Kétórás hardcore zokogásból mindenmindegy közönybe zökkentem.
Ez vajon fejlődés vagy visszaesés?

Megosztom a világgal felettébb magvas gondolataim egyikét.

Baromira unatkozom.

Hát.
Ez van.

Nézegetem egy ideje, nap mint nap. Más megnézi egyszer, "Hm, érdekes", gondolja, aztán elfelejti. Én meg vissza-visszajárok, félpercenként frissítek és figyelem, hogy kúszik a világos sáv balra és végre először pontosan értem miért és hogyan, időzónák és dátumválasztó, hurrá.

De a varázs nem ez. Ülni és frissíteni, és tudni, hogy a fények embereket rejtenek, utcákat és lámpákat, ott van mint a hat milliárd a térképen, épp fogat mos, alszik, felkel, munkába indul, főz, gyilkol, szeretkezik, ablakot pucol, kocsit vezet, megszületik vagy meghal, megszúrja az ujját, szálkába lép, csalódik, üvölt, simogat és rugdos.
Vagy épp blogot ír.

Vannak pillanatok, amikor kiesel a saját tér-idö kontinuumodból és mikor visszatérsz fejjel elöre landolsz. És tudod, hogy miközben más dimenziókban kóricáltál, elvesztettél itt valamit, ami jobban fáj, mint az esés.

Ehhez elég egy levél.
Egy levél egy bekezdése.
Egy bekezdés egy sora.

Borzasztóan ideje lenne hazamennem.

Van egy álmom.
Kelkáposztaszagú konyhában főzöm a vasárnapi húslevest azon aggódva, hogy holnap megint kezdődik a munka és bunkó a főnök, ezenközben két gyerek ricsajozik köröttem, a férjem meg sörözik a tévé előtt. Aggódom a gázszámla miatt, rozsdásodik a kocsi alváza és idén sem megyünk nyaralni, mert tapétáztunk. A szomszéd felkopog, mert a gyerkőcök dübörögnek, én meg megkérdezem magamtól, mi lett az álmaimmal, az önállóságommal, a tervemmel, hogy színésznő leszek, és fodrász, vadakat terelő juhász.....
Mi lett Új-Zélanddal, a Fujijamával, a Chichén Itzával, az egyiptomi piramisokkal?

Aztán felébredek és elhatározom nem leszek egészen kicsi kispolgár, én nem.
Én erős leszek és elmenekülök. Megmenekülök.

Na persze.

Tud valaki egy jó húslevesreceptet?

Borzasztó érzés vett körbe, ijesztő és hideg.
Valamit nagyon elrontottam nemrég,
valami vakvágányra siklott,
valami elveszett,
valami helyrehozhatatlan, megtalálhatatlan.

Arcon ütött a lehetőség, most először,
hogy nem több, napról napra kevesebb leszek.

Költözünk. Nem most, majd. Nem messze, a tábor másik felére.
Közelebb lesz a bolt, a suli, és a kapu. Messzebb a kutyafuttató terep és kerítés.
Nagyobb szobám lesz, nagyobb kert, nagyobb ház. (Több takarítanivaló, jut eszembe, és hallom anyut ebben a fél mondatban.)

Pakolni és pakolni, bedobozolni, pakolni, kidobozolni, pakolni, helyet keresni, törölni, pakolni újra s pihenni, átrendezni, fejcsóválni, kitalálni, eltalálni, felsikálni és leülni.

Azt hiszem, szeretni fogom:)

"........
A hangját majd akkor temetik,
amikor engem."

(Weöres)

Nem tudok kenyeret sütni. Vagy a recept rossz.
Azt hiszem a recept rossz.

