Talán csak annyit feljegyeznék (a feljegyzés kedvéért), hogy réges-régóta ez volt a legjobb karácsony. Mozi, meg zsivaj, meg örömködés, alvás, nemgondolkozás meg ilyes.

Most meg szakdolgozatírás. Nyaff.

Gondoltam meghallgatom ezt a buzievagyot. Merthát na, nehogy lemaradjak a fősodortól, legalább tudjam, miről beszélnek. Jobban tettem volna, ha.

Sokk.

"Nem kellett volna órákig a hidegben csókolozni!" - nevette bele jóemberkollégaismerős a telefonba, mikor meghallotta a dáthás hangobat.

Én meg gyorsan a munkára tértem igyekezve nem gondolni arra, hogy milyen jó a szívednek kedvessel ölelkezve állni a hóban, kóstolgatni egymást puhán, csillagos szemmel együtt nevetni, simítani egyet a lelkén, aztán mosolyogva hazabandukolni.

Hazakómázom éjfélkor a munkából.
Reggel üvöltözésre ébredek.
Anyám kijelenti, hogy ma takarítunk, mert ragad a lakás, és nem látszik a lépcső a portól.

Mikor nekem fontos dolgaim vannak.
A kis fémdobozkákat telesütni mézeskaláccsal a barátoknak.
Kimosni a ruháim, mert holnap nem lesz mit felvenni.
A maradék táblázatokat megcsinálni reggelre.
Rendet csinálni felém, kívül-belül.

Ideges leszek, ha más rendelkezik az időmmel.

ez
itt
most
maszat
maszatélet
maszatblog

megint csak várok
hogy vége legyen az évnek
hogy vége legyen a vizsgaidőszaknak
hogy vége legyen a télnek
hogy vége legyen a tavasznak
hogy vége legyen a diplomaírásnak
hogy vége legyen az iskolának főképp
és akkor majd kinyílnak előttem a Nagy Lehetőségek
hogy napi tizenkét órában dolgozhassak ugyanitt
miközben megy a kételkedés fent
hogy rendben csinálok-e mindent (persze nem)
de természetes
hogy aki ügyesen játssza ki a lapjait
az kap
az én számból az is rosszul jön ki
ha segíteni szeretnék

én komolyan azt hittem itt bízni lehet
de hogyan kell nem?

Ide most képzeljetek el (engem is beleértve) egy jól megszerkesztett postot, ami az éjjel negyed tizenegyes pincelátogatás rémségéről szól (amelyben nem kis szerepet játszik, a pince munkahelyi volta és némi hideg szélben zörgő zacskó, meg ezeréves dossziék), valamint az ezzel összefüggő életemértelme fejtegetésről, amitől ezúttal megkímélek mindenkit (magamat is).

Örvendezzünk.
(én örvendezés közben lépek aludni)

Van valami fintorgósan ismerős abban a mozdulatban, amivel a hajfestéshez kapott átlátszó nejlonkesztyű ujját az ember lánya a gyulladt lábujjára applikálja.

Nem banánnal kéne gyakorolni, saját gyulladt lábujjakkal inkább, tuti minden lány elsőre ráérezne, hogy kell óvatosan óvszert húzni:D

Tulajdonképpen egész jó napom volt ma.
Amíg el nem mentem zuhanyozni...

Álltam ott a tükör előtt meztelenül és hirtelen, minta szemüveget vettem fel, megláttam milyen vagyok valójában. Mekkora darab. Milyen karfiolos. Rengő. Plöttyedt. Undorító. Nem hittem el, de tényleg. Ekkora nem lehetek.

De a tükör ezúttal nem hazudott, és csak a két szemem világított a hájtömeg mögül, az élt csak rajtam, az tartozott csak hozzám. Be voltam zárva ebbe a testbe amihez nem akarok tartozni, amit el sem hiszek. Ez valami tévedés.

A zuhany alatt térdelve mosom a fogam undorodva attól is, hogy magamhoz érjek, mert hiába a függöny, látom látom milyen vagyok, úristen, milyen perverz az, akinek ez kívánatos lehetett valaha is, hogy nem fordult el hányingerrel küszködve, aki így látott? És habos vér dőlt a számból a dörzsöléstől, látod, látod ilyen undorító vagy, ezt érdemled, hogy fájjon.

Egyetlen döntés kéne, hogy megváltozzon.
De nem tudom, nem tudom, ezt az egyet miért nem?
Igaza van apádnak.
Gyenge vagy.
Gyenge vagy.
Gyenge.

Nektek mit hozott a Mikulás?
Nekem gyomorrontást...

A kincstári körbe tartozó költségvetési szervek közül a kincstári költségvetéssel nem rendelkező részjogkörrel rendelkező, részben önállóan gazdálkodó költségvetési szerv, a részjogkörű szervezeti egység az önállóan gazdálkodó költségvetési szerv döntése szerint lehet kincstári ügyfél.*

Csak meredek magam elé, és igyekszem felfogni ezt a mondatot.
Cirka reggel óta:]

*részlet Dr. Sóvágó Lajos: Államháztartási ismeretek c. jegyzetéből

...az egész szobám akkora mint két franciaágy...

Sürgősen kerítenem kell magamnak egy pasit.
Elvetetni magam, házat venni együtt amiben van hálószoba, hálószobába franciaágyat szerezni, a falakat homokszínűre festeni, bézs párnákat pakolni szerteszéjjel.

És akkor talán tudnám használni az IKEÁban frissen vételezett burgundi ágytakarómat.
Franciaágytakarómat.

Nem értek a fotózáshoz. Egy cseppet sem.
Nem értek tulajdonképpen semmilyen művészethez.

Megvannak a személyes preferenciáim, mi az, amit nagyra tartok, ami tetszik, ami szerintem ízléstelen, értékelhetetlen, giccs, béna, nevetséges, hányinger, fúj, nemáár.
Ítélkezem léptem-nyomon, kicsit fensőbbségesen néha, a saját kicsi világomban én vagyok a Jóízlés Netovábbja. Tetszik a barna és a sápadtrózsaszín együtt, de hányok a lakk boszorkánycsizmáktól halászfarmerrel. Ezt úgy élem meg, hogy a barna és a sápadrózsaszín szép, a boszicsizma csúnya. Van Gogh szép, Petőfi béna. Dalí eszméletlen, a Bovaryné unalmas, jazzt jó hallgatni, Vivaldit nem.

Henri Cartier-Bresson a jó oldalra került az én netovábbos világomban. Azt hiszem maradni is fog.

És blog a munkahelyről.
Főnök sütteti a pocakját az óceán túlfelén, én meg hitelkérelemmel szenvedek, oh well.

És tegnap mozi. Bridzsetdzsónsz felejthető.
A hihetetlen család meg eszméletlen. Végre igazi (modern) gyerekmese a Disney-től, pocakosodó szuperhősapuka, nagyseggű szuperhősanyuka.

És igenis túl sokat parázom, pláne a konzulenstől (kaptam egy hónapot!! még), sulitól. (Azért itt kering ám egy beszélgetés emléke, G.-vel, nagy bólogatások közepette, hogy jó-jó, ötös, meg jól sült el, de ugyanennyi esélye lett volna,hogy nagyon megszívjamjuk. Anyu meg: El kéne gondolkodni azon kislányom, hogy az elmúlt tizeniksz év eredményeit nem lehet csak és kizárólag a mázlira fogni.)

Félelemtől bénultan ülni az ágyon, csak az ujjak mozognak a billen, nem tudom merre lépjek, térkép nincs persze, de nem is a merre a baj, az elindulással vannak problémák.

...még az is lehet, hogy szimpla lustaság....

Nem vagyok senkinek ennyire fontos...
(pedig azt hittem)
semmi ágán szív vacog csillagok
Tudjátok, minek mondjam?

Istenem, hol a hitem, amivel mankózhatnék előre?
Csak ezt a három hetet, csak ezt, kérlek, kérlek, kérlek.

