amivel a hajfestéshez kapott átlátszó nejlonkesztyű ujját az ember lánya a gyulladt lábujjára applikálja.

Nem banánnal kéne gyakorolni, saját gyulladt lábujjakkal inkább, tuti minden lány elsőre ráérezne, hogy kell óvatosan óvszert húzni:D

Tulajdonképpen egész jó napom volt ma.
Amíg el nem mentem zuhanyozni...

Álltam ott a tükör előtt meztelenül és hirtelen, minta szemüveget vettem fel, megláttam milyen vagyok valójában. Mekkora darab. Milyen karfiolos. Rengő. Plöttyedt. Undorító. Nem hittem el, de tényleg. Ekkora nem lehetek.

De a tükör ezúttal nem hazudott, és csak a két szemem világított a hájtömeg mögül, az élt csak rajtam, az tartozott csak hozzám. Be voltam zárva ebbe a testbe amihez nem akarok tartozni, amit el sem hiszek. Ez valami tévedés.

A zuhany alatt térdelve mosom a fogam undorodva attól is, hogy magamhoz érjek, mert hiába a függöny, látom látom milyen vagyok, úristen, milyen perverz az, akinek ez kívánatos lehetett valaha is, hogy nem fordult el hányingerrel küszködve, aki így látott? És habos vér dőlt a számból a dörzsöléstől, látod, látod ilyen undorító vagy, ezt érdemled, hogy fájjon.

Egyetlen döntés kéne, hogy megváltozzon.
De nem tudom, nem tudom, ezt az egyet miért nem?
Igaza van apádnak.
Gyenge vagy.
Gyenge vagy.
Gyenge.

Nektek mit hozott a Mikulás?
Nekem gyomorrontást...

A kincstári körbe tartozó költségvetési szervek közül a kincstári költségvetéssel nem rendelkező részjogkörrel rendelkező, részben önállóan gazdálkodó költségvetési szerv, a részjogkörű szervezeti egység az önállóan gazdálkodó költségvetési szerv döntése szerint lehet kincstári ügyfél.*

Csak meredek magam elé, és igyekszem felfogni ezt a mondatot.
Cirka reggel óta:]

*részlet Dr. Sóvágó Lajos: Államháztartási ismeretek c. jegyzetéből

...az egész szobám akkora mint két franciaágy...

Sürgősen kerítenem kell magamnak egy pasit.
Elvetetni magam, házat venni együtt amiben van hálószoba, hálószobába franciaágyat szerezni, a falakat homokszínűre festeni, bézs párnákat pakolni szerteszéjjel.

És akkor talán tudnám használni az IKEÁban frissen vételezett burgundi ágytakarómat.
Franciaágytakarómat.

Nem értek a fotózáshoz. Egy cseppet sem.
Nem értek tulajdonképpen semmilyen művészethez.

Megvannak a személyes preferenciáim, mi az, amit nagyra tartok, ami tetszik, ami szerintem ízléstelen, értékelhetetlen, giccs, béna, nevetséges, hányinger, fúj, nemáár.
Ítélkezem léptem-nyomon, kicsit fensőbbségesen néha, a saját kicsi világomban én vagyok a Jóízlés Netovábbja. Tetszik a barna és a sápadtrózsaszín együtt, de hányok a lakk boszorkánycsizmáktól halászfarmerrel. Ezt úgy élem meg, hogy a barna és a sápadrózsaszín szép, a boszicsizma csúnya. Van Gogh szép, Petőfi béna. Dalí eszméletlen, a Bovaryné unalmas, jazzt jó hallgatni, Vivaldit nem.

Henri Cartier-Bresson a jó oldalra került az én netovábbos világomban. Azt hiszem maradni is fog.

És blog a munkahelyről.
Főnök sütteti a pocakját az óceán túlfelén, én meg hitelkérelemmel szenvedek, oh well.

És tegnap mozi. Bridzsetdzsónsz felejthető.
A hihetetlen család meg eszméletlen. Végre igazi (modern) gyerekmese a Disney-től, pocakosodó szuperhősapuka, nagyseggű szuperhősanyuka.

