A karácsonyról - About Christmas

So it's Christmas. I've been getting ready for it since October. Made presents, and made stuff for the kindergarten to sell, baked biscuits to send, eat, sell, for fun, crafted cards, bought stuff that I thought could make friends and family joyful. And bought some that had to be bought, just because. But I put a piece of my life in every single piece I touched, my time, my heart, my care, my kindness, my hugs. By the last couple of days I got tired, because I gave so much of myself, very little remained. Now, that all those pieces are arriving to the people who were intended to know, just how much I care about them.

When I get to the cards, my pen freezes and the best I generally can squeeze out is the most generic Merry Christmas and Happy New Year, while my heart is full of feelings I can't seem to write down.
But it doesn't matter, because I know most of the people on the receiving end understand it.
And what is amazing about Christmas? These people do the same. We have been receiving packages and cards for weeks now, and every single one contains Stuff. But also Love, Time and Kindness. And while stuff is nice, the others are oh so precious.

So today evening, when we open those boxes, there will be so much of it flowing around, that I will cry (in fact I am now, just in anticipation) of joy.

Merry Christmas and Happy New Year, people!

Itt a karácsony. Október óta készülök rá. Csináltam az ajándékokat, varrtam az ovinak eladni, sütöttünk kekszet, küldeni, enni, csak azért, mert. Ragasztottunk képeslapot, vettünk dolgokat, amikről azt gondolom, hogy a barátaink/családunk örülni fog nekik idén. És vettünk egy párat azért s, mert venni kellett. De minden egyes darabba, ami átment a kezemen, beleraktam egy darabot az életemből, időt, szívet, törődést, kedvességet, ölelést. Az utolsó pár napra teljesen elfáradtam, mert olyan sokat adtam ki, hogy túl kevés maradt. A darabkák lassacskán megérkeznek az emberekhez, akiknek szánódtak, hogy megmutassák, fontosak nekem.

Amikor leülök képeslapokat írni lefagy a tollam, a legtöbb, amit képes vagyok kipréselni magamból, az egy boldog karácsonyt és csodajó új évet, és noha a szívem tele érzésekkel, nem tudom leírni, ami bennem van. De igazán nem számít azt hiszem, a címzettek értik így is.
És ami igazán a csoda karácsonykor? Ezek az emberek ugyanezt csinálják. Hetek óta jönnek a csomagok és a képeslapok, és mindegyikben van valami Dolog. De van benne Szeretet, Idő és Törődő Kedvesség is. A Dolgok pöpecek, a többi meg az igazi kincs.

Így ma este, mikor kinyitjuk az összes csomagot, annyi öröm vesz majd minket körül, hogy tuti elsírom magam (és igazából már most is, hogy csak írok róla) örömömben.

Boldog karácsonyt és csudijó új évet nektek, emberek!

Chairs II. - Székek II.

And now I know way more about upholstery than I've ever wanted to know.

Mostanra többet tudok a kárpitozásról, mint amit valaha akartam.

From Flat to Home, take 27/Lakásból otthon, 27. felvonás

Mióta hazajöttünk frenetikus energiával dolgozom a lakáson megint: felkerültek a függönyök a nappaliban és a hálóban, az ebédlőasztal a célegyenesben. Szeretném már végre kényelmesen, a saját kuckómban, védve érezni magam itthon. Mióta ezt csinálom, rájöttem, hogy amennyire nem érzem a személyiségem kiterjesztésének azt, hogy öltözöm, mennyivel inkább igen, hogy milyen környezetben élek. Ennek megfelelően sűrűn van rendetlenség:)

Ez az ötlet Pinterestről jött és készült hónapokig, sok más mellett. Az egész ott kezdődött, hogy volt egy vagy 20 eves ütött-kopott, penészes, anyutól öröklött gyúródeszka ami pont jó lett táblának. És néhány random újrafestett képkeret.