A szereplő zokogva felsír, az ágyra borul, míg a szoba elsötétedik. Nem tudni lesz-e következő felvonás.

In Memoriam búzavirág..vagy Búza Virág..vagy

Rövid leszek.
Sajnálom.
Olyanba láthattam bele, ami más mint én vagyok.
Jóval a határaimon túli élet.
Azt hiszem ezért szeretem katanát és pöttömöt is olvasni.
És hízeleg ám, hogy olvasol/tál, talán pont a másság érzése miatt, kicsit érthetetlen is.
De hát mitvanmittenni....

Nem kutatok órákon át blog után, kevés akad az utamba, kevés fog meg és azt sem mindig értem miért. Most követem katanáékat, kicsit ijedten szemlélem innen-onnan erdanit, igyekszem nem szólni, mert nem érne semmit, és néha elnézek szofi felé.

mínusz egy naplopó
mínusz egy búzavirág

Megjöttem, mondom, megjöttem és nem tudok mesélni, képeket mutogatni, pedig egy hete itthon vagyok. Ez olyan dolog, hogy mindenki megjegyzi, mitől van ilyen jó kedvem, pedig nem is gondolok már se Londonra, se Belfastra.

A sűrű napokon - és most mindegyik az - nem jut eszembe a barangolás az esős hidegben, a Dalí-kiállítás a kihúzott fiókokkal és űrelefántokkal, a meleg ámde kicsit több mint baráti ölelés egy fiútól, aki még mindig fontos, és akár szerelem is lehetett volna, meg a furcsa kifejezés a szemében, aztán a rádöbbenés, hogy én fontosabb vagyok neki, mint azt én valaha gondoltam volna. A meleg baráti beszélgetős borozgatás a kandallónál egy apa-katonával, akit tisztelek és szeretek, a két kölyök, akikkel csikizőst játszottunk megint és Diablo karaktereket mutogattak, miközben azért óvatosan vizslattak, hogy ugye hiányoztunk?

Nem gondolok a "cuki brit" kiejtésű bácsira a buszon, a fagyos ámde emlékezetes Sting koncertre, a hatalmas lila dildóra a Sohóban, a kétórás fish&chips-kereső körútra, M. kisfiára, a Nagy Halra a Lagan partján, a könnyekre, amik majdnem az arcomra fagytak, hogy igen, igen, itt voltam egy évet, szia City Hall, Welcome in Belfast, és a farmerekre, amik rámjönnek és jól állnak, a double deckerekről való fel-le fel-le ugrálásokra E-vel, és a mókusokra a parkban, és A. kedvességére, aki így ismeretlenül, engem....És persze Moniékra, és Leventére aki atkinsozik és meg se ismertem felakkorán, és úúgy örültem nekik, hogy folyt a könnyem miután elbúcsúztunk a kocsinál.

És tudom, ha nem korábban egy év múlva megint megyek, kicsit Belfastba, kicsit Dublinba és Londonba persze. És É., akivel Milánóban húztunk le egy évet kicsit sem kérdő hangsúllyal szegezte nekem: Találtál egy másik országot, amibe szerelmes lehetsz.

És nem tudok mit felelni, csak annyit, hogy a jókedv az alap, csak már el is felejtettem a nagy ünnep nélküli hétköznapokban hogyan mosolyog úgy az ember, hogy a szeme is sugárzik, nem csak a száját húzza el miközben az arcán kimerültség és kétségbeesés lapul a vonások között.

Öt nap a lopott fajtából, most fizetem az árát, zh zh hátán, és magamra úgy csenek el egy kis időt, most is, miközben a modern vállalati pénzügyek figyel a szoba sarkaiból. Csitt, már megyek is vissza.

És túlélem ezt a három hetet, aztán átélem a karácsonyt és megleszek szilveszterkor. Levizsgázom mindenből, írok néha, olvasok, pihenek, együtt leszek, aztán egyedül. És aztán majd, ha eljön az idő, megkérem a Bátorságot jöjjön velem, és arrébbmegyek innen élni egy kis időre. A Csatorna túlpartjára mondjuk.....

Vannak olyan napok, mikor egy lusta szombat délután törökülésben dőlsz párnák közé, papírokkal borítod az ágyad, térdeden a világgal szerelmes verseket olvasol, rekedt női hang simogat körbe, fahéjillatú tea melegít belülről és az ősz kopogását hallgatod az ablakon.

Van egy ilyenem tavaly március 29-ről.

Delutan fekszem az agyon, a nap sut. Ugy helyezkedem, hogy pont a hasamat erje. Csak ugy, mert melegit. Hanyattfekve bamulom a plafont, es tudom, hogy megint jon, mar erzem az elso lehelletet annak az utalatos magany- es feleslegessegerzesnek ami a gyomorbol indul, es szep lassan felfele kuszik, sirasra ingerelve.
A foldszintrol nevetgeles es beszelgetes szurodik fel, de en egyre inkabb tavolodom, es nem, meg mindig nem megy, a fene egye meg, hogy nem megy. Hiaba tudom, hogy nem gondoljak azt, hogy tunjek a fenebe, mikor epp nincs ram szukseg, ok megiscsak egy csalad, en meg nem. Nem ide tartozom, idegen vagyok, nem ertem oket, nem vagyok resz. Csak egy fuggelek, akit legszivesebben a pokolba kivannek neha. En. Nem ok.
Nem sirom el magam, visszarangat a kopogas az ajton, furcsa, a lepcsodobogast nem hallottam.
Valahogy mindig erzi, ha baj van. Vagy csak o is egyedul van, tudja fene. Nem akar sokat, csak mellemfekudni. Aztan megsem, befekszik az agynemutartoba, elkunyizza a parnam, elhuzza az ajtot, fura csusszanas. Itt van es megsincs itt. Almosito a napsutes es a ritka meleg, hasra fekszem az agyon, parna nelkul, logatom a kezem, a hidegkek biciklilancot simogatom a padloszonyegen. Meg egy dolog, ami idekot, a sokadik lanc, kivetelesen kezzel foghato. Nincs idom, hogy magamba zuhanjak. Csusszanas. Hideg lanc helyett meleg kez. Nem szol, ilyenkor sosem beszel. Hasonloak vagyunk, allapitom meg sokadszorra, es szoritom vissza a gyasszegelyes kormu mancsot, igen, itt vagyok, en is szeretlek, es szuksegem van Rad. Jatszunk, ki tud tobbet szoritani, ki epp csak picit, hol egy eros, hol egy leheletnyi...aztan megunjuk, es az agy alol hallatszo visszafolytott kuncogas utemes szuszogassa halkul. Meg mindig fogja a kezem, es nem merem elvenni, annyira jo. Erzem a puha bort, az apro rancokat a felszinen, a csontokat a melyben, egymasba folyik a kezunk, az en verem az o vere es az ove az enyem. Ertjuk egymast.
Aztan nezem a falat, hallgatom a szuszogast, de a kezem lassan zsibbad, a nap is elbujt es remegek, mert az ablak tarva es huvosodik de nem merem elvenni a kezem, mert emlekezni akarok az elobbi kis csodara, amikor megallt az ido, nem tudtam hol vagyok, es mit csinalok, csak egy maszatos kisfiuhoz tartozo maszatos kis kez szamitott, ami egy dobogo kis szivet tartott elem.
Hat persze, hogy ide tartozom.

És tegnap beszéltem ezzel a kisfiúval, meg a másikkal is. És a nagymamával.
Egy éve nem hallottam a hangjukat, Brett 14 most Connor 12. Brettnek mély a hangja, de biztos vagyok, hogy a huncut mosolya semmit nem változott.

A húgommal összekapaszkodva ugráltunk a konyhában, miután elolvastam a kapott levelet.

Már csak hármat kell aludni.

Az az ember, aki 60 oldalt ír arról, amiről tíz is elég lenne, egyéb gazságokra is képes.

Miért nem lehet tíz oldalas egy szakdolgozat????