És igenis túl sokat parázom, pláne a konzulenstől (kaptam egy hónapot!! még), sulitól. (Azért itt kering ám egy beszélgetés emléke, G.-vel, nagy bólogatások közepette, hogy jó-jó, ötös, meg jól sült el, de ugyanennyi esélye lett volna,hogy nagyon megszívjamjuk. Anyu meg: El kéne gondolkodni azon kislányom, hogy az elmúlt tizeniksz év eredményeit nem lehet csak és kizárólag a mázlira fogni.)

Félelemtől bénultan ülni az ágyon, csak az ujjak mozognak a billen, nem tudom merre lépjek, térkép nincs persze, de nem is a merre a baj, az elindulással vannak problémák.

...még az is lehet, hogy szimpla lustaság....

Nem vagyok senkinek ennyire fontos...
(pedig azt hittem)
semmi ágán szív vacog csillagok
Tudjátok, minek mondjam?

Istenem, hol a hitem, amivel mankózhatnék előre?
Csak ezt a három hetet, csak ezt, kérlek, kérlek, kérlek.

A szereplő zokogva felsír, az ágyra borul, míg a szoba elsötétedik. Nem tudni lesz-e következő felvonás.

In Memoriam búzavirág..vagy Búza Virág..vagy

Rövid leszek.
Sajnálom.
Olyanba láthattam bele, ami más mint én vagyok.
Jóval a határaimon túli élet.
Azt hiszem ezért szeretem katanát és pöttömöt is olvasni.
És hízeleg ám, hogy olvasol/tál, talán pont a másság érzése miatt, kicsit érthetetlen is.
De hát mitvanmittenni....

Nem kutatok órákon át blog után, kevés akad az utamba, kevés fog meg és azt sem mindig értem miért. Most követem katanáékat, kicsit ijedten szemlélem innen-onnan erdanit, igyekszem nem szólni, mert nem érne semmit, és néha elnézek szofi felé.

mínusz egy naplopó
mínusz egy búzavirág

Megjöttem, mondom, megjöttem és nem tudok mesélni, képeket mutogatni, pedig egy hete itthon vagyok. Ez olyan dolog, hogy mindenki megjegyzi, mitől van ilyen jó kedvem, pedig nem is gondolok már se Londonra, se Belfastra.

A sűrű napokon - és most mindegyik az - nem jut eszembe a barangolás az esős hidegben, a Dalí-kiállítás a kihúzott fiókokkal és űrelefántokkal, a meleg ámde kicsit több mint baráti ölelés egy fiútól, aki még mindig fontos, és akár szerelem is lehetett volna, meg a furcsa kifejezés a szemében, aztán a rádöbbenés, hogy én fontosabb vagyok neki, mint azt én valaha gondoltam volna. A meleg baráti beszélgetős borozgatás a kandallónál egy apa-katonával, akit tisztelek és szeretek, a két kölyök, akikkel csikizőst játszottunk megint és Diablo karaktereket mutogattak, miközben azért óvatosan vizslattak, hogy ugye hiányoztunk?

Nem gondolok a "cuki brit" kiejtésű bácsira a buszon, a fagyos ámde emlékezetes Sting koncertre, a hatalmas lila dildóra a Sohóban, a kétórás fish&chips-kereső körútra, M. kisfiára, a Nagy Halra a Lagan partján, a könnyekre, amik majdnem az arcomra fagytak, hogy igen, igen, itt voltam egy évet, szia City Hall, Welcome in Belfast, és a farmerekre, amik rámjönnek és jól állnak, a double deckerekről való fel-le fel-le ugrálásokra E-vel, és a mókusokra a parkban, és A. kedvességére, aki így ismeretlenül, engem....És persze Moniékra, és Leventére aki atkinsozik és meg se ismertem felakkorán, és úúgy örültem nekik, hogy folyt a könnyem miután elbúcsúztunk a kocsinál.

És tudom, ha nem korábban egy év múlva megint megyek, kicsit Belfastba, kicsit Dublinba és Londonba persze. És É., akivel Milánóban húztunk le egy évet kicsit sem kérdő hangsúllyal szegezte nekem: Találtál egy másik országot, amibe szerelmes lehetsz.

És nem tudok mit felelni, csak annyit, hogy a jókedv az alap, csak már el is felejtettem a nagy ünnep nélküli hétköznapokban hogyan mosolyog úgy az ember, hogy a szeme is sugárzik, nem csak a száját húzza el miközben az arcán kimerültség és kétségbeesés lapul a vonások között.