Két napja négycentis müanyag szörnyikéket (á lá Nyolcadik utas....) festek. Jobban leköt mint a tévé, az internet és az olvasás, és még türelmem is van hozzá, pedig azt hittem nincs. A kötésbe belegabalyodtam két sor után, a horgolás mindig is titok maradt, a stoppolást két perc után meguntam. Ennek ellenére lehet mégiscsak pepecselö vénasszony lesz belölem:))

Ma kipróbálom a soda bread (nem vállalkozom a magyarra fordítással, a "szódabikarbónás kenyérféle" a legjobb tippem, de az nem jelent sokat, ugye?:) receptjét, amihez két napja savanyítom a tejet a bojler mellett, a családfö enyhe röhögését kiváltva ezzel. Már sokadszorra jegyezte meg, hogy a magyarok furcsa népség, én meg visszavágtam, hogy nézd már, egy örült skót beszél:)

Tegnap nem késtem angolról és a beadott házimra is jó értékelést kaptam (nem jegyet, - mondta a bácsi - hogy ne bártortalanítson el minket). Nem szeretem a tanárbácsit, habár igyekszik érdekessé tenni az órát, sokat vigyorog és viccelödik. Nekem kicsit túl sokat is, eröltettetnek érzem. Az a fajta, akit nem szeretnék közelebbröl megismerni, és ehhez tartom magam.

Ma postásbácsi meghozta az útlevelem, és max. tíz napot ígérnek az ügyintézök a mellékelt levélkén. Lesett az állam
a) hogy az ügyintézés ilyen gyors és udvarias
b) hogy a posta ilyen gyors.

Embörök, én mondom, messze vagyunk mi még Ejrópától.

A ma történései:

Láttam egy bazi nagy
szürkészöld
katonai repülőt,
aminek nem volt ablaka,
fellszállni
teregetés közben.

És ezzel el is ment a nap.

Ha nem ültél még 24 évesen, jeles matekérettségivel és négy félév ilyen-olyan egyetemi matektanulás után egy esős hétfő este két órát egy olyan teremben, ahol a legveszélyesebb feladat a 1234/9 volt, és a legérthetetlenebb szó egy elírt "prime number", akkor nem tudod, mi az unalom.

Reggel tíz óra hét perc, két teleírt A4-es lappal a kezemben telefonálásba kezdek. Délután 17 óra 5 perc, leteszem a telefon és várom, hogy EU tagok legyünk.
48 hívott biztosítóból kb. 32 nem foglalkozik Észak-Írországgal, mert túl nagy a kockázat, 25 nem biztosít robogót, 47 nem vesz figyelembe nem UK jogosítványt, 12-nek nem értem az akcentusát, 8 nem érti az én akcentusomat. 21 autónak, 2 háznak, 1 UFÓnak érti a robogót. 3 megkérdezi Magyarország az EU tagja-e, 34 olyan tréningnapot ír elö, ami csak Angliában, Velszben és Skóciában létezik, 43 csak full érvényes UK jogosítványt fogad el.
Olyan metszet nincs, amely engem biztosítana, egy 24 éves lányt, egy évre, 7 éves magyar jogsival.

Ellenben 16 éves kölköket, 29 font befizetése, és némi papírmunka után biztosít, még akkor is ha a gyerk?c életében nem ült biciklin, és robogót is csak rajzfilmben látott. Úgyhogy most papírmunkázok és 29 fontozok én is, amit mellesleg Provisional Licence-nek hívnak itt, és két évig érvényes, autóra is.
Nem értem, hogy mitöl tudok biztonságosabban vezetni egy papírtól, amihez még egy kifestökönyvet sem kell kitöltenem, hogy bebizonyítsam, ismerem a különbséget a piros és a zöld között, de ha egyszere ök azt mondják, akkor így van és kész. Ök az okosok, én meg csak egy papírtöltögetö, jövöbeli Prov.Lic. tulaj:]

Tegnap este hét órányi tévé előtt ücsörgéssel megkerestem a heti zsebpénzem felét.
Két perc alatt a szívembe lopták magukat, igaz, a kissrác nagy kópé, a kölyökkutya meg hiperaktív volt.
Ennyi vajon elég ahhoz, hogy nehezen találjanak bébiszittert melléjük?

Tévedtem az előbb.
Felhívtam az öcsémet, hogy beszámoljak a nagy hírről, de éreztem, hogy fura a hangja. Azt hittem megzavartam valamiben. Aztán nagy nehezen kinyögte.