Búzavirág, pedig ha az ember már vidámat írni nem tud, legalább olvasni szeret.
(Épp tegnap olvastam indexen vitát arról, ha egy nicket kisbetűvel kell írni, de a mondat elejére kerül, akkor melyik szabály érvényesül. Az általam képviselt vélemény fentebb látható.)

A mai naphoz még annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy nem világos teljesen ez a volatilitás dolog modern vállalati pénzügyből. Na meg hogy az öcsém csak kicsit nézett rám huncutul. Ezennel lélekben lovaggá ütöm, elismerem, felnőtté avatom. Felnőttebbé nálam, mert én huncutul vigyorgok magamon, a kecskén és a megmaradt káposztán:]]]

Egy hét múlva ilyenkor Sting koncert után fogok kóvályogni "haza"felé Belfastban.
És tudjátok meg, hogy eme tény ismeretében az összes káposzta feldughatja magának a kecskét és körbeugrálhat vele a Körúton:P

Már azt sem tudom nem hülyepicsahiszti volt-e az egész mai napom. Igazából tudom, hogy nem, mert eredménye van, csak még nem tudom mi.

Ellenben nem dolgoztam, ergo holnap két órával korábban megyek be,hogy úgy tegyek, mintha ma nem lógtam volna, csak fél napot. A mai könyvtárazás úszott. Meg egyéb is.

Nevetséges vagyok.

Egek, mindez sokkal nehezebb, mint gondoltam.
Újraolvasom a postjaimat abból az időből, amikor még teljesen biztos voltam a dolgomban.

Nagy katyvasz, ez látszik már most.
Én meg gyenge vagyok és belemászom.
Mert Terézanyu igenis létezik.
Ezt a csatát is elvesztettem, kezdhetem siratni magam.

Bravó bravó.

Ez egy hosszú beszélgetés utáni mementó arról, hogy igen, igazad van, ne mentegesd, bízz a megérzéseidben for Christ's sake.

"Pluralitas non est ponenda sine neccesitate."
A legegyszerűbb magyarázat valószínűleg a helyes, mondta Occam bácsi kicsiny cellájában.

Ha ezt az elvet követem, akkor valószínűleg hazudik és én jobban teszem ha nem bízom benne.
Persze, mert ez ilyen veszett könnyű.
Csak az ember ott áll és szeretne hinni, szeretné, ha megmagyaráznák neki, hogy dehogy az nem úgy van, tulajdonképpen teljesen máshogy.

És ha mindezt egy könyvben olvasná, ötször körbeszaladná izgatottságában a szobát, mondván, te hülye liba, nem látod hogy tekeri körben rajtad a ragacsos pókhálót, és egy idő után nem tudsz majd szabadulni?

Run, Forest, run.
Run.
Please.
NOW.

újraírattam a blogom...
a new version itt látható

powered by p

Könnyem folyt a kacagástól:D

Ma még semmit semmit semmit nem csináltam alváson, evésen és ...khm... egyében kívül.

Testnap.
Rám fért.

Mindjárt hat óra.
Felvágták az ujjam, de nem volt annyira vészes mint vártam.
Megírtam a soron következő ZH-t nem is tudom miből, de nem volt annyira vészes mint vártam.

Még a végén túlélem ezt az évet gyomorfekély nélkül.

Muszáj volt eljönni az én kicsi oldalamra és elolvasni a mottót (copyright Douglas Adams) meg a tegnapi levélkében szereplő tékitízit, különben még komolyan idegeskedni kezdtem volna.

Kérem, kérem, legyen már este hat, nem használnak a mantrák.

HI just a quick note to let you know that I got the ticket for the sting concert for you .I think it is near the front .
anyway take it easy
b

Hát most mondja meg bárki, látott valaha akárki ennél szívmelengetőbb üzenetet?
Annyira örültem neki, mintha maga Togo miniszterelnöke jelentette volna be, hogy mától nem hízlal az ósanos csokipuding.

Rettegj Belfast jövök.
Megint....:D

Jah..és check this out: sleepinginairports
Merthogy valószínű ez vár rám...;))

Földön ülök megint és tudatosan mosom ki a mai napom, készülök a holnap reggeli mumustalálkámra (lásd szakdolgozat és konzulens címszó), ami főképp abból áll, hogy a feltekeredett gyomrom próbálom kisimítgatni, gyertyalángot bámulok, Dido szól a hi-fiből.

Nem tudom, hogy kezdjek bele. Még a mai napom is könnyebb lenne elmesélni, pedig az aztán úgy kezdődött, hogy feleslegesen tettem ki piciny lelkemet a főnökömért és mentem be egy órával hamarabb. Ez persze úgy volt, hogy vasárnap este felhív, hogy jajj, neki bankkártyalimitje van, nem lesz elég pénze gatyát és inget venni Németországban, találjak ki valamit....ehh nincs is kedvem végigmesélni...így utólag látom a humoros oldalát persze, és ha felhívna G. pl. jót röhögnénk rajta, de most inkább csak fáradtan hasalok, mert a humorizáláshoz gondolkodni kéne, nekem meg csak annyira telik, hogy azon filózzak, amit búzavirág mai bejegyzése hozott felszínre.

Nem vagyok sem sikeres, sem szingli igazán a szó divatos értelmében, nem döngenek körül pasik és nők sem. Felvágok a szánalmas dolgaimmal, hogy nappali mellett dolgozom főállásban, hogy azt hiszem van ízlésem, hogy bébisintérkedtem külföldön, hogy vannak emberek, akik okosnak hisznek. Fényezem magam nap mint nap és érzem, hogy átlátnak mindezen, de játszom tovább, kell ez a pici fensőbbségérzés, közben meg köpködöm magam miközben a metrón kómázom reggel, mert mit fölényeskedsz kisanyám, te is csak egy kripli vagy.

Nekifutásból rontok az ajtónak és csodálkozom hogy a képek sorra leesnek a falról én meg romokon hasalok, mert nem értem, hogy jelentősége van az ajtónyitás módjának és idejének is, nem értem, minek kell bélyeggyűjteményt emlegetni, ha mindannyian tudjuk, hogy a szexre (fenét szexre, dugásra) gondolunk és eltüntetem az illúzió maradékát is a kapcsolatokból szabályrendszereket felállítva amikről épp én magyaráztam E.-nek, hogy baromság, az emberek nem így működnek.

Lökdösődni már baromi jól tudok, de meg kéne tanulnom siklani, alig-alig érintve az embereket, mert a társadalom így kívánja. És mert én is így kívánom.

Játszottam tegnap, felelőtlenül picit, a fensőbbségtudatomba kapaszkodva.
Ma meg kiderül, hogy beakadtam a fogaskerekek közé.
Már csak azt kéne kideríteni, hogy össze tudom-e törni őket, vagy elszámoltam magam és csak véres foszlány fog a húsom helyén lógni, mire szabad leszek megint.

De jó, hogy nem értem rá kozmetikusra ezeréve.....

Egy papucsot láttam csak.
Ez azután volt, hogy nem mentem el anyuékkal a nagynéném 50. születésnapi bulijára, mert apu balhézott itthon. Az a kicsit-ittam-és-mindenkibe-belekötök-és-szidom-a-redvesfaszú-kurva-nénikéd-balhé, mire én magamra zártam a szobám ajtaját, és reméltem előbb elhúznak, minthogy eszébe jutna betörni.

Aztán felhívott a húg, hogy ugyan, menjek már. És felhívott a nagynéni, hogy ugyan menjek már.

A HÉVen Sting szólt (cirka két hét és koncert Belfastban), "It's five in the morning and the lights....never coming home....lalalala"
És elrepült egy ócska fekete papucs.
Ki az a hülye, aki októberben papucsot dobál ki a HÉVről, gondoltam és dudorásztam tovább Stinggel (két hér múlva koncert Belfastban és én ott leszek).
Aztán megálltunk.
A vezető hátraszaladt.
A kalauz is.
Az emberek leszállingóztak és senki nem mondott be semmit, de az arcokon lehetett látni, hogy valami nincs rendben.
És nem volt rendben. Baromira nem volt rendben.
A nő a sínekkel párhuzamosan feküdt, alakok hajoltak fölé, egy nő telefonált, a bámészkodók bámészkodtak és a sarkon égő levelek fanyar füstöt terítettek szét amíg a testet néztem. Sehol egy sziréna.