Mimi nem nagyon szeret rajzolni, és az egyéb kapott rajzokat valahova eltüntettem. Egyértelműen inkabb anyának szól mindez, de ő örül ezerrel, jó ez így.

Since we got home I'm working on the flat again: now we have curtains in the living room and bedroom, the dining table is almost done too. I'd really like to cosy up in my own little corner of the world, protected and warm. Since I've been doing all this I had to realise while I don't feel dressing up as an extension of my personality, I definitely do that with my surroundings. Thus we have untidy places often:)

This idea came from Pinterest and was an ongoing work for months, as so many other things. All started with a 20 years old, worn and battered, kneading board inherited from my mum, that was perfect for the blackboard. And some random repainted picture frames.

Mimi doesn't really like to draw and all the drawings we've received from others I managed to misplace somewhere. This is definitely something made for mummy, but she loves it, so it's all good.

Chairs/Székek

I got these two chairs, right? Paid 5 euro for a big pile of mouldy wood and broken seat but I'm so excited, see it as a challenge. Must not get disappointed. Will do my best, but it's a challenge to accept that I won't be able to do it as I imagine, it won't be perfect, it will just have to be good enough.

I'm struggling again. Pounds have been creeping up in the summer, I have a feeling my blood pressure too and I feel that my tummy goes walking on the street, me behind it, not only "me". For two days I was back in the deep dark pit. The 'I'm not good enough' pit. I'm fucked. I'm awful. I can't even do this and that right. And I definitely can't deal with shit now, I can't make decisions. So much to do. Leave me alone.

I simply lost it for a bit, my batteries depleted in the 'holidays' that were good and not so good, but got so many impressions, so many feelings to process, I'm still on it. Forgot to be mindful about what I'm doing and who I am. And all this made me go and open the fridge.

I can write about all this, because today I stomped with my right foot and said enough. I'm not going back. This might be a setback, but it's a setback, not a giving-up-all-shit. Get a grip, woman!

Wohoo, I'm back to paint picture frames, buying worn down chairs and learning how do deal with life without (tr)eating myself unhappy.

But the hardest thing is not to judge myself. And to shake off when I presume others do that.

So, how do I reupholster a chair again?

Vettem ezt a két széket ugyebár. Kifizettem 5 eurót egy halom penészes fáért meg egy törött ülésért, de teljesen felpörgetett, kihívásnak látom az egészet. Nem fogom megengedni magamnak, hogy csalódott legyek. Annyira fogok igyekezni jól csinálni, amennyire tudom persze, de a kihívás ez lesz, hogy elfogadjam: nem lesz tökéletes. Csak elég jó.

Megint szenvelgek. A kilók jöttek szépen fel a nyár folyamán, sejtem, hogy a vérnyomásom is a nyomukban, és mikor lemegyek az utcára, úgy érzem, hogy a hasam viszem sétáltatni, nem én megyek. Két napra visszakerültem a sötét verembe. A "nem vagyok elég jó" helyre. Az "ezt is elbasztam" gödörbe. A "borzalmas vagyok" lyukba. Nem vagyok képes. Nem tudok most az élettel dűlőre jutni, nem vagyok kész erre. Annyi tennivaló van. Hagyj már békén.

Egész egyszerűen elvesztem, az akksik lemerültek a "nyaralás" alatt, aminek volt jó és rosszabb része is, de annyi benyomás, annyi érzés, amit fel kell dolgozni, ez még mindig folyamatban. Elfelejtettem figyelni arra, hogy mit csinálok és ki vagyok. És mi ennek a következménye: sűrű látogatás a hűtőnél.

Már tudok minderről írni, mert ma volt a napja, hogy dobbantottam egyet a jobb lábammal és azt mondtam, elég. Nem megyek vissza. Lehet, hogy ez visszalépés épp, de nem adom fel, na.

Hurrá. Vissza a képkeretfestéshez, lerobbant székek vásárlásához és ahhoz, hogy kezeljem az életet anélkül, hogy boldogtalanná (t)enném magam.