Öt nap a lopott fajtából, most fizetem az árát, zh zh hátán, és magamra úgy csenek el egy kis időt, most is, miközben a modern vállalati pénzügyek figyel a szoba sarkaiból. Csitt, már megyek is vissza.

És túlélem ezt a három hetet, aztán átélem a karácsonyt és megleszek szilveszterkor. Levizsgázom mindenből, írok néha, olvasok, pihenek, együtt leszek, aztán egyedül. És aztán majd, ha eljön az idő, megkérem a Bátorságot jöjjön velem, és arrébbmegyek innen élni egy kis időre. A Csatorna túlpartjára mondjuk.....

Vannak olyan napok, mikor egy lusta szombat délután törökülésben dőlsz párnák közé, papírokkal borítod az ágyad, térdeden a világgal szerelmes verseket olvasol, rekedt női hang simogat körbe, fahéjillatú tea melegít belülről és az ősz kopogását hallgatod az ablakon.

Van egy ilyenem tavaly március 29-ről.

Delutan fekszem az agyon, a nap sut. Ugy helyezkedem, hogy pont a hasamat erje. Csak ugy, mert melegit. Hanyattfekve bamulom a plafont, es tudom, hogy megint jon, mar erzem az elso lehelletet annak az utalatos magany- es feleslegessegerzesnek ami a gyomorbol indul, es szep lassan felfele kuszik, sirasra ingerelve.
A foldszintrol nevetgeles es beszelgetes szurodik fel, de en egyre inkabb tavolodom, es nem, meg mindig nem megy, a fene egye meg, hogy nem megy. Hiaba tudom, hogy nem gondoljak azt, hogy tunjek a fenebe, mikor epp nincs ram szukseg, ok megiscsak egy csalad, en meg nem. Nem ide tartozom, idegen vagyok, nem ertem oket, nem vagyok resz. Csak egy fuggelek, akit legszivesebben a pokolba kivannek neha. En. Nem ok.
Nem sirom el magam, visszarangat a kopogas az ajton, furcsa, a lepcsodobogast nem hallottam.
Valahogy mindig erzi, ha baj van. Vagy csak o is egyedul van, tudja fene. Nem akar sokat, csak mellemfekudni. Aztan megsem, befekszik az agynemutartoba, elkunyizza a parnam, elhuzza az ajtot, fura csusszanas. Itt van es megsincs itt. Almosito a napsutes es a ritka meleg, hasra fekszem az agyon, parna nelkul, logatom a kezem, a hidegkek biciklilancot simogatom a padloszonyegen. Meg egy dolog, ami idekot, a sokadik lanc, kivetelesen kezzel foghato. Nincs idom, hogy magamba zuhanjak. Csusszanas. Hideg lanc helyett meleg kez. Nem szol, ilyenkor sosem beszel. Hasonloak vagyunk, allapitom meg sokadszorra, es szoritom vissza a gyasszegelyes kormu mancsot, igen, itt vagyok, en is szeretlek, es szuksegem van Rad. Jatszunk, ki tud tobbet szoritani, ki epp csak picit, hol egy eros, hol egy leheletnyi...aztan megunjuk, es az agy alol hallatszo visszafolytott kuncogas utemes szuszogassa halkul. Meg mindig fogja a kezem, es nem merem elvenni, annyira jo. Erzem a puha bort, az apro rancokat a felszinen, a csontokat a melyben, egymasba folyik a kezunk, az en verem az o vere es az ove az enyem. Ertjuk egymast.
Aztan nezem a falat, hallgatom a szuszogast, de a kezem lassan zsibbad, a nap is elbujt es remegek, mert az ablak tarva es huvosodik de nem merem elvenni a kezem, mert emlekezni akarok az elobbi kis csodara, amikor megallt az ido, nem tudtam hol vagyok, es mit csinalok, csak egy maszatos kisfiuhoz tartozo maszatos kis kez szamitott, ami egy dobogo kis szivet tartott elem.
Hat persze, hogy ide tartozom.

És tegnap beszéltem ezzel a kisfiúval, meg a másikkal is. És a nagymamával.
Egy éve nem hallottam a hangjukat, Brett 14 most Connor 12. Brettnek mély a hangja, de biztos vagyok, hogy a huncut mosolya semmit nem változott.

