Itthon vagyok, túléltem a karácsonyt, a rokonokkal való bájcsevejeket, a hogyvagyköszjólokat, a véletlen találkozásokat rég elfeledett osztálytársakkal, a szándékos találkozásokat cseppet sem feldett barátokkal.
Mosolygok és kopogok az utcákon a magas sarkú csizmámban, kell, hogy nőiesnek érezzem magam picit, hogy úgy viselkedjek, mintha....
Közben meg belül terjed a sivatag, lassan de biztosan és én foggal-körömmel küzdök az ellen, el ne uraljon mindent.
Pár napja javul a helyzet, őszinte a mosoly az arcon és a nevetés a tévé előtt.

A húgommal nem beszélek sokat, de jó, hogy ott van. Az öcsémet próbálom nevelgetni és úgy tűnik van hatása. Lassan jönnek a sikerélmények.

Aggaszt, hogy nem biztos az ajánlott munka és ha be is jön, ki tudja mikor. A szülők nyakán élni 24 évesen egy fillér nélkül meg nem leányálom. Vágyom vissza a jól ismert mocsaramba, Belfast mellé, mert az a könyebb út.
De azt hiszem elérkezett a harc ideje.

Legkésőbb januártól otthon is lesz net. Addig meg túlélem mocsár nélkül.

Ui:Net és idő híján itt Boldog Karácsonyt mindenkinek, akinek nem tudtam képeslapot küldeni:/

Holnap reggel. 6:30-kor száll fel a gép elvileg.
Furcsa, nagyon, mert ma nem volt a "jajjvalamivégetérjajjdeszomorújajjnemleszsosetöbbetilyen" érzésem, pedig vártam, készültem rá, gyűjtöttem a könnyeket. De nem jött. Én meg szokásos módon megmakacsoltam magam és azt gondoltam: ígyjártál.

Ígyjártam.

Azért is furcsa volt mert Linkin parkot dúdolgattam mind a két alkalommal ma, mikor Belfastba motoroztam, és igyekeztem csak félig lefagyni a robogóról (eredmény még nicns azóta nem olvadtam ki).

"I tried so hard and got so far,
But in the end,
It doesn't even matter"

Brettnek folyt a könnye mikor búcsúztunk, és úgy szorított, mintha sosem akarna engedni.
Connor tűrte hogy megöleljem és laza fiút játszott. De a végén még megkért, utoljára küldjem el fogat mosni. Hogy utoljára rámmorranhasson.

Utoljára még eltévedtem Belfastban a Shankill és a Falls roadra pedig pont azon gondolkoztam odafelé, hogy le sem fényképeztem a muralokat. Meg a Queenst sem. És még mennyi mindent. Mennyit fogok elfelejteni ebből az évből? Mennyit kaptam? Mennyit veszítettem? Ki fogja a mérleget elkészíteni? És mikor?

Valahogy remélem, hogy nem kell mindettől búcsúznom még, egy hét kevés volt, hogy felfogjam.
De érzem, jobb lenne otthon maradni.

Visszavittem a könyveket ma, letöröltem a fájljaimat a gépről, elraktam az utolsó dolgot is.
Nyomom sem marad talán.
És ez minden, csak nem jó érzés.

9 nap múlva megyek haza.
És még mindig nem tudom otthon maradok-e vagy sem.
Akik ismernek tudják, utálok dönteni, utálokutálokutálok.
Elvileg vége lenne a vegetálásnak, pénteken megjött az utolsó hiányzó papír a robogómhoz, száguldozhatok egy évig mostantól aggódás nélkül. Suliba is járhatnék, pöpec lennék angolból.
De kezdem unni, hogy semmit nem csinalok. Nincs célja igazán hogy itt legyek, annyi csalódás és szenvedés után elveszett a varázs. Megromlott Írország, elment az íze, rossz szögből láttam a csodát és kicsit belekeseredtem.
Angolul tudok annyira amennyire szeretnék.
És lehet, hogy esetleg netántalán van egy icike-picike lehetőségem, nagyon halványka igaz, de lehetőség, hogy otthon kapjak munkát, olyat, amit valszín élveznék, ami tapasztalatot adna, és amihez igazán csak angol kell. Kihívásféle.
Most döntenem kell, visszajövök-e, mikor szóljak Bruce-nak, hogyan, mit, miért.
Utálomutálomutálom.
Miért nem hagynak engem a langyos kis posványomban megbüdösödni?

Olyan teszem-veszem nap volt ma.
Karácsonyi égőket próbálgattunk.
A gyerekek elmajszolták az adventi kalendár első csokiját.
15 nap múlva megyek haza.