Meghalt a keresztapám.
Régóta csak kis részt foglalt az életemben, nagyon kicsit. Túl kicsit.
De ez nem jelenti azt, hogy nem fog hiányozni.

Ha nem kell a robogó, visszakapom keresztaput?

Mára már a sírás is megvolt, a szobámban, elkeseredetten. Connor félve kopogott be a szobámba, hogy az apja hív.
Egy szürke Honda robogó várt az udvaron.
Ergo épp használati utasításolvasás és ugrabugrálás van felém:)
Na meg fülig érő vigyor:)

Iszonyúak ezek a kedélyhullámzások, ma megint magam alatt vagyok. Valszín ez köszönhető annak, hogy semmi esélyem, hogy a jövő héten már suliba menjek, vagy akár csak találkozhassam a táboron kívüli élő emberrel.
Ohne robogó.

G. barátnőm Milánóba indul mindjárt, én meg irigykedem és nosztalgiázom. Egy évig éltem ott, és bármikor visszamennék. Más világ, minden város más világ.

Annyira de annyira szeretnék utazni, belezizzenni abba, amit az okosok kulturális sokknak neveznek és lassan átvenni a hely ritmusát, a város ízét, az emberek stílusát, az ételeket, az esőt, a napot, ülni a buszon vagy egy parkban, és csak bámulni mindazt, ami köröttem van.

De túl öreg vagyok, túl gyáva, és túl kispénzű.

Hihihihi. Kitaláltam, hogy jövő nyáron Londonban fogok élni. Mert azt ki kell próbálni.
Ááááá...most tök örülök magamnak:))

Most az van, hogy ülök itt a feldíszitett ebédlőben, méteres lufik és happybirthday díszek lógnak a falakról, tele konfettivel a szőnyeg és csokis papírtányérral az asztal. Szülinap.

Pont lemaradtam róla, pedig volt készítve nekem papírpohár, papírtányér, papírcsákó és papírduda is, de én inkább angolórára mentem. Megtanultam hogy kell aktívan olvasni és hogy nem szabad összekeverni a they're és a their leírását, beadtam az utolsó pillanatban megírt házimat, de legfőképp persze elkéstem. Dolgozatról. Ott próbáltam összeszerelni az asztalt, mint egy béna Piroska, akinek kosár helyett fekete hátizsák lóg a karjáról, míg a tanár bácsi zordon Farkasként meredt rám a szemüvege mögül, a többiek meg egyszerűen csak bámulták a kapkodó szerencsétlenkedésemet. Aztán kaptam egy kérdést, és persze hogy értettem miről olvastunk, de hát a nevem hallatán lefagytam és mondtam négy szót. Aztán hogy javuljon a megítélésem még hozzáraktam kettőt. Hazafelé, az esőben bandukolva barokk körmondatokat szerkesztettem angolul játszi könnyedséggel a témáról, de késő. Jövő héten én leszek az első a teremben és valami "Felettébb Komoly és Mélyenszántó Irodalmi Mű"be bújva fogom várni a tanárbácsit.
Optimizmus;)

Hazajöttem, bevágtam a félretett vacsit, a tányérnyi tortát, örültem, hogy azt mondják, hogy kár, hogy kihagytam az estét. Két felnőtt, három gyerek, két kutya és egy csiga zsibong a lakásban és ettől jólesően összesűrűsödik a meleg a gyomrom körül. Mert otthon vagyok. És ez jó.

Azt hiszem ma volt a mélypont, pontosan akkor, mikor a negyedik fotópapírt cseszte el a nyomtató, miután kifogyott a színes patron, leöntöttem magam narancslével és a kutya ugrált rajtam, hogy vigyem sétálni. Mindezt úgy, hogy Bruce-nak holnap szülinapja vagyon és én fényképet eszeltem szülinapi ajándokul. Csendesen sikítozva próbáltam a humorost oldalt észrevenni, azonban a helyzetnek egy cseppnyi humoros oldala sem volt, így csak hasonlóan csendesen magamba borultam a tévé elött és azon tünödtem, mennyi az esélye annak, hogy egy tábor közepén találok olyan helyet, ahogy digitális fotókat nyomtathatnék. Aztán inkább kinyomtattam fekete-fehérben, répát reszeltem a vacsihoz, ledisznóztam a Jaspert, aki ellopta az ebédem és bosszúból nem vittem magammal a postára.