De a legnehezebb mégis az, hogy ne ítélkezzek magam felett. És le tudjam rázni, ha úgy gondolom, mások ítélkeznek felettem.

Nohát akkor, hogy is újít fel egy széket az ember?

Honey, I'm back! / Édesem, megjöttem!

Hello England.

We have not seen each other for a year.
I missed you.

I missed this huge kaleidoscope of races and colours. How convenient and easy is to get anything here. How the sky changes even on a calm, rainy day. How alive is this metropolis, buzzing with life and lights and taxis and buses. I missed the Tube too: zig-zagging huge labyrinth of old tiles and battered benches, the ancient stairs that are totally inconvenient when the two of us trying to drag three suitcases around and a four year old is strapped to my back, but who cares.

I have not even seen Big Ben yet. Or the British Museum. Or Hyde Park. Just sitting here in the suburbs, munching on a Sainsbury's triple chocolate cookie and trying not to cry: I made my peace with Germany, but that's not passion......
I got off the train in London and everything is so....familiar.

I know you, dear.
And I will always love you.

PS: Thanks for the welcome drizzle much appreciated.

Helló Anglia.

Egy éve nem láttuk egymást.
Hiányoztál.

Hiányzott a rasszok és színek kavalkádja. Az, hogy mennyire könnyű itt bármit beszerezni. Az, ahogy az ég változik egy csendes, esős napon. Ez a zizegő hatalmas város, tele élettel, fénnyel, taxikkal, buszokkal. A metró is hiányzott: régi csempék, kopott padok, hosszú lépcsők óriási labirintusa, ami a legkevésbé sem tűnik kívánatosnak, mikor ketten három bőröndőt rángatunk és még a gyerek is a hátamon, de kit érdekel.

És még nem is láttam a Big Bent. Vagy a British múzeumot. Vagy a Hyde parkot. Csak ülök itt a külvárosban, triplecsokis Sainsbury sütit rágcsálok és igyekszem nem sírni: Németországgal békét kötöttem ugyan, de annak köze nincs a szenvedélyhez.....
Itt, mikor leszálltam a vonatról Londonban, minden olyan ismerős.

Ismerlek kedvesem.
És mindig is szeretni foglak.

Ui: Köszi a szitáló esőt, nagyon örültem neki.

Magic/Varazslat

Sometimes you stumble upon those places. Where you find a bit of magic. Lost in time, where people matter, where you can touch the sky, where you feel alive. Just for a night we stayed in such place yesterday.

Neha szembejonnek azok a csuda helyek. Ahol meg el a varazslat. Elveszve az idoben, ahol az emberek szamitanak, ahol megerintheted az eget, ahol igazan elonek erzed magad. A tegnap ejszakat egy pont ilyen helyen toltottuk.

Házavató/Housewarming

Házavató buli ma (így 3,5 hónappal beköltözés után) a szomszédokkal. 25 év után még mindig félek attól, hogy senki sem fog eljönni, senki sem lesz kíváncsi rám, mint anno életem első szülinapi buliján. Durva, hogy mik határozzák meg az érzéseim így 36 évesen.

7 órával később: a szomszédasszonyom, akinek a lányával Mimi együtt játszik átjött, a többiekről egy kivétellel se kép, se hang. Hát ez van.

House warming party today (3.5 months after moving in) with the neighbours. After 25 years I'm still afraid, that noone will turn up, noone will care about me enough, as happened on my very first birthday party. It's scary what defines my mood even when I'm 36.

7 hours later: the neighbour, whose daughter plays with Mimi regurarly, turned up, no news about the others, except one note. This is how it is.

What do I worth?/Mit érek én?

7 weeks later I'm still running. And it helps me a lot. These mornings, 3 times a week, after I dropped Mimi off to the nursery became my little me-times. Three times a week I do something to take care of yours truly, not just physically but mentally too.