A húgommal összekapaszkodva ugráltunk a konyhában, miután elolvastam a kapott levelet.

Már csak hármat kell aludni.

Az az ember, aki 60 oldalt ír arról, amiről tíz is elég lenne, egyéb gazságokra is képes.

Miért nem lehet tíz oldalas egy szakdolgozat????

Búzavirág, pedig ha az ember már vidámat írni nem tud, legalább olvasni szeret.
(Épp tegnap olvastam indexen vitát arról, ha egy nicket kisbetűvel kell írni, de a mondat elejére kerül, akkor melyik szabály érvényesül. Az általam képviselt vélemény fentebb látható.)

A mai naphoz még annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy nem világos teljesen ez a volatilitás dolog modern vállalati pénzügyből. Na meg hogy az öcsém csak kicsit nézett rám huncutul. Ezennel lélekben lovaggá ütöm, elismerem, felnőtté avatom. Felnőttebbé nálam, mert én huncutul vigyorgok magamon, a kecskén és a megmaradt káposztán:]]]

Egy hét múlva ilyenkor Sting koncert után fogok kóvályogni "haza"felé Belfastban.
És tudjátok meg, hogy eme tény ismeretében az összes káposzta feldughatja magának a kecskét és körbeugrálhat vele a Körúton:P

Már azt sem tudom nem hülyepicsahiszti volt-e az egész mai napom. Igazából tudom, hogy nem, mert eredménye van, csak még nem tudom mi.

Ellenben nem dolgoztam, ergo holnap két órával korábban megyek be,hogy úgy tegyek, mintha ma nem lógtam volna, csak fél napot. A mai könyvtárazás úszott. Meg egyéb is.

Nevetséges vagyok.

Egek, mindez sokkal nehezebb, mint gondoltam.
Újraolvasom a postjaimat abból az időből, amikor még teljesen biztos voltam a dolgomban.

Nagy katyvasz, ez látszik már most.
Én meg gyenge vagyok és belemászom.
Mert Terézanyu igenis létezik.
Ezt a csatát is elvesztettem, kezdhetem siratni magam.

Bravó bravó.

Ez egy hosszú beszélgetés utáni mementó arról, hogy igen, igazad van, ne mentegesd, bízz a megérzéseidben for Christ's sake.

"Pluralitas non est ponenda sine neccesitate."
A legegyszerűbb magyarázat valószínűleg a helyes, mondta Occam bácsi kicsiny cellájában.

Ha ezt az elvet követem, akkor valószínűleg hazudik és én jobban teszem ha nem bízom benne.
Persze, mert ez ilyen veszett könnyű.
Csak az ember ott áll és szeretne hinni, szeretné, ha megmagyaráznák neki, hogy dehogy az nem úgy van, tulajdonképpen teljesen máshogy.

És ha mindezt egy könyvben olvasná, ötször körbeszaladná izgatottságában a szobát, mondván, te hülye liba, nem látod hogy tekeri körben rajtad a ragacsos pókhálót, és egy idő után nem tudsz majd szabadulni?

Run, Forest, run.
Run.
Please.
NOW.

újraírattam a blogom...
a new version itt látható

powered by p

Könnyem folyt a kacagástól:D

Ma még semmit semmit semmit nem csináltam alváson, evésen és ...khm... egyében kívül.

Testnap.
Rám fért.

Mindjárt hat óra.
Felvágták az ujjam, de nem volt annyira vészes mint vártam.
Megírtam a soron következő ZH-t nem is tudom miből, de nem volt annyira vészes mint vártam.

Még a végén túlélem ezt az évet gyomorfekély nélkül.

Muszáj volt eljönni az én kicsi oldalamra és elolvasni a mottót (copyright Douglas Adams) meg a tegnapi levélkében szereplő tékitízit, különben még komolyan idegeskedni kezdtem volna.

Kérem, kérem, legyen már este hat, nem használnak a mantrák.

HI just a quick note to let you know that I got the ticket for the sting concert for you .I think it is near the front .
anyway take it easy
b

Hát most mondja meg bárki, látott valaha akárki ennél szívmelengetőbb üzenetet?
Annyira örültem neki, mintha maga Togo miniszterelnöke jelentette volna be, hogy mától nem hízlal az ósanos csokipuding.