Aztán megjött Bruce, aki holnap 38 lesz, és fél perc múlva mosolyogtam. Mert muszáj volt.
Nem tudom, hogy csinálja, komolyan nem tudom. Láttam én már komolynak, dühösnek, idegesnek...de rosszkedv?nek sose. Még akkor is csak bosszankodva itta le magát, mikor rossz benzint tankolt a szeme fényébe és így két hétig nélkülöznie kellett a motorozást.
Hazajön és kisüt a nap, még a gyerekek is megváltoznak.
Ez most nem úgy hangzik, mintha szerelmes lennék, ugye?:))
Egyszerüen csak nagyon szeretem ezt az embert, felnézek rá, hasonlítani szeretnék rá, tisztelem, bár látom, messze nem tökéletes. Söt!:)

De ha minden igaz pénteken megjön a robogóm. Kifejtettem neki, hogy eröteljesen szkeptikus vagyok ez ügyben, de a válasz csak annyi volt, majd meglátom. Mindenesetre bemutattam, hogy milyen szintü tikkelést fogok kifejteni, ha még egy héten keresztül nyolctól fél négyig választhatok a tévé, a monitor valamint a köldököm bámulása között.
Azt hiszem jön pénteken az a motor:)

Gyűlölök.
Itt és most.
Lenni.

Hazajött a bácsi. És ez jó. Ismét meleg van a lakásban, nevetés, és otthonérzés.
Hozott sok fényképet, szobrokat, antilopbórrel bevont dobot, nyakláncokat, falándzsát, képeslapot.
Én egy cápafog-nyakláénccal gazdagodtam. Meg egy történettel.

A Strachan családban hagyomány katonáskodni. Bruce apja is volt katona, a nagyapja is, meg egyáb felmenői. Többek között valamelyik déd-ük-akármi nagybácsija, úgy 1900 tájékán, akit Dél-Afrikába vezényeltek. Gibraltárnál megállt a hajó, az ős zsebre tett egy kavicsot, és a hónapok alatt, míg a tengeren hánykolódtak egy bibliát faragott belőle. Fél gyufásdoboznyi, könyv alakú kődarab, kereszttel az oldalán, azóta minden katonát elkísért a családban, megjárta a fél világot Hong-kongtól Boszniáig. Most kirándult egyet azon a csatatéren, ahol már járt egyszer. Úgy száz éve. Történelemmorzsa.

Végigpötyögtem ezt, csak kíváncsiságból.
Nem jött ki más, amit eddig is tudtam, szinte minden érdekel. Nálam valahogy kimaradt az érdeklődési körök szűkülése tinédzserkorban, szeretnék mindenhez érteni, de a polihisztorok kora elmúlt. Így maradok az az emberfajta, aki ért mindenhez egy kicsit, de semmiben nem kiemelkedő. Értsd: nem ért semmihez.

Biztató kilátás.

Az ember azt hinné, hogy egy távcsö baromira egyszerüen müködik, belenéz az egyik végén az ember és voilá, integet a Marsnak, aki épp közel áll a Földhöz, így ilyen tiszta éjeken, mint a mai közelröl lehet csodálni. Lehet. Ne.

Általában büszke vagyok a gyors észjárásomra, és addig eröltetek valamit, amíg össze nem jön. Mostanság azonban sürüm be-bevillan valami. 28 nap, sandrabullocknéni, nyakában a tábla: "Confront me if I don't ask for help."

Valaki segítsen légy szíves, hogy a francba müködik egy távcsö????

Körémzáródott a fal. Megint a házban ülök egész nap, bámulom a fákat, amik a szögesdrótkerítést rejtik. Olvasok kilencszáz oldalakat, de nem szórakoztat, csak menekülni segít. Rajongok filmért, zenéért, addig is elfoglalom magam.