I realised I need to take care of myself, noone else will (and can) do it really (of course that doesn't mean that I don't have help from the ones who love me). I need to take care of my body. And I need to take care of my mind too. I can't just let either of them wonder wherever they want, one doesn't really work without the other, right? And these things don't take care of themselves, there is no magic wand to wave and make everything better. There is no magic fairy in form of a husband, friend, child, doctor who can make me healthy. Who can make me balanced. Who can make me well.

And then I connected this to something else.

To whom am I giving the right to tell me what I worth?
For a long time I gave it to everyone. I had to be perfect, everyone needed to like me. I had to be useful to worth something. I couldn't just be me, could I?
To whom am I giving the right to tell me what I worth?
I'm the only one who knows me well enough to see what is my worth, so why exactly do I let myself be judged and measured up by people who have different worlds in their heads?
Yes, let them judge, that's ok, it's normal.

But I realised what I don't want to do anymore is to let myself be defined by what other people think of me. Who am I to be told what I worth?
---
7 héttel később még mindig futok. És igazán segít. Hetente három reggel, miután leadtam Mimit az oviban hasítok magamnak a napból egy kis szeletet. Hetente háromszor odafigyelek magamra, nem csak fizikalilag, de mentálisan is.

Rájöttem, hogy saját magamnak kell odafigyelnem magamra, ezt senki más nem fogja (és tudja) helyettem (persze ez nem jelenti azt, hogy nem kapok segítséget azoktól, akik szeretnek). Vigyáznom kell a testemre. És vigyáznom kell az elmémre is. Egyiket sem engedhetem szabadjára, hogy menjenek és csináljanak amit akarnak, és az egyik nem igazán működik a másik nélkül, ugye? Ezek a dolgok nem vigyáznak saját magukra, nincs varázspálca, amit meglengetek és minden jobb lesz. Nem jön jótündér férj, barát, gyerek, orvos alakjában, aki engem egészségessé tehet. Aki kiegyensúlyozhat. Aki eléri, hogy hipp-hopp jól érezzem magam.

És aztán ezt kapcstam valami máshoz is.

Kinek engedem meg, hogy megmondja nekem mit érek?
Sokáig mindenkinek megengedtem. Tökéletesnek kellett lennem, mindenki szeretetére áhítoztam. Hasznosnak kellett lennem ahhoz, hogy érjek valamit. Hogy is lehettem volna saját magam, csak én?
Kinek engedem meg, hogy megmondja nekem, mit érek?
Én vagyok az egyetlen, aki ismerem magam eléggé ahhoz, hogy lássam, mitt érek. Miért is engedem meg másoknak, akik teljesen más saját kis világban élnek, hogy ítélkezzenek felettem és a saját szabályaik szerint mérjenek fel?
Ítélkezzenek csak, az rendben van.

De amire rájöttem az az, hogy nem fogom az alapján meghatározni magam, hogy mások mit gondolnak rólam. Ki vagyok én, hogy megmondják nekem, mit is érek?

When I was in Italy again and met with myself. / Amikor megint Olaszországban voltam, és találkoztam magammal.

I've been home for a day now and still difficult to ease back. Not talking about the language only: in my head Italian ad German somehow filed in the same space, under "foreign language", so in the first day I was ja-ja-ing everything over there, and sí-sí-ing everything over here. Funny in a way.
My soul is easing back too.

It took some hours to slow down. Arrived at Pisa, checking my phone almost continously and resisting hard not to activate the internet on it. To check facebook, blogs, husband on Skype. I walked around and felt lost. What am I doing here? What am I supposed to do here? Went around in circles for a while, then...I just calmed. I had all the time of the world. I didn't have to do anything. At all. I ended up at the Leaning Tower, took silly pictures of silly tourists. Then just lay down on the lawn next to it and slept an hour, bare feet, in the sun. And woke up like the king (queen) of the world.