Rettegj Belfast jövök.
Megint....:D

Jah..és check this out: sleepinginairports
Merthogy valószínű ez vár rám...;))

Földön ülök megint és tudatosan mosom ki a mai napom, készülök a holnap reggeli mumustalálkámra (lásd szakdolgozat és konzulens címszó), ami főképp abból áll, hogy a feltekeredett gyomrom próbálom kisimítgatni, gyertyalángot bámulok, Dido szól a hi-fiből.

Nem tudom, hogy kezdjek bele. Még a mai napom is könnyebb lenne elmesélni, pedig az aztán úgy kezdődött, hogy feleslegesen tettem ki piciny lelkemet a főnökömért és mentem be egy órával hamarabb. Ez persze úgy volt, hogy vasárnap este felhív, hogy jajj, neki bankkártyalimitje van, nem lesz elég pénze gatyát és inget venni Németországban, találjak ki valamit....ehh nincs is kedvem végigmesélni...így utólag látom a humoros oldalát persze, és ha felhívna G. pl. jót röhögnénk rajta, de most inkább csak fáradtan hasalok, mert a humorizáláshoz gondolkodni kéne, nekem meg csak annyira telik, hogy azon filózzak, amit búzavirág mai bejegyzése hozott felszínre.

Nem vagyok sem sikeres, sem szingli igazán a szó divatos értelmében, nem döngenek körül pasik és nők sem. Felvágok a szánalmas dolgaimmal, hogy nappali mellett dolgozom főállásban, hogy azt hiszem van ízlésem, hogy bébisintérkedtem külföldön, hogy vannak emberek, akik okosnak hisznek. Fényezem magam nap mint nap és érzem, hogy átlátnak mindezen, de játszom tovább, kell ez a pici fensőbbségérzés, közben meg köpködöm magam miközben a metrón kómázom reggel, mert mit fölényeskedsz kisanyám, te is csak egy kripli vagy.

Nekifutásból rontok az ajtónak és csodálkozom hogy a képek sorra leesnek a falról én meg romokon hasalok, mert nem értem, hogy jelentősége van az ajtónyitás módjának és idejének is, nem értem, minek kell bélyeggyűjteményt emlegetni, ha mindannyian tudjuk, hogy a szexre (fenét szexre, dugásra) gondolunk és eltüntetem az illúzió maradékát is a kapcsolatokból szabályrendszereket felállítva amikről épp én magyaráztam E.-nek, hogy baromság, az emberek nem így működnek.

Lökdösődni már baromi jól tudok, de meg kéne tanulnom siklani, alig-alig érintve az embereket, mert a társadalom így kívánja. És mert én is így kívánom.

Játszottam tegnap, felelőtlenül picit, a fensőbbségtudatomba kapaszkodva.
Ma meg kiderül, hogy beakadtam a fogaskerekek közé.
Már csak azt kéne kideríteni, hogy össze tudom-e törni őket, vagy elszámoltam magam és csak véres foszlány fog a húsom helyén lógni, mire szabad leszek megint.

De jó, hogy nem értem rá kozmetikusra ezeréve.....

Egy papucsot láttam csak.
Ez azután volt, hogy nem mentem el anyuékkal a nagynéném 50. születésnapi bulijára, mert apu balhézott itthon. Az a kicsit-ittam-és-mindenkibe-belekötök-és-szidom-a-redvesfaszú-kurva-nénikéd-balhé, mire én magamra zártam a szobám ajtaját, és reméltem előbb elhúznak, minthogy eszébe jutna betörni.

Aztán felhívott a húg, hogy ugyan, menjek már. És felhívott a nagynéni, hogy ugyan menjek már.

A HÉVen Sting szólt (cirka két hét és koncert Belfastban), "It's five in the morning and the lights....never coming home....lalalala"
És elrepült egy ócska fekete papucs.
Ki az a hülye, aki októberben papucsot dobál ki a HÉVről, gondoltam és dudorásztam tovább Stinggel (két hér múlva koncert Belfastban és én ott leszek).
Aztán megálltunk.
A vezető hátraszaladt.
A kalauz is.
Az emberek leszállingóztak és senki nem mondott be semmit, de az arcokon lehetett látni, hogy valami nincs rendben.
És nem volt rendben. Baromira nem volt rendben.
A nő a sínekkel párhuzamosan feküdt, alakok hajoltak fölé, egy nő telefonált, a bámészkodók bámészkodtak és a sarkon égő levelek fanyar füstöt terítettek szét amíg a testet néztem. Sehol egy sziréna.

