I got these two chairs, right? Paid 5 euro for a big pile of mouldy wood and broken seat but I'm so excited, see it as a challenge. Must not get disappointed. Will do my best, but it's a challenge to accept that I won't be able to do it as I imagine, it won't be perfect, it will just have to be good enough.
I'm struggling again. Pounds have been creeping up in the summer, I have a feeling my blood pressure too and I feel that my tummy goes walking on the street, me behind it, not only "me". For two days I was back in the deep dark pit. The 'I'm not good enough' pit. I'm fucked. I'm awful. I can't even do this and that right. And I definitely can't deal with shit now, I can't make decisions. So much to do. Leave me alone.
I simply lost it for a bit, my batteries depleted in the 'holidays' that were good and not so good, but got so many impressions, so many feelings to process, I'm still on it. Forgot to be mindful about what I'm doing and who I am. And all this made me go and open the fridge.
I can write about all this, because today I stomped with my right foot and said enough. I'm not going back. This might be a setback, but it's a setback, not a giving-up-all-shit. Get a grip, woman!
Wohoo, I'm back to paint picture frames, buying worn down chairs and learning how do deal with life without (tr)eating myself unhappy.
But the hardest thing is not to judge myself. And to shake off when I presume others do that.
So, how do I reupholster a chair again?
Vettem ezt a két széket ugyebár. Kifizettem 5 eurót egy halom penészes fáért meg egy törött ülésért, de teljesen felpörgetett, kihívásnak látom az egészet. Nem fogom megengedni magamnak, hogy csalódott legyek. Annyira fogok igyekezni jól csinálni, amennyire tudom persze, de a kihívás ez lesz, hogy elfogadjam: nem lesz tökéletes. Csak elég jó.
Megint szenvelgek. A kilók jöttek szépen fel a nyár folyamán, sejtem, hogy a vérnyomásom is a nyomukban, és mikor lemegyek az utcára, úgy érzem, hogy a hasam viszem sétáltatni, nem én megyek. Két napra visszakerültem a sötét verembe. A "nem vagyok elég jó" helyre. Az "ezt is elbasztam" gödörbe. A "borzalmas vagyok" lyukba. Nem vagyok képes. Nem tudok most az élettel dűlőre jutni, nem vagyok kész erre. Annyi tennivaló van. Hagyj már békén.
Egész egyszerűen elvesztem, az akksik lemerültek a "nyaralás" alatt, aminek volt jó és rosszabb része is, de annyi benyomás, annyi érzés, amit fel kell dolgozni, ez még mindig folyamatban. Elfelejtettem figyelni arra, hogy mit csinálok és ki vagyok. És mi ennek a következménye: sűrű látogatás a hűtőnél.
Egész egyszerűen elvesztem, az akksik lemerültek a "nyaralás" alatt, aminek volt jó és rosszabb része is, de annyi benyomás, annyi érzés, amit fel kell dolgozni, ez még mindig folyamatban. Elfelejtettem figyelni arra, hogy mit csinálok és ki vagyok. És mi ennek a következménye: sűrű látogatás a hűtőnél.
Már tudok minderről írni, mert ma volt a napja, hogy dobbantottam egyet a jobb lábammal és azt mondtam, elég. Nem megyek vissza. Lehet, hogy ez visszalépés épp, de nem adom fel, na.
Hurrá. Vissza a képkeretfestéshez, lerobbant székek vásárlásához és ahhoz, hogy kezeljem az életet anélkül, hogy boldogtalanná (t)enném magam.
De a legnehezebb mégis az, hogy ne ítélkezzek magam felett. És le tudjam rázni, ha úgy gondolom, mások ítélkeznek felettem.
Nohát akkor, hogy is újít fel egy széket az ember?