I realised I did not care about what is to see, I wanted to feel things. The sun on my skin. The grass under my feet. Hear the people chattering about. Eat oranges, and cheese, and pizza. Soak up the yellows of the houses, the greens of the shutters, the orange and lemon trees, branches bowing down heavily under their load, the life around me in this country that see me grew up, just in a year, oh so many years ago.

And I did.

I wasn't expecting anything from this trip, but I set my mind on meeting with myself. I have not done that for a long time, somehow, in the noisyness of life I've lost touch with who I really am. What do I like, what do I need to be happy, what makes me me. How am I like when noone is around?

All this sounds so...utter bullshit, doesn't it.
It might just be.

I've read an article today about the El Camino, and realised, in a way I've just did a mini one in the last days. Walked around at least 30 kms in 4 days, up and down mountains and hills, all alone all day with a backpack, just letting my mind wander and realising things. Some things - if reading and not feeling - I would've thought cheesy. Like hiking is a bit like life: sometimes hardly visible paths bring you to the most unexpected places. And sometimes you lose your way, have to track back, but if you set your mind on achieving something and keep going, eventually you can make it happen. There are people helping you along the way. And then, it all might be a disappointment when you arrive. The destination mattered less, than the journey itself. Very deep, innit? Ha.., I know. Almost like Coelho....But at that point, it was for me and now it's part of me.

I also realised I like to be spontaneous. Jumping off the train earlier than planned, changing my plans on a whim, just because I saw some mountains and decided to climb them. Without frigging knowing how to get there, just aimed myself in their general directions, knowing I still got 8 hours to spare.
Now if I can be like that, how can I pull the same thing off in the real life? To trust myself enough that I can end up where I would like?

It was amazing to be alone, truly alone in the middle of a track.
But all this time I knew I was not alone. That all this wouldn't mean that much to me, if I couldn't share it with people whom I care about.*

And I have dreams again. True, real, big, colourful dreams, the ones you laugh at yourself a bit if you have to talk about, because they seem so unreachable now. But what could pull me forward, if not my dreams?

I also realised, I don't agree with sitting on boats for an extended time. But hey, that's another story.


*(This isn't new either, see the movie Into the Wild)
---

Egy napja vagyok itthon, és még mindig szokom a helyzetet. Nem is csak a nyelvről beszélek: a fejemben valahogy az olasz és a német egy helyet foglal el, az "idegen nyelv" helyét, így az első napon mindenre ja-ja ment ott, ma meg minden sí-sí itt. Vicces valahol.
A lelkem is szokik vissza.

Beletelt egy kis időbe, míg lelassultam. Megérkeztem Pisába és néztem a telefonom, szinte folyamatosan és nagyon ellen kellett állnom a kísértésnek, hogy aktivizáljam az internetet a telefonomon. Hogy megnézzem mi van facebookon, blogokon, skype-oljak a férjjel. Sétáltam össze-vissza és elveszettnek éreztem magam. Mi a fenét csinálok én itt? Mit kéne csinálnom itt egyáltalán? Körbe-körbe mászkáltam, aztán egyszer csak...lenyugodtam. Bármire van időm. Semmit nem kell csinálnom. Abszolút semmit. Végül kikötöttem a Ferde toronynál, csináltam pár vicces képet a vicces turistákról. Aztán lefeküdtem a fűre és aludtam egy órát, mezítláb, a napon. Felébredve a világ királyának (királynőjének) éreztem magam.

Rájöttem, hogy nem érdelnek a látnivalók, érezni akartam a dolgokat. A napot a bőrömön. A füvet a talpam alatt. Hallgatni, ahogy az emberek csacsognak köröttem. Narancsot enni, és sajtot és pizzát. Felszívni a házak sárgáját, a zsaluk zöldjét, a narancs- és citromfákat, amint az ágak meghajolnak a súlyuk alatt, az életet ebben az országban, ami látott engem felnőni, egy év alatt, ó, annyi évvel ezelőtt.

És éreztem.