Tizenkét perccel később buszon csendesen sírtam míg a szirénák elsuhantak az ellenkező irányba és Sting mit sem sejtve egy lopott kocsiról énekelt.
Sosem volt még ennyire közel halottak napja.

Ez egy olyan dolog, amit az ember kicsit fáradtan, csak hajnali háromkor, egy át nem tanult hétvége után cseppet anyázva, cseppet szégyellve magát, kávét szürcsölve csinál.

Blogot ír tanulás helyett, nehogy már a kötvényekkel kelljen foglalkoznia, és már tisztán és frissen mosott hajjal törökülésben a parkettán, a csodaszép, csodaúj, csodaöröm notebookján írja a soron következő bejegyzést arról, hogy megnéz az ember egy buta szerelmes filmet ötször egymás után (persze tanulás helyett), megeszik egy tányér almás pitét (de levest nem) és örül, mikor megtalálja az elveszett diákját (az újságok alatt, amiket persze nem böngészett át), kitakarítja a szobáját (megint tanulás helyett), aztán nem is oly picit összeszorul a gyomra, mikor a szakdolgozatára gondol (amihez még egy sor anyag nincsen).

Beállíja a rádiót, hogy kellemesebb legyen 4 óra múlva kelni, elgondolja mit vesz fel, hogy 5 perccel tovább aludhasson, eszébe jut, hogy vajon olvassa-e ezt valaha valaki, aki tudja milyen érzés mindez. Aztán beköti a gyulladt lábujját, ráhúzza a csíkos zoknit és ellép aludni. Az ágyban forgolódni.Mert fáj a láb. Meg a fej. Szakdolgozatot kéne írni.

Nem potenciális, reális barom vagyok.
Megint elb@sztam egy hétvégét.
Nyifi nyafi nyaff.

"Mi VALÓSÁGOS?"- kérdezte a Nyúl egy nap..."Azt jelenti, hogy zümmög benned valami és van fogókád?"

A Valóságos nem azt jelenti, amiből készültél," - mondta a Ló - "Az egy olyan dolog, ami megtörténik veled. Mikor egy gyerek hosszú, hosszú ideig szeret téged, nem csak játszik veled, de IGAZÁN szeret, akkor leszel Valóságos."

"Fáj?" - kérdezte a Nyúl.
"Néha" - felelte a Ló, mert mindig igazat mondott. "Amikor Valóságos vagy nem bánod, ha fáj."

"Egyszerre történik meg, mint amikor megsebesülsz vagy apránként?"
"Nem egyszerre történik meg. Azzá válsz. Hosszú időbe telik. Ezért van, hogy ritkán történik meg olyanokkal, akik könnyen eltörnek vagy éles sarkaik vannak, vagy akikre vigyázni kell.

Általában mikorra Valóságossá válsz, a szőröd nagy része kihullik, elveszíted a szemed, lógnak a tagjaid és nagyon kopott leszel. De ezek a dolgok egyáltalán nem számítanak, mert ha egyszer Valódi leszel akkor soha többé nem lehetsz csúnya, legfeljebb azok számára akik nem értik ezt meg."

Gondolom, te Valódi vagy?" - kérdezte a Nyúl. Majd azt kívánta bárcsak ne is kérdezte volna, mert lehet, hogy a Ló érzékeny. De a Ló csak mosolygott.
"A Fiú Nagybátyja tett Valódivá. Sok évvel ezelőtt történt, de ha egyszer Valódi leszel, akkor az is maradsz. Örökké tart."

Margery Williams - The Velveteen Rabbit

A kollégám azt mondta a törökméz ammóniaszagú, pedig nemis.
Még nincs egy hete, hogy vasárnap kigurultam a búcsúba és beszereztem az évenkénti adagot.
Törökméz, kókusztekercs (az az isteni kemény műanyagízű, amit otthon lehetetlen előállítani), kakasos nyalóka, piros csíkos cukor.
Megszemléltem a 15 éve még gyönyörűnek tartott műanyag nyaklánc- és karkötőszettet, egy hét alatt széteső dömpert és az ötpálcás 14 karátos aranyláncot, a gyerekeiket sétáltató iskolatársaimat.
És hiányoltam a lánchintát.