Tizenkét perccel később buszon csendesen sírtam míg a szirénák elsuhantak az ellenkező irányba és Sting mit sem sejtve egy lopott kocsiról énekelt.
Sosem volt még ennyire közel halottak napja.

Ez egy olyan dolog, amit az ember kicsit fáradtan, csak hajnali háromkor, egy át nem tanult hétvége után cseppet anyázva, cseppet szégyellve magát, kávét szürcsölve csinál.

Blogot ír tanulás helyett, nehogy már a kötvényekkel kelljen foglalkoznia, és már tisztán és frissen mosott hajjal törökülésben a parkettán, a csodaszép, csodaúj, csodaöröm notebookján írja a soron következő bejegyzést arról, hogy megnéz az ember egy buta szerelmes filmet ötször egymás után (persze tanulás helyett), megeszik egy tányér almás pitét (de levest nem) és örül, mikor megtalálja az elveszett diákját (az újságok alatt, amiket persze nem böngészett át), kitakarítja a szobáját (megint tanulás helyett), aztán nem is oly picit összeszorul a gyomra, mikor a szakdolgozatára gondol (amihez még egy sor anyag nincsen).

Beállíja a rádiót, hogy kellemesebb legyen 4 óra múlva kelni, elgondolja mit vesz fel, hogy 5 perccel tovább aludhasson, eszébe jut, hogy vajon olvassa-e ezt valaha valaki, aki tudja milyen érzés mindez. Aztán beköti a gyulladt lábujját, ráhúzza a csíkos zoknit és ellép aludni. Az ágyban forgolódni.Mert fáj a láb. Meg a fej. Szakdolgozatot kéne írni.

Nem potenciális, reális barom vagyok.
Megint elb@sztam egy hétvégét.
Nyifi nyafi nyaff.

"Mi VALÓSÁGOS?"- kérdezte a Nyúl egy nap..."Azt jelenti, hogy zümmög benned valami és van fogókád?"

A Valóságos nem azt jelenti, amiből készültél," - mondta a Ló - "Az egy olyan dolog, ami megtörténik veled. Mikor egy gyerek hosszú, hosszú ideig szeret téged, nem csak játszik veled, de IGAZÁN szeret, akkor leszel Valóságos."

"Fáj?" - kérdezte a Nyúl.
"Néha" - felelte a Ló, mert mindig igazat mondott. "Amikor Valóságos vagy nem bánod, ha fáj."

"Egyszerre történik meg, mint amikor megsebesülsz vagy apránként?"
"Nem egyszerre történik meg. Azzá válsz. Hosszú időbe telik. Ezért van, hogy ritkán történik meg olyanokkal, akik könnyen eltörnek vagy éles sarkaik vannak, vagy akikre vigyázni kell.

Általában mikorra Valóságossá válsz, a szőröd nagy része kihullik, elveszíted a szemed, lógnak a tagjaid és nagyon kopott leszel. De ezek a dolgok egyáltalán nem számítanak, mert ha egyszer Valódi leszel akkor soha többé nem lehetsz csúnya, legfeljebb azok számára akik nem értik ezt meg."

Gondolom, te Valódi vagy?" - kérdezte a Nyúl. Majd azt kívánta bárcsak ne is kérdezte volna, mert lehet, hogy a Ló érzékeny. De a Ló csak mosolygott.
"A Fiú Nagybátyja tett Valódivá. Sok évvel ezelőtt történt, de ha egyszer Valódi leszel, akkor az is maradsz. Örökké tart."

Margery Williams - The Velveteen Rabbit

A kollégám azt mondta a törökméz ammóniaszagú, pedig nemis.
Még nincs egy hete, hogy vasárnap kigurultam a búcsúba és beszereztem az évenkénti adagot.
Törökméz, kókusztekercs (az az isteni kemény műanyagízű, amit otthon lehetetlen előállítani), kakasos nyalóka, piros csíkos cukor.
Megszemléltem a 15 éve még gyönyörűnek tartott műanyag nyaklánc- és karkötőszettet, egy hét alatt széteső dömpert és az ötpálcás 14 karátos aranyláncot, a gyerekeiket sétáltató iskolatársaimat.
És hiányoltam a lánchintát.

Ez csak amolyan műbúcsú volt, az igazit valaki ellopta.
Már sok-sok évvel ezelőtt.
Valamikor olyantájt, mikor már nem a dodzsem volt a fő szám, mikor nem gyűjtöttünk két-három héttel előtte pénzt rá, mikor nem jöttek a rokonok már.
Mikor először jutott novemberben eszünkbe utólag, hogy jajj, tényleg, október első vasárnapja...

Meg voltam fázva.
Mézestea, Neocitran, papírzsepihegyek és szopogatós cukorkák jelezték az utam.
Mindez főképp az ágyam körül tornyosult persze, én meg a takaróhalom alatt Csillagkaput néztem, sorba sorba, első évadtól a hetedikik (így, nagyon utólag is kösz Bucsnak - bár ő ezt valszeg sosem fogja olvasni) vagy 140 részt, éjjel háromig, mikor másnap mun....
És közben lassan észrevétlenül rajongóvá lettem.

Teljesen persze sosem megy, a központi idegrendszer igyekszik józan határok között tartani az ilyen baleseteket iszonyúan fél valaki a nevetségességtől, mi? és tudom , múlni fog ez is, mert nem érdekelnek a színészek, meg hogy forgatták, nem adnám oda a fél karom egy autogramért.

A világ varázsol el, mint a mesék gyerekkorban, mikor királylányok akarunk lenni meg legkisebb szegénylegények, el akarunk jutni az üveghegyen túlra sárkányt győzni és éjjel arról álmodtunk, hogy a mi kezünkben a kard.

Két világban élni felváltva csodajó érzés amíg el nem veszted a határt és visszatalálsz.

Nem értem hogy lehet nem szeretni a sci-fit és a fantasyt. Mese. Emberekkel és más lényekkel. Akik idegenek ugyan, de emberi logika szerint idegenek, így mégis érthetőek, felfoghatóak, lehet félni tőlük, aggódni értük.

Ps.: perpill elfogytak a részek, most töltöm az új évadot. Szeretnék már az üveghegy másik oldalán lenni megint.

Itt ez a rosszvárás most, óvatosan szorongatja a gyomrom, még csak próbálkozik. Igyekszem kideríteni mi az ok. Kauzalitás ugye (ugye?), és hát nem akarok egy gyomorfekélyféle okozatot magamnak.

Mert bankszámlát kéne nyitni, szüntetni, szakdolgozattémát választani, lejelenteni, konzulenst keresni, mumussal beszélni, reggel kelni, TAJ kártyát pótolni, munkáltatói igazolást kérni, bejelentkezni, kijelentkezni, pótolni és írni, számolni és keresni. Este feküdni, jönni, menni, élni, tenni.

Én meg csak úgy vagyok.
sarokbankucorgópapírkutyamintásdíszpárna

Itt volt M. öt napig és vele jött egy kis belfast-íz német gumicukor képében.
Hozott még ismerős kiejtést, mosolygós szemet és enyhe nosztalgiát.
Vitt képeket, mosolyt és nyugodt napokat.

Közben megtanultam vezetni.
Ami haaaatalmas szó ám. Bizony!

A szerelem nem úgy kezdődik, hogy találsz valakit, akit ismerni akarsz.
A szerelem úgy kezdődik, hogy találsz valakit, akinek meg akarod mutatni magad,
hogy nézd,
ÉN
ILYEN
VAGYOK.
Ugye szép?

Az úgy volt, hogy tegnapelőtt írtam szösszenetet, de kétbalkéz alteregóm máshogy akarta, de lehet nem is baj. Egy post noir lett volna, nagyon összerakott, nagyon igaz, de mégiscsak setét.