Nem vártam semmit igazán ettől az utazástól, de azt elhatároztam, hogy találkozni fogok magammal. Nem is emlékszem, mikor volt ez utoljára, valahogy az életem zajában elvesztettem saját magammal a kapcsolatot. Mit szeretek, mire van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek, mi az, amitől én, én vagyok. Milyen vagyok, amikor senki nincs köröttem?

Ez az egész totál hülyeségnek hangzik, nem?
Lehet, hogy az.

Olvastam ma egy cikket az El Camino-ról, és rájöttem, hogy bizonyos tekintetben az elmúlt pár napban "zarándokoltam" egy kicsit. Mentem legalább 30 km-t 4 nap alatt, fel és le hegyre, dombra egy hátizsákkal, egyedül egész nap, hagytam, hogy a gondolataim hömpölyögjenek, amerre akarnak, és közben ráébredtem pár dologra. Pár dologra - amit ha olvas az ember, nem érez, nyálasnak hangzik. Mint például, hogy a túrázás olyan, mint az élet: néha az elig észrevehető ösvény visz el váratlan helyekre. És néha eltévedsz, vissza kell menni, de ha elhatározod magad és nem adod fel, a végén meg tudod csinálni. És aztán lehet, hogy tök nagy csalódás az, ahova megérkeztél. The cél kevésbé volt fontos, mint az út maga. Nagyon mély, nem? Ha...tudom, majdnem mint Coelho.... De ott és akkor számított, és most már a részem.

Arra is rájöttem, hogy szeretek spontán lenni. Leugrani a vonatról hamarabb, mint terveztem, megváltoztatn a terveimet egy pillanat alatt, csupán azért, mert láttam pár hegyet, és fel akartam mászni. Anélkül, hogy tudtam volna, hogy lehet oda eljutni, belőttem az irányt és tudtam, hogy van 8 órám rá.
Ha tudok ilyen lenni, hogy tudnék ilyen lenni a mindennapi életben is? Hogy tudok bízni magamban eléggé, hogy tudjam, el tudok oda érni, ahol lenn szeretnék?

Eszméletlen érzés volt egyedül lenni az úton.
De mindeközben tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Mindez nem jelentene ennyit, ha nem tudnám megosztani azokkal, akik fontosak számomra.*

És megint vannak álmaim. Igazi, valós, nagy, színes álmok, az a fajta, amin kicsit nevetsz saját magadon, ha beszélned kell róluk, mert annyira elérhetetlennek tűnnek most. De mi más lenne képes előre húzni, ha nem az álmaim?

Arra is rájöttem, hogy én meg a hajók nem igazán jövünk ki egymással hosszabb ideig. De ez  már másik sztori.

*(Ez sem új, lásd Út a vadonba c. filmet)

Flying over the Alps
Az Alpok fölött

Without context: silly tourists
Kontextus nélkül: vicces turisták

Run out of bread, go in peace. Amen.
A kenyér elfogyott, menjetek békével. Ámen.

Peppa Pig is a big thing in Italy
Peppa malac nagy cucc Olaszországban

La Spezia - roof gardens/tetőkertek

Templom mellett: Istent szeretem, a rajongói klubja, ami miatt aggódom.
Next to a church: I like God, his fan club that I'm worrying about.

Saturday market and orange trees
Szombati piac and narancsfák

Everywhere
Mindenhol

Palm trees too
Pálmafák is

Fehéren-feketén
Black and white

Porto Venere, where I ate the worst focaccia ever
Porto Venere, ahol életem legrosszabb focacciáját ettem

Byron is innen nézett ki
Byron was looking out here too

Even if you live in a touristy place, washing is a must
Mosni akkor is kell, ha turistákkal teli helyen laksz

Porto Venere - cemetery. Apparently rich people are trying to buy places for themselves here.
Porto Venere - temető. Állítólag gazdagok próbálják felvásárolni a helyeket itt.

Mióta gyerekem van, sokmindenen elbőgöm magam. Pl itt is.
Since I've got a child I tend to cry a lot. Like here.