Ez csak amolyan műbúcsú volt, az igazit valaki ellopta.
Már sok-sok évvel ezelőtt.
Valamikor olyantájt, mikor már nem a dodzsem volt a fő szám, mikor nem gyűjtöttünk két-három héttel előtte pénzt rá, mikor nem jöttek a rokonok már.
Mikor először jutott novemberben eszünkbe utólag, hogy jajj, tényleg, október első vasárnapja...

Meg voltam fázva.
Mézestea, Neocitran, papírzsepihegyek és szopogatós cukorkák jelezték az utam.
Mindez főképp az ágyam körül tornyosult persze, én meg a takaróhalom alatt Csillagkaput néztem, sorba sorba, első évadtól a hetedikik (így, nagyon utólag is kösz Bucsnak - bár ő ezt valszeg sosem fogja olvasni) vagy 140 részt, éjjel háromig, mikor másnap mun....
És közben lassan észrevétlenül rajongóvá lettem.

Teljesen persze sosem megy, a központi idegrendszer igyekszik józan határok között tartani az ilyen baleseteket iszonyúan fél valaki a nevetségességtől, mi? és tudom , múlni fog ez is, mert nem érdekelnek a színészek, meg hogy forgatták, nem adnám oda a fél karom egy autogramért.

A világ varázsol el, mint a mesék gyerekkorban, mikor királylányok akarunk lenni meg legkisebb szegénylegények, el akarunk jutni az üveghegyen túlra sárkányt győzni és éjjel arról álmodtunk, hogy a mi kezünkben a kard.

Két világban élni felváltva csodajó érzés amíg el nem veszted a határt és visszatalálsz.

Nem értem hogy lehet nem szeretni a sci-fit és a fantasyt. Mese. Emberekkel és más lényekkel. Akik idegenek ugyan, de emberi logika szerint idegenek, így mégis érthetőek, felfoghatóak, lehet félni tőlük, aggódni értük.

Ps.: perpill elfogytak a részek, most töltöm az új évadot. Szeretnék már az üveghegy másik oldalán lenni megint.

Itt ez a rosszvárás most, óvatosan szorongatja a gyomrom, még csak próbálkozik. Igyekszem kideríteni mi az ok. Kauzalitás ugye (ugye?), és hát nem akarok egy gyomorfekélyféle okozatot magamnak.

Mert bankszámlát kéne nyitni, szüntetni, szakdolgozattémát választani, lejelenteni, konzulenst keresni, mumussal beszélni, reggel kelni, TAJ kártyát pótolni, munkáltatói igazolást kérni, bejelentkezni, kijelentkezni, pótolni és írni, számolni és keresni. Este feküdni, jönni, menni, élni, tenni.

Én meg csak úgy vagyok.
sarokbankucorgópapírkutyamintásdíszpárna

Itt volt M. öt napig és vele jött egy kis belfast-íz német gumicukor képében.
Hozott még ismerős kiejtést, mosolygós szemet és enyhe nosztalgiát.
Vitt képeket, mosolyt és nyugodt napokat.

Közben megtanultam vezetni.
Ami haaaatalmas szó ám. Bizony!

A szerelem nem úgy kezdődik, hogy találsz valakit, akit ismerni akarsz.
A szerelem úgy kezdődik, hogy találsz valakit, akinek meg akarod mutatni magad,
hogy nézd,
ÉN
ILYEN
VAGYOK.
Ugye szép?

Az úgy volt, hogy tegnapelőtt írtam szösszenetet, de kétbalkéz alteregóm máshogy akarta, de lehet nem is baj. Egy post noir lett volna, nagyon összerakott, nagyon igaz, de mégiscsak setét.

Ma viszont egy csomó olyan dolgot csináltam, amit nem szoktam.

Egy: kiállításra mentem.
Kettő: barátnővel futottam össze, mindenféle lelki és egyéb rákészülés nélkül.
Három: elmentem a helyi fitnesszterembe és órarendet szerzettem.

Jah..és csináltam egy olyat, amit szoktam.
Négy: nagyon dühös lettem a főnökömre. De erről írni sem akarok. Gondolni sem akarok.
De csak szép sorban...