Ma viszont egy csomó olyan dolgot csináltam, amit nem szoktam.

Egy: kiállításra mentem.
Kettő: barátnővel futottam össze, mindenféle lelki és egyéb rákészülés nélkül.
Három: elmentem a helyi fitnesszterembe és órarendet szerzettem.

Jah..és csináltam egy olyat, amit szoktam.
Négy: nagyon dühös lettem a főnökömre. De erről írni sem akarok. Gondolni sem akarok.
De csak szép sorban...

Az egy.
A kiállítás. Gobelin. Én és a gobelin. Mint én és az acélbetétes bakancs, gondoltam, aztán mégsem, csak álltam ott elhűlve. A más határán.
A képnek nálam érzőbb adott címet:

Kitekintés a hihetőből.


A kettő.
Barátnő Londonba megy kérdezte mit hozzon én meg csak álltam ott bután, karamellás popcorn mondtam és tudtam, ha megjön, a sarokbavonulás lesz, sírás lesz, elvágyódás lesz, karamelláskukimajszolás lesz. Visszavágy lesz.

A három.
Elmentem a fitnesszórarendért és vállon veregettem magam, mondván ez majdnem felér a betervezett sétával. Tévedés ne essék, négyhengeres motor vitt, nem a lábam. Sok sikerrel kecsegtet mindez? Na majd én megmutatom!!

Alteregóm, a szenya csak csendben teszi hozzá, hogy: Muhahahahahahaha.

Rosszul vagyok. Szeretnék leülni egy sarokban, sírva az önsajnálatba merülni, mert hát az olyan simogató néha, nyalogatni a sebeim csendben, óénszegény.

De munkahely van, péntek még, ki kell bírni négyig, ki kell bírni.
Pedig rosszul vagyok, forog a gyomrom, valóságban és átvitt értelemben is.
Önző dög vagy, írtam a húgomnak tegnap este, de vajon én nem vagyok önző dög? Hogy jövök én ahhoz, hogy lelkiismeretfurdalást keltsek benne?
És szégyellem magam, hiszti volt talán ma hajnalban, a tovább sérült önbizalmam miatti kicsinyes bosszú? Már nem vagyok benne biztos.

De a húgot hibáztatom magamban, csak csak őt, mert máshogy lehetne most, ha ő máshogy viselkedik. Szerintem persze. Ó, én a nagy szakértő, persze én mindent tudok.
Egyik pillanatban igazam van, hátpersze, másikban szemét dög vagyok. Kábé kétpercenként változik a véleményem, de kéne valaki, aki okos, aki ott volt, megbeszélni ezt töviről-hegyire, de a húgom nem akar róla beszélni, azzal akivel meg tudnám, már talán sosem fogom tudni. Vadidegenek.

Egy srác persze, valaki ilyest szeretnék találni, persze, mondom ezt kb. 8 órányi ismeretség és 2-3 átbeszélt óra után.
Beszélgetni szeretnék, napok óta csak ülni és beszélgetni, komoly dolgokról, a lelkemről a lelkünkről, az életről és az élet nagy dolgairól és akkor jött egy amerikai, akivel lehetett, és meglepődtem, mert kezdtem elfelejteni ez milyen.

De a szép embereknek minden könyebb, és a húgom szép. Persze ő ebbe sosem gondolt bele, talán ma hajnalig nem, mikor egy maró sms-t mutattam neki, miután otthagyott egy félidegen-félrészeg koreai sráccal, mi meg csak néztünk egymásra, hogy most akkor mi van? És elszállt a felhőtlen mámoros hangulat, egy pillanat volt a józanodás, és igen, ezért nem akartam én menni, mert ezért minek, hogy egyedül legyek sokak között, kicsi legyek, kövér és becsapott, két oldalról is, mert elhittem, hogy lehet ez másképp is, emberi módon, csak árnyalatokkal éreztetve a különbséget. Mert különbség van, az természetes, de ezek után mit mondjak én nekik, egyiküknek is, pedig szeretnék, még akkor is, ha Oregon messze van.

Fáj ám, fáj ha észrevétlenül leolvad valamikor a csigaház és szabaddá válnak az idegvégződések. És nem vagyok benne biztos, hogy megéri. Minden rossz, ha a vége rossz.

A következtetés még nincs levonva.
Ahhoz most túl fáradt....
Csak vagyok.

Ez most olyan sok lenne.

Rómában voltunk a húgommal és össze kell hozni egy bezsámolót, magunknak, megörökíteni szóban a képeket. Majd holnap.

Kaptam ma egy levelet.
L~ írja, belinkelt, ha nem akarok, nem maradok. De megérdemlem, mondja.
Titokzatos mellé, és én nem, csak azért sem kérdezek rá, ki ő, meg hogy talált meg.
Pedig nem mintha nem fúrná az oldalam...

Mindig zaj van itthon, rohanás, munka, jövés-menés, nincs megállás, csinálni kell, mert úgy haladunk (copyright: apu). De most nincs, mert elmentek, péntektől vasárnapig. Csak mi vagyunk. Háromkismalac.

Én voltam a soros a gépnél, feljött a húgom. Olyan egyedül érzem magam lenn, hadd maradjak itt. És elaludt az ágyon, míg én gépeltem. Az öcsém elment bevásárolni, hozott fagyit és vaníliás karikát, a húgommal riszálva mosogatunk és persze kacagunk, kacagunk, kacagunk míg kinn a tücskök ciripelnek.

Az ilyen napok lesznek azok, amelyekre úgy emlékszem majd vissza tíz év múlva, mint békebeli szép idők, mikor még hárman együtt ültünk a tűz mellett, kolbásszal etettük a cicákat, röhögtünk a leesett hagymán és megfogadtuk, hogy majd hétvégéken együtt járunk a családjainkkal kirándulni, vigyázunk egymás gyerekeire és sosem veszünk egymásnak kávét névnapra.

Ez egy amolyan virtuális ölelés a tesóimnak.

Augusztus 20 meg minden.
Nem megyek be, mert tömeg van, mert meleg, fülledt bűz, metró, HÉV, idő.
Aztán csak nem bírom ki, és felmászom a padlásra tűzijátékot nézni.
Nesze neked felnőtt és komoly nőt:))

Vannak vidékek gyönyörű
tájak, ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

(Kányádi Sándor:Előhang)

Most próbálok lenyugodni, mantrázom egyre gyorsabban a nyuginyuginyugikat, valahogy nem sok sikerrel.Tudom, hogy nincs igaza, tudom, hogy direkt csinálja, zsigerből, ez az utolsó fegyvere, ezzel mindig elhallgattat, de kérlek Isten, akárki Istene, hadd legyen erőm egyszer, csak egyetlenegyszer bosszút állni az apámon, ne gyengüljek el, emlékezzek milyen a földön térdelni és a hajam mögé rejteni a könnyeimet, és halkan sírni a sarokban, nehogy még jobban megalázzon.Istenem kérlek, hadd ne legyek együttérző és ne érdekeljen, hogy hálatlannak gondol majd az egész világ, ha haldokolva fekszik a kórházban és ne megyek be hozzá, sőt azt mondom majd, megérdemelte. Istenem adj erőt, hogyha majd erőtlen lesz és gyenge bele tudjak rúgni, hogy érezze majd, milyen ha a lelkedet bántják és te nem tudsz védekezni.Istenem kérlek adj erőt, hogy tudjam életem minden percében, hogy nem neki van igaza, és igenis ember vagyok és elértem valamit az életben. Istenem add, hogy ne tudjon többet bántani, se engem se a családom.

Ma egy képzeletbeli hajszálon múlt, hogy nem rohantam az öt méterre dolgozó, szövegelő apához oda és artikulátlanul üvöltve az arcába karmolva és rugdosva nem kezdtem el verni. De egyszer még ez is eljön majd, még ha összever is cserébe.

Most válaszoltam egy húsvétkor kapott levélre.
Most vettem észre, hogy a borítékon északír tájat ábrázoló kép van.
Most érzek iszonyat vágyat, hogy ott legyek.