Mesélek. Pont egy hete bébiszittelni voltam, fiatal pár, nemrég költöztek ide. Mosolygós anyuka, szimpatikus apuka, egy közel kétéves alvó kislány. Könnyed csevegés az este előtt/után. A végén szívélyes invitálás az anyukától, hívjam fel amikor csak akarom, megihatnánk együtt egy teát, neki sincs kocsija, és néha egyedül érzi magát a picivel.
Vasárnap túl korán lett volna felhívni, hétfőn elfelejtettem, kedden nem vette fel, szerdán mégsem, csütörtökön majd, péntek nem jó, szombat mégis hétvége.

Hétfö délben jön meg a bácsi Dél-Afrikából, kedd estig adok magamnak időt, hogy ütemtervet készítsek és lebontsam a falat.
A kerítés meg nem az én hatásköröm.

Nem mondhatja senki, hogy nem hoztam a formám.
Alighogy befejeztem az alábbi sirámot, rápillantottam az órára, és tudtam, semmi nem menthet meg a késéstöl.
Shit, shit, shit.
A könyvtár felé kapkodtam a lábam a vállamról lógó táskával és igyekeztem a félig kopott körömlakkot ledörzsölni az acetonos vattával, merthogy az elsö benyomás milyen fontos.
Már mindenki benn ült. Shit. Shitshitshit.
Is this the English class? - kérdezem sután, miközben persze mindenki engem bámul én meg igyekszem feltünés nélkül zsebre gyürni az acetonos vattát, és kikapcsolni a discmant.

You must be Miss V. - mondja a tanárbácsi iszonyat északír kiejtéssel, és még mindenki engem bámul.
Megspórolom a keresztnevem betüzését azzal, hogy same as V. just with an a at the end, összeszerelem a saját íróasztalom /közepes csörgéssel/, összeszedem a táskámból kiesett mobiltelefont, ceruzát, szétgurult aprópénzt és igyekszem nem az osztály idiótájának érezni magam. No nem mintha menne. Mert persze mindenki engem bámul.

Vizsga, mondja a bácsi és szétosztja a lapot én meg csak mosolygok, mikor valami megjegyzést motyog oda. Nem értem mit mondasz, de majdcsak lesz valami - gondolom, miközben átfutom a májusi vizsga rövid leírását és azokat a problémákat, amik a legtöbb gondot okozzák az angol anyanyelvüeknek.
Nos, lehet hogy gondom van néha, miszerint muszáj vagy muszály és minél vagy minnél, ellenben sosem okozott problémát, hogy two, to, too esetleg there, their vagy they're.

Lehet 24 évesen mégis csak leérettségizek angolból, angol szabályok szerint???:D

Jaj.
Jajjajjajjajjajjajjajjajjjajj. Jajjaj. Jaj.
Harminchat perc múlva kezdődik az első angolórám. Az első itteni érettségire felkészító angolórám, itt a táborban, ahova a múlt héten jelentkeztem, felettébb könnyelműen. Kitaláltam, milyen jó is lesz nekem, majd használom az agyamat, meg különböző embereket látok, így eme meggondolatlan prodzsekt keretében beiratkoztam.
Most meg rámtört a szokásos elsőalkalomvadidegenekközöttakikismerikegymást érzés, súlyosbítva azzal a tudattal, hogy ez esetben a vadidegenek és közöttem lévő hasonlóság ama tényre korlátozódik, hogy átestünk a zigótaállapoton és a pubertáson.
Érzem, mindenki engem fog bámulni, és azt fogják gondolni mit keres ez a barbár dagadt lány itt, aki még angolul sem tud, joga sincs itt lenni, és különben is, mit képzel ez magáról??

Gondolkodjunk pozitívan: ha ezt túlélem, már egy atomvillanás sem árthat.

Megérkezett az az idö, amikor az ember értékelni kezdi a reggeli forró zuhany alatti ötperceket, a hajszárítót, a vízforraló susogását, reggel gyapjúzoknit, kényelmes mackót húz farmer helyett, és a teásbögrét simogatja az olvasólámpa fényében.

