Most az van, hogy ülök itt a feldíszitett ebédlőben, méteres lufik és happybirthday díszek lógnak a falakról, tele konfettivel a szőnyeg és csokis papírtányérral az asztal. Szülinap.

Pont lemaradtam róla, pedig volt készítve nekem papírpohár, papírtányér, papírcsákó és papírduda is, de én inkább angolórára mentem. Megtanultam hogy kell aktívan olvasni és hogy nem szabad összekeverni a they're és a their leírását, beadtam az utolsó pillanatban megírt házimat, de legfőképp persze elkéstem. Dolgozatról. Ott próbáltam összeszerelni az asztalt, mint egy béna Piroska, akinek kosár helyett fekete hátizsák lóg a karjáról, míg a tanár bácsi zordon Farkasként meredt rám a szemüvege mögül, a többiek meg egyszerűen csak bámulták a kapkodó szerencsétlenkedésemet. Aztán kaptam egy kérdést, és persze hogy értettem miről olvastunk, de hát a nevem hallatán lefagytam és mondtam négy szót. Aztán hogy javuljon a megítélésem még hozzáraktam kettőt. Hazafelé, az esőben bandukolva barokk körmondatokat szerkesztettem angolul játszi könnyedséggel a témáról, de késő. Jövő héten én leszek az első a teremben és valami "Felettébb Komoly és Mélyenszántó Irodalmi Mű"be bújva fogom várni a tanárbácsit.
Optimizmus;)

Hazajöttem, bevágtam a félretett vacsit, a tányérnyi tortát, örültem, hogy azt mondják, hogy kár, hogy kihagytam az estét. Két felnőtt, három gyerek, két kutya és egy csiga zsibong a lakásban és ettől jólesően összesűrűsödik a meleg a gyomrom körül. Mert otthon vagyok. És ez jó.