Cinque Terre - scary bits/ijesztő részek

Cinque Terre - Cat sanctuary in the middle of the National Park, visitors are encouraged to feed/adopt the cats.
Cinque Terre - Macskamenedék a nemzeti park közepén: a látogatókat bátorítják az etetésre/örökbefogadásra.

Cinque Terre - between villages. Totally worth the huff and puff and sweat and scares.
Cinque Terre - faluk között. Abszolút megéri a lihegést, az izzadást és az ijedtséget.

Lerici - a halászok délelőttre már végeznek.
Lerici - the fishermen are already done.

Destination: Carrara - marble quarries.
Úticél: Carrara - márványbányák.

A városban a járda is márványból
In the town even the sidewalks are made of marble

Felfelé a hegyen.
Towards up.

Lefelé nézve.
Looking down.

Gyakorlatilag szeletelik fel a hegyet. A gépek lemaradtak viszonyítási alapnak, de nézd a fákat...
Practically the mountain is being sliced up. I missed the machines for scale, but look at the trees...

Mountain pieces - Mimi got one, and a story to accompany it.
Hegydarabkák - Miminek hoztam egyet, a hozzá tartozó mesével együtt.

Homemaking still in progress/Otthonkészítés még mindig folyamatban

Stain, wax, polish. Next time don't forget to put on gloves. Drill. Drill again, screw, screw, screw, screw... Don't curse, fix the wrong hole. Tadamm.
Fess, viaszolj, fényesíts. Legközelebb ne felejtsd el a kesztyűt felvenni. Fúrj. Fúrj megint, csavarozz, csavarozz, csavarozz, csavarozz...Ne káromkod, javítsd ki a rossz lukat. Tadamm.

Planning this took 2 evenings, making it took 1. Then half a day for Ark to fiddle with 4 letters.
Ezt kitalálni 2 estébe került, megcsinálni 1-be. Aztán Arknak fél napjába, hogy azt a 4 betűt felrakja.

Running - Futás

If someone told me even a year ago that I will seriously consider taking on running, I would have laughed. And laughed some more. And mocked him a bit.

And today I've run the third time this week.

Not talking about serious running of course, just started, and as with many other things I'm just learning how to be gradual and patient. It seems running is again something that is a perfect tool to teach all this: you have to start slow to avoid injuires. I learned that it s normal to run, walk, run, walk, run again, it isn't just normal, actually it is advised to start like this. There are starter programs that designed exactly like this. It isn't required to start running and run for half-an-hour at the first time.

And there are all these people around me who just started to run not long ago. Normal people. Even mums. All this happening around me gave me a huge moral boost, hey if they can, why couldn't I?

I never really understood this running thing before, ever. Running is hard, odious and boring. Oh, it totally is, when one does it for losing weight. Or trying to be fast. Or just trying to get on the bus. But running for the sake of running?? Whoever heard of such nonsense?

And here I am, all fitted in plastic, second skin tight gear and running around in Brühl Castle Park, trying to figure out how to turn all this into a meditation practice, because 3 times a week running and meditating, now that would be quite an achievement. (This doesn't mean I have not patted myself on the back, three times a week running, that is something, you get it?!. This is again something I'm learning. Acknowledging my successes. It's frigging hard people, it's frigging hard.)

Of course because old patterns tend to stick, I don't dare to commit. I try to accept that I secretly still bet on defeat. I bought some running gear (and it makes a whole lot of difference!) but I don't trust myself I will run for long. With yoga I know it's something I want to do in the rest of my life. With running I gave myself a month. I will not give it up for a month. After a month I will see how I feel.

But at least this little voice is quieter, weaker and more distant than it has ever been before.

http://theoatmeal.com/comics/running

--

Ha valaki azt mondta volna nekem egy éve, hogy komolyan el fogok gondolkozni azon, hogy nekiálljak futni, kiröhögöm. Hosszan. És még gúnyolódtam volna is egy kicsit.