"You only supposed to blow the bloody door off."

Tegnap szabadságoltam magam (a jobb, hogy a főnök is szabadságolt engem).
Elhatároztam, hogy megküzdök a ruháimmal.
Érdekes dolog ez a ruhafestés amúgy.

Ruhafestési akciónapló:
Úgy kezdődött, hogy bementem papírzsepit venni az ecsetboltba, és batikfestékkel távoztam.
Rózsaszínnel és zölddel.
Aztán ráébredtem, hogy csak kék színű festendőim vannak.
Festés halasztva.
Kék festék beszerzésre folyamatban.
Két hét. Kék festék beszerezve.
Ama tény notálása (bene), hogy a használati utasítás csak németül a csomagocskák hátulján. (0,01 óra)
Sikertelen fordítási próbálkozások (2 nap)
Magyar melléklet kérésének elhatározása (2 hét)
Barátnővel való lefordíttatás (0,5 óra)
Várakozás, hogy a kedv ismét megjöjjön, ezzel egyidőben, a festendő ruhák összegyűjtése, majd a 10 nmes szoba különböző sarkaiban való felhalmozása. (1 hét)
A festésre alkalmas rozsdamentes izé keresése (1,5 óra)
Lefordított használati utasítás keresése (0,5 óra)
Só kihagyása miatt az első adag festék kiöntése miatti ideges rángatózás (0,5 óra)
Különböző ruhák áztatgatása, vízforralás, só elfogyása miatti ideges rángatózás (6,5 óra)
Öccsel só beszereztetése (0,1 óra)
Ama tény észrevételezése, hogy a zöld spontán összefogta a fehéret és a kék a rózsaszínt (0,001 perc)
Előző tény felett érzett érdektelenség észrevételezése (0,01 perc)
A festett ruhák szárítóra aggatása az est jótékony sötétjében (0,1 óra)
Festék különböző helyekről (úgymint konyhacsempe, mosdó, előszobajárólap, cipősszekrény, papucs, fél lábszár, felmosóvödör, székláb) lesikálása (0,6 óra)

Batikfestő tanfolyamomra diákok jelentkezését várom.

Végigfutottam katana blogját és nyomban eszembe jutott, hogy a reggeli tejekávé óta egy kortyot sem ittam. Nosza, fél liter ásványvíz, és igen, igen én vagyok az egészséges életmód új igehirdetője. És még ebédre is borsófőzeléket eszem. És a cigi is kimaradt az életemből.

Igaz miután már majdnem a Fit Nessi EB-n látnám magam eszembe jut a reggeli sajtos roló meg meggyes rétes. Meg a maroknyi mosatlan cseresznye, amit a szomszédból csórtam. És a levegő a Népstadionnál reggel. Meg a 12%-os szőlő-, 87%-os tartósítószer és 1%-os azonosítatlan anyag tartalmú, üdítőnek csúfolt lónyál.

Nem is tudom hogy jobb-e olyan korban élni, mikor a gyomorfekély népbetegség és az embernek egy marék kátránnyal vetekszik a tüdeje, vagy mikor a vakbélgyulladásba bele lehet halni és patkolókovács húzza a fogunkat.

Bele-beleolvasok az elmúlt egy évbe, és elámulok."...megkérdezem magamtól: Ugyan hogy a csudába bírtam ezt összehozni?"* Úgy néz ki régen tudtam mi történik velem, és le is írtam. Most fogjam a sok munkára? Kezdek azzá válni, akitől féltettem magam. Felkeldolgoznimegydolgozikhazamegyjátsziklefekszik gép.

Rászoktam, hogy leszállok a kórháznál hazafelé. Maradt ott a hazafelé úton egy kis darab föld, amiből rét lett. Csak úgy magától persze, mert ezek igazából felosztott ingatlanok ,már kinn is a fekete tábla, hogy GÁZ ÉS CSATORNA BEKÖTÉS HELYE, és amikor jó nap van a határokat jelző karókra kötött nejlonzacskókat lobogtatja a szél. Ez cseppet sem zavarja a búzavirágokat (sic!), akik töretlenül nőnek, ahogy tették az elmúlt 25 évben mióta az eszemet tudom; búza persze már a környéken sehol, csak derékig érő perjék és füvek hullámzanak a rózsaszín ég alatt ahogy sötétedik lassan. Mikor lefekszik az ember, szelíden dől alá a zöld (ahogy a fák) és ha rossz helyen akar átvágni belegabalyodik a lába a lila bükkönybe (ilyet is adtam le elsőben a növénygyűjteménybe). Édes illata van a levegőnek, pedig a főút csak ötven méter és az Ósan szörny is a túlvégen magasodik. De mindez a búzavirágokat nem zavarja. És mikor ott fekszem, engem sem.

*Kurt Vonnegut: Időomlás

Ülök az irodában, felveszem a telefont és a barátnőim valamelyike lóg a végén, síráshoz közel. Pasiügyek."Nem, nem nem veled van a gond, szemét, ez aljas dolog volt tőle."

A múltkor már majdnem az szaladt ki a számon:
"It's not you, it's Vile Richard, he's just a big nobhead with no nob"....*

Akinek van, az a baja. Akinek nincs az.
Mutasson valaki egy elégedett embert!

Sting interjút néztem. Megkérdezték tőle, boldog-e.
Valami ilyesmit válaszolt: Mielőtt ezt csináltam átlagos munkám volt, átlagos ember voltam, tanárként dolgoztam, jelzálog volt a házamon, küszködtem a számlákkal. Nagyon becsülöm, amim most van. If i'm not happy in this world I don't know who could be happy. Csodálatos karrierem van, gyönyörű családom, százezrek előtt léphetek fel, és úgy tűnik szeretnek hallgatni engem, hát persze, hogy boldog vagyok.

*Bridget Jones's Diary, 2001 Miramax/Universal Studio

Lassan alakul valami bennem. Még nem kész elhatározás, de mozgolódni kezdett. Vannak dolgok megint, amit leírnék, nem történések, csak hangulatok talán. Nem emberek, lelki bonyodalmak, csak részletek, egy virág, egy mosoly, egy lebbenés. Csak mindehhez nem vagyok elég.
Ahogy tegnap diákat néztünk E-éknél és majdnem sírva fakadtam a fotelban ücsörögve, hogy mennyi mindent nem hoztam haza Írországból, mennyi kép van ideig-óráig még különböző fiókokban elrejtve, amik sosem kerülnek más szeme elé, és előlem is bújnak és fakulnak persze, de mindez cska akkor jut eszembe, mikor olyan képet látok a Tisza-partról, amit én is csinálhattam volna a Seven mile waternél.

Ha tudnék fényképezni.
Ha tudnék írni.
Ha tudnék varrni.
Vajon boldog lennék most?

Ma kiderült, hogy torzszülött vagyok.
Persze azt tudtam eddig is, hogy nem a nadszálkarcsúak osztályába tartozom, hogy ruhát nem kapok magamra, se nadrágot, se szoknyát. Ma meg kellett tudnom, hogy a lábam sem felel meg a magyar sztenderdnek.

A rüsztöm magas, a lábam nagy, az ujjaim ferdék, a nagy túl nagy, a kicsi túl kicsi, a bokám túl vastag, a talpam ferde és túl íves.
Szeretném megköszönni mindenkinek (család, barátok, ismerősök és ismeretlenek) hogy így kíméltek 25 éven keresztül és mindezt a legkisebb utalással sem hozták a tudomásomra. Sajnos nem tudok ezzel a tudattal élni, sem ezekkel a lábfejekkel, így most megyek és levágom mind a kettőt aztán öngyilkos leszek. Sezeretnék köszöntetet mondani a Westend Cici Center minden kedves cipőboltos dolgozójának, hogy lábfejem deformáltságáról ily kedvesen és segítőkészen felvilágosítottak.

Isten áldja a cipőboltokat.


De most komolyan. Magyarország 1/3-a túlsúlyos. Mittomhanyadrésze elhízott.