Azért a fejemet rá, hogyha Petöfit itt éri az ösz akár egyszer is, ugyan nem írt volna olyan baromságot, hogy: "szeretem, de szeretem":))))

A földön fekszem, a tejeskávé színü padlószönyeg az arcomba nyomódik, a hi-fiböl bársonyos nöi hangon Bridget Jones naplója szól. Ég a villany, zavar most a fény, de annyira jó itt a földön, érezni a súlyomat, nem elterülni, nem elengedni magam teljesen, csak feküdni, hallgatni a hangot és nem gondolni semmire. A skótkockás kendöt babrálom, kihúzok egy zöld szálat és a csuklóm köré tekerem, észreveszem az ágy lábán a ragasztószalagot, elkezdem lefejteni. Benézek az asztal alá, prospektusok, könyvek, nejlonszatyrok, hozzáérek a tárgyakhoz, valószínűtlen a szobám, mintha most látnám elöször, ismerkedem a dolgokkal. A mécses hunyorogni kezd az asztalon, az ablakot is be kéne csukni, hideg van. Feltápászkodom. Fura két lábon állni, hirtelen eltünt a biztonság, amit a földön fekvés adott, visszasimulnék a padlóhoz. Egy kattintás, egy mozdulat, lefekszem újra, aztán hirtelen ötlettel az ágy alá préselem magam.

Próbálnám leírni mit éreztem, de nem megy. Nem történt velem semmi különös tegnap este (dehogy, csak a világom fordult ki magából egy picit átadva a helyét valami álomszerű valóságnak), végül is elintézhetném annyival, hogy bridgetjonesdiaryt hallgattam az ágy alatt a sötétben a macimat magamhoz szorítva (de te tudod, hogy ez nem igaz, tudod, ugye?), aztán majdnem ott aludtam el, mert annyira különösen éreztem magam, mint amikor nyolcévesen bebújtam a szekrénybe, Alizt játszottam Tükörországból, és tündérekkel meg egerekkel beszélgettem a ruhák között.

Felébredtem, lezuhanyoztam, és szépnek találtam magam. Aztán másodszor is a tükörbe néztem, és megpróbáltam szemfestékkel kendőzni a plusz negyvenöt kilómat.

A mai nap tanulságai:

- Ha arachofóbiás vagy ne menj szedret szedni.
- Ha a szedret jobban szereted, mint amennyire a pókokat utálod, akkor legalább egy botot vigyél magaddal.
- A pókhálók és a pókok mérete nem egyenesen arányos. Cseppet sem.
- Még ha arccal másztál is bele a legnagyobb keresztespókhálóba ne kezdj el sikítozni, mert a magaddal vitt kutya bevadul.
- Az esti gyakorlatozó egység tuti akkor fut el a kutyasétáltató terep mellett, mikor egyszerre egyensúlyozod a szederrel teli tálat a metszőfogaid között, jobb és bal kezed kisujjával (mert az még nem lila) próbálod magadra applikálni a kutya által félig lerángatott farmert miközben reménykedsz, hogy senkinek nem volt ideje a narancssárga virágos bugyidban gyönyörködni és igyekszel nem szívrohamot kapni a hajadról himbálózó hüvelyknyi keresztespók láttán, valamint bedőlni a melletted lévő csalánágyásba.
- A szederevés közbeni első megtalált fehér féreg után nem ajánlott azon gondolkozni, vajon hány fel nem derített kukacot rágott szét az ember.
- A szederlé tartósabb és jobban fed, mint a Kallos körömlakk.

Itt ülök hajnal fél kettőkor, bridgetjones filmzenét hallgatok, colinfirth szeméről ábrándozom és janeausten regényt olvasok online. Imádom ezt a tizenötévesvagyokújra-érzést, ami csak úgy rámtört ma éjjel, és igyekszem meggyőzni magam, hogy nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy huszonéves létemre filmsztárról készülök álmodni.
De nem mondhatni, hogy nem élvezem:))