Ma meg lefutottam a heti harmadik adagomat.

Persze nem beszélek én komoly futásról, most kezdtem, és mint megannyi más dologgal kapcsolatban, csak most tanulom, hogy kell lassúnak és türelmesnek lenni. Úgy tűnik, a futás is egy olyan eszköz, ami tökéletes a fentiek elsajátításához: muszáj lassan kezdened, hogy ne sebesülj le. Megtanultam, hogy teljesen normális az, ha futsz, gyalogolsz, futsz, gyalogolsz, megint futsz. Nem is csak normális, hanem egyenesen ajánlott így kezdeni. A kezdő programokat pont így tervezik, nem kell elkezdeni fél órákat futni az első alkalommal.

Itt van ez a a csomó ember köröttem, aki nemrég kezdett el futni. Normális emberek. Még anyukák is. Mindez adott egy hatalmas lökést, ha ők képesek rá, én miért ne lennék?

Sosem értettem ezt a futás dolgot ezelőtt. Futni nehéz, utálék és unalmas. És igen, mindez abszolút igaz, mikor valaki azért fut, hogy lefogyjon, Vagy hogy gyorsabb legyen. Vagy hogy elérje a buszt. De azért futni, hogy fusson az ember?? Ki a fene hallott ilyen hülyeséget?

És tessék, itt vagyok, full műanyag tapadós cuccban futok a brühli kastélyparkban, miközben próbálom kitalálni, hogy lehetne közben mindezt az időt meditálásra is használni, mert heti 3 futás ÉS meditáció, na az már lenne valami. (Ez nem azt jelenti, hogy nem veregettem vállon magam, heti 3 futás azért valami az én kis világomban, értitek!? Na ez is olyan valami, amit épp tanulok: felismerni a sikereimet. Nehéz ez emberek, nehéz ez.)

Persze a régi mintáktól nem szabadul meg olyan könnyen az ember, nem merek elköteleződni. Megpróbálom elfogadni, hogy még mindig a vesztésre játszom.Vettem pár futócuccot (és nagy különbséget jelent ez ám!), de nem bízom abban, hogy a lelkesedés kitart. A jógáról tudom, hogy az valami, amit egész életemben szeretnék csinálni. A futásnak adtam egy hónapot. Nem fogom feladni egy (1) hónapig. Utána meg megnézem, hogy érzem magam. 

De a hang sokkal halkabb, gyengébb, és messzebbről szól, mint eddig bármikor.

*Bocs, a képregény csak angolul van.
Nem hiszek a falban.
Én a Blercsben hiszek.
A Blercs egy kövér kis kerub, aki követ, mikor futok.
Egy lusta, szemét állat.
Azt mondja, hogy lassítsak, hogy sétáljak, hogy adjam fel.
"Lassíts Captain Speedypants (szó szerint sebességnadrág kapitány)! Menjünk haza! Ott a barnaszósz, amit meg kell enni és alvás, amit le kell aludni! És a Robocop trilógia sem nézi meg magát a Netflixen!'

Olaszország - Italy

A születésnapomra Olaszországot kapom. Olaszország különleges. Olaszországban lettem felnőtt. Olaszország nélkül nem lennék az, aki vagyok. Szia Olaszország. 19 nap, és jövök! És pont így fogok vigyorogni.
--
I got Italy for my birthday. Italy is special. I become an adult in Italy. Without Italy I wouldn't be who I am. Hello Italy. 19 days and I'm coming! And this is exactly how I will grin.

Easter Prelude - Húsvéti elözmények

I swear the home blocks are not staged. They resurfaced from a kitchen box and unpacked them to the first free place. Sometimes life sends messages?

Kisdobos nagyeskü, hogy a home kockákat nem direkt állítottam oda. Egy konyhás dobozból bukkantak elő, az első kéz ügyébe akadó üres helyre raktam le őket. Néha üzen az élet?