Mi előnyös 70 kiló felett?
a) V knyakkivágás
b) apróminta/hosszanti csík
c) cseles szabás
d) egyszínű hosszított trapéznadrág
e) ujjas felsők

És mi kapható?
a) téglalap szabású zsákpóló
b) téglalap szabású keresztbecsíkos zsákpóló
c) téglalap szabású egyszínű zsákpóló kerek nyakkivágással
d) halásznadrág
e) téglalapszoknya
f) nagymintás téglalapszoknya
g) átlátszó (sic!) téglalapblúz
h) ujjatlan keresztbecsíkos átlátszó téglalapblúz

És aztán csodálkozik az ember, ha annyi rosszul öltözött dagadék mászkál az utcákon, mint amennyi.
Utálom.

Láttam egy hapsit. Túl alacsony volt az ízlésemnek, túl napbarnított, túl hosszú haj, túl kék szem, harmincötös. Muszáj volt megnézni. és megnézés után muszáj volt még egyszer. AZtán még. Még még. Bámulni.

Próbáltam megfejteni, miért hat rám így. Megfigyeltem a szarkalábait, a majdnem-mosolyát, a mozgását, a csipőjéhez ütődő kalapácsot, a kék munkásnadrágot, a bakancsot, hatalmas tenyeret.Nem, egyik sem.

Valami áradt felőle, aminek nehezen lehetett ellenállni, amitől a civilizált emberben ösztönök ébrednek, odamenni, megütni, apró darabokra tépni ezt a testet, szétmarcangolni puszta kézzel, kiharapni a húsából, csomókban tépni a haját, marni és harapni és ölni.

Nem szexuális vágy volt, vagyis nem csak az. Ijesztően és borzongatóan állati enyém-vagy vágy ez, a nem-érdekel-ki-vagy-kellesz-nekem vérszomj.

Amúgy egy félig csócsált szalvéta lóg ki az orromból.
No nem mintha ez V-nél teljesen természetes szindróma lenne, max. félig csócsált papírzsepik jöhetnek szóba nagy megfázások idején is, csak hát a lustaság.
És így került bele szalvéte. Erőteljes funkcionalitás esete forog fenn.
De csak azért sem írom le, hogy mit keres a szalvéta az orromban:D

Ma reggel háromnegyed órás litánia telefonon a főnöktől arról, hogy legyünk elhivatottak a céggel szemben és tartsuk a határidőket.
Mert én hobbiból vagyok benn este tízig, mi?????

Amikor hazasétál a tömény akácillatban, fáradtan, este, későn, hogy az aszfalt is vonzónak tűnik, mert csak arra tud gondolni, hogy lefeküdjön, és eszébe jut milyen a langyos aszfalthoz simulni, nyáron, mikor a hold világít, és királyfiakról álmodni a selymes fűbe simítva a kezét, akkor jön rá, hogy milyen üres az élete.

Mindennek oka van.(Tényleg!? De hogy lehet ez, nem ez nem igazság, szemetek...)
Minden nem teljesült kívánság erősebbé tesz.(A fenét, ne gyere ilyen hülye szöveggel kisanám, mit tudod te!!!!)
Hogy minden veszteséggel megtanuljuk értékelni azt, amink maradt. (Faszt! Ezt, így! Faszt!)

Nem értékelődtek át a dolgok egy hír hallatán, csak mélyen szomorú lettem.
Nem tudom a helyére képzelni magam, mert most nem szeretem az apám.
Nem tudom elképzelni, hogy hiányozna, ha egyszercsak megszűnne élni.

Istenem, kérlek.
Azt kívánom, hogy aki ott van a közelében, az, akit társnak választott tudja hogyan kell ott lenni mellette. Segíts nekik most.
Ámen.

Ma visszaálmodom magam tavaly júniusba, a bangori napra, a betonplaccra.
Mert ott jó volt.
Jójójójójóóóóó...salalala...:)

Zseniálblog. Kétszer publishol.
Én meg szívok itt hajnalán hajnaloknak.
Bravóbarvóóóó..barvóóó.bravóó...lalalalalaaa.

Amúgy egyszer már majdnem írtam a munkahelyemről is postot. Aztán csörgött a telefon.
Reggel kilenctől este hatig.

Komolyan egy éve kezdtem ezt az egészet.
Még akkor is, ha most hanyagolom.
Hűha.....

Este jöttem haza, megint későn persze, bár ez inkább olyan kedvem-volt-bennmaradni-és-pakolni állapot volt, na meg beleszédültem, hogy egy fél napig komolyan elhittem, hogy kicsit kiruccanok hétvégén Olaszországiába. De persze nem. Mert pénz. Mert csak.

A főnöknek nagy gombos számológépet kértem, hoztak neki, egy olyan fél négyzetméteres debil fajtát, öklömnyi gombokkal. Muszáj muszáj röhögni, ha ránéz az ember. Buborékos tasakban hozták, amit az ember gyereke imád szétpattogtatni persze halálra idegesítve ezzel a szüleit. Vagy a metrón a többi népséget. De nem bírtam hazáig, persze, hogy nem, már az úton, a Cassiopeiát bámulva nyomkodtam. Aztán hangos csatakiáltással lengettem meg a húgomnak az előszobában, aki két kézzel ugrott rá és nyomkodta. Hát normális vagyunk mi?? Hát.

Amúgy mi van még? A nagynéném 65 éves lett, én 25 múltam. Apu 50 lesz az idén és néha elnézem, hogy egy barátja se, csak rokonai, sok-sok rokona, és így hozzám jön fel, és én szégyellem magam, mert nem érdekel, amit mondani akar, mert inkább játszanék, vagy bármittennék. És nem segít az az érzés, hogy ezt magának köszönheti.
Kurva szar ám sajnálni a saját apánkat, még akkor is, ha megérdemli.

Egyedül érzem magam. Szeretném, ha szeretnének, de én nem akarok szeretni. Nem akarok törődni mással, velem törődjenek, mindenki mindenki, velem, velem, csak velem. Én én én én én nem más. Önképzőkört indítok magamnak hogy vegyük fel az emberi kapcsolatok leejtett madzagjait címmel. Tanár: VV. Diák: VV, avagy próbálj emlékezni, hogy is volt, mikor még más is érdekelt magadon kívül. Hasznos lecke lesz, csak a házi feladat baromi nehéz.

A 17 éves öcsémet nevelem időnként. Mikor hagyja és nem húzza le a rolót maga előtt.
Érdekes dolog ez, simán megállja, hogy ne pislogjon ki mögüle, és úgy tűnik, hanghatlan is. "Nem érdekel" -mondja, "vágod?" és persze, vágom, hogy valamit elrontottam, de hogy hol és mit, azután csak kutatok. Aztán persze kiderül, hogy nem hanghatlan a rolója, átmegy amit mondok, csak később reagál rá. Mert megrágja, mert nekem sem hisz. Vagy mert ciki másra hallgatni 17 évesen. Már nem is tudom melyik. Azt hiszem ennek örülnöm kéne, mégis néha vészesen szülőreakciókat produkálva vonulok habzó szájjal és sértődve a szobámba. Gyakorló anya lettem, jahajajajjajjaj. Isten mentsen engem a 17 évesektől.

Hitközösségbe járok és hallgatok. Hitközösségbe járok, és vitázom. Hitközösségbe járok, és érzem, nem tartozom én oda. Az egy igazság, meg egy igaz Isten nem nekem való. Én a sok igazságok világában élek és ez nem keresztény. Nem keresztyén. Nem buddhista. Nem jehovista. Nem zsidó. Nem muszlim.
Hol az én vallásom?

15000000 ennyi egy lakás, amit szeretnék.
3600000 ennyi egy kocsi.
450000 ennyiből már elmennék nyaralni egy jót.
15000 ennyiért szereztem telefont.
3500 ...ennyiért vettem cipőt.
440...ennyi oldalas a Végtelen történet, amit a HÉVen hazafelé fejeztem be.
21 ...ennyire lesz meleg holnap.
2...ennyi új virágom van.
Jobban szeretem a kisebb számokat. És ez nem öngyőzködés. Talán csak picit.