Az egy.
A kiállítás. Gobelin. Én és a gobelin. Mint én és az acélbetétes bakancs, gondoltam, aztán mégsem, csak álltam ott elhűlve. A más határán.
A képnek nálam érzőbb adott címet:

Kitekintés a hihetőből.


A kettő.
Barátnő Londonba megy kérdezte mit hozzon én meg csak álltam ott bután, karamellás popcorn mondtam és tudtam, ha megjön, a sarokbavonulás lesz, sírás lesz, elvágyódás lesz, karamelláskukimajszolás lesz. Visszavágy lesz.

A három.
Elmentem a fitnesszórarendért és vállon veregettem magam, mondván ez majdnem felér a betervezett sétával. Tévedés ne essék, négyhengeres motor vitt, nem a lábam. Sok sikerrel kecsegtet mindez? Na majd én megmutatom!!

Alteregóm, a szenya csak csendben teszi hozzá, hogy: Muhahahahahahaha.

Rosszul vagyok. Szeretnék leülni egy sarokban, sírva az önsajnálatba merülni, mert hát az olyan simogató néha, nyalogatni a sebeim csendben, óénszegény.

De munkahely van, péntek még, ki kell bírni négyig, ki kell bírni.
Pedig rosszul vagyok, forog a gyomrom, valóságban és átvitt értelemben is.
Önző dög vagy, írtam a húgomnak tegnap este, de vajon én nem vagyok önző dög? Hogy jövök én ahhoz, hogy lelkiismeretfurdalást keltsek benne?
És szégyellem magam, hiszti volt talán ma hajnalban, a tovább sérült önbizalmam miatti kicsinyes bosszú? Már nem vagyok benne biztos.

De a húgot hibáztatom magamban, csak csak őt, mert máshogy lehetne most, ha ő máshogy viselkedik. Szerintem persze. Ó, én a nagy szakértő, persze én mindent tudok.
Egyik pillanatban igazam van, hátpersze, másikban szemét dög vagyok. Kábé kétpercenként változik a véleményem, de kéne valaki, aki okos, aki ott volt, megbeszélni ezt töviről-hegyire, de a húgom nem akar róla beszélni, azzal akivel meg tudnám, már talán sosem fogom tudni. Vadidegenek.

Egy srác persze, valaki ilyest szeretnék találni, persze, mondom ezt kb. 8 órányi ismeretség és 2-3 átbeszélt óra után.
Beszélgetni szeretnék, napok óta csak ülni és beszélgetni, komoly dolgokról, a lelkemről a lelkünkről, az életről és az élet nagy dolgairól és akkor jött egy amerikai, akivel lehetett, és meglepődtem, mert kezdtem elfelejteni ez milyen.

De a szép embereknek minden könyebb, és a húgom szép. Persze ő ebbe sosem gondolt bele, talán ma hajnalig nem, mikor egy maró sms-t mutattam neki, miután otthagyott egy félidegen-félrészeg koreai sráccal, mi meg csak néztünk egymásra, hogy most akkor mi van? És elszállt a felhőtlen mámoros hangulat, egy pillanat volt a józanodás, és igen, ezért nem akartam én menni, mert ezért minek, hogy egyedül legyek sokak között, kicsi legyek, kövér és becsapott, két oldalról is, mert elhittem, hogy lehet ez másképp is, emberi módon, csak árnyalatokkal éreztetve a különbséget. Mert különbség van, az természetes, de ezek után mit mondjak én nekik, egyiküknek is, pedig szeretnék, még akkor is, ha Oregon messze van.

Fáj ám, fáj ha észrevétlenül leolvad valamikor a csigaház és szabaddá válnak az idegvégződések. És nem vagyok benne biztos, hogy megéri. Minden rossz, ha a vége rossz.

A következtetés még nincs levonva.
Ahhoz most túl fáradt....
Csak vagyok.

Ez most olyan sok lenne.

Rómában voltunk a húgommal és össze kell hozni egy bezsámolót, magunknak, megörökíteni szóban a képeket. Majd holnap.

Kaptam ma egy levelet.
L~ írja, belinkelt, ha nem akarok, nem maradok. De megérdemlem, mondja.
Titokzatos mellé, és én nem, csak azért sem kérdezek rá, ki ő, meg hogy talált meg.
Pedig nem mintha nem fúrná az oldalam...