A munkahelyemen van két sárga rotring és mindkettőnek rágott a vége. Sosem rágtam a rotringomat kiskoromban, mivel túl sok idő telt el, mire kaptam, így talán az első dolog volt, amit értékeltem, amire vigyáztam. Persze nem igazi rotring volt az sem, csak épp ilyen műanyag vacak, amit már 30 Ft-okért leeht kapni, de mikor én kicsi voltam, még nagy szó volt.
A hegyre vigyázni kellett, el ne törjön, mert drága volt, és félévente egy csomaggal, ha került. Így nagyrészt "rendes" ceruzával írtam, mert nem volt rotringhegy. -Re pénz.

Ezt csak azért meséltem el, mert ma elővettem a két rágott végű sárga rotringot itt a cégnél, és teletöltöttem rotringheggyel, amennyi csak fért bele. És mosolyogtam picit, amúgy hejj-miért-nem-19-éve-volt-erre-lehetőségem módra.

Szeretnék egy laptopot.
Saját lakásfalat, amit kifesthetnék.
Autót, százforintosokkal, hogyha vásárolni megyek, mindig legyen.
Meggyszínű faragott könyvespolcot tele olvasnivalóval.
Zuhanykabint, gőzös fürdőszobát és ólomüveget.
Csípős kínai kaját főzni wokban.
Télikertet, öntöznivaló növénykékkel.

És nem.
19 év múlva mindez nem lesz már ekkora öröm.
Mint most.
Lenne.

Ma találkoztam valakivel, akivel már két éve nem.
Aztán előkerült valahogy a szekrény aljából egy névjegykártya, és felhívtam a rajta lévő számot.
Zs. szőkés volt és nem bírtuk megállni a széles vigyort, miközben egymást fixáltuk az Árkád előtt, aztán felhoztuk a diszkóba szökdösést, a takarításokat, az építkezésüket, a férjét, az anyósát, az apámat.
És örülök, hogy jól, van, bár sokan irigylik, mert nem siklott félre, mert élvezi amit csinál és aki mellett csinálja, mert többre vitta, mint a rokonai java.
Hajrá Zs., hajrá Zs.!

Azt a pillanatot próbálom megragadni és rögzíteni, azt az egy rövidkét, mikor ráébredtem, hogy a fiú engem néz.
Diadalmas kis pillanat volt és muszáj volt mosolyogni hozzá.
Mindettől megtámogatva betértem az első szóba jöhető ruhaüzletbe, és ez - mint mindig - alaposan letörte az önbizalmam alakuló csíráit.
Mint amikor egy régi burleszkben széf vagy zongora esik valakinek a fejére és teljesen kilapítja. Majdnem sírva fakadtam a tükörtől.

Hogy is volt az a pillanat?

Úgy néz ki nem költözöm.
Úgy néz ki a bölcsességfogammal küzdünk az életéért.
Úgy néz ki sok mostanság a tavaszi eső.
Úgy néz ki az öcsém bukásra áll matekból.
Úgy néz ki igyekszem rendet tartani a szobámban.
Úgy néz ki bannert kell csinálnom.
Úgy néz ki tudok mosolyogni.
Úgy néz ki lassan elkezdem élvezni, hogy vagyok.

Második szombatom töltöm benn az irodában. Olyan ez, mint a vasalás, meg a mosogatás: könnyen megy, ha az ember ideges.

Tegnap este határoztam el, hogy elköltözöm otthonról. Nem való az embernek egyedül lenni. Ja, ide nem ez kell. Nem való az embernek 25 évesen otthon lakni.
Nekem valahogy nem a világ legfontosabb dolga, hogy rend legyen a szobámban. A szüleimnek viszont az.
Nehezen viselem azt is, hogy az öcsémmel igazságtalanok. Na most ugyan ezen semmit nem segít, hogy elköltözöm, sőőt. De talán mégis. Az öcsémnak már van annyi esze, hogy nem szól vissza, ergo nincs balhé. Ő majd egy csendes napon összepakol, és beköszön a konyhába: sziasztok én elmentem - majd egyszer láttok. És lelép.

Én mindezt sokkal színpadiasabban csinálom, kevesebb stílussal és több ripacskodással, lehet még élvezem is titkon, hogy problémás családból származom (bár ezt a szüleim persze bőszen negligálják, és az ő szemükben azon kívül, hogy mi egy lusta, trehány banda vagyunk, semmi probléma nincs otthon).

Szóval benn ülök, és tettvágytól égve apróhirdetéseket böngészek, hova is kéne költözni. Kelenföld, csakis, jó hely, egyszerű közlekedés a Keletihez-Délihez (elvégre gondoljunk a jövőre, szeptembertől ez a tengely uralja majd az életem), Buda, jó hely, jó légkör, szeretem na.

Aztán szembeköszön a hirdetés, és nem és nem és nem tudom nem felsőbb hatalom ujját látni a dologban. Keleti, Huszár utca. Ott laktam Zsoltival. Internet van, teljes komfort, jól felszerelt fürdőszoba.
És a hirdetőt úgy hívják, mint az egyik exfőnököt, akiben sokadszor csalódtam kellemesen a múlt héten.
Két órakor megyek megnézni, noha csak májustól költöztem volna.

Nem tudom még miből fogom kifizetni. De azt hiszem költözöm a héten.

Nem írtam lassan három hete. Persze, mert játszom.
Gondolkodni kéne, gondolkodni, gondolkodni, gondolkodni és kimászni végre a kuckómból, amibe megint tespedek.
Hallgatás helyett beszélgetni kéne, olvasás helyett írni, közöny helyett mosolyogni.
Nem a keep smiling, dehogy csupán annyi, hogyha reggel felkelek, élvezzem, hogy megihatom a tejeskávét az asztalnál.

Épp fejfájok, és így nehéz összeszedni a gondolataim. Nem is tudom miről akarok írni.
Elvesztettem a telefonon. Voltam Limp Bizkit koncerten. Igen, azt hiszem erről akarok írni.

Nagyon el szerettem volna menni erre a koncertre, sokat adott és ad a zenéjük. Nem érdekel a pénz miatt csinálják-e, mennyire mély a mondanivalójuk, stbstb. Nekem ad, tudjátok az a fajta zene, mikor együtt énekeled ordenáré hamisan a walkmaneddel, és úgy érzed valahonnan a gyomrod közepéről jön a zene és a szöveg, és senki de senki másról/másnak nem írhatták ezt, csak neked. Megtalált ez a dal, benne van egy részed. Aztán találsz még egy ilyet, aztán a harmadikat, És szeretni kezdesz egy bandát. Na ezért akartam én elmenni.
Aztán berúgtunk I-vel, és a húszan jóval túl szédelegve futottunk a színpadhoz, hogy az első sorokban állhassunk egy vagon 15-16 évessel.

Nem tudom ki hogy van vele, de én koncert közben megőrülök picit. Más állapotba kerülök. Megszűnök V.V. lenni, beleolvadok a tömegbe és sodródom a zenével, ugrálok, sikítozom és kiabálok. A józan eszem sértődötten visszavonul, és még csak leskelődni sem engedem, nehogy elkezdje a sutymorgást arról, hogy milyen baromságot csinálok és nincs ennek semmi értelme, nézzem már kívülről magam, milyen nevetséges vagyok. Persze a száműzetést utána megbosszulja, és amint elhallgat a zene és magamhoz térek fejbekólint és fenékbe rúg. De j? egy tömeg része lenni, akkor is, ha ez a birkasággal jár együtt, amíg így igazán-mélyen nem kell szégyellnem, amit akkor tettem.

Az új telefonom is elveszett. Lámer módjára a zsebembe raktam és vagy kicsúszott, vagy lenyúlták. Na ez kijózanított a raj-tudatból, a sokk jó módszer ezek szerint az elragadtatásra. A telefont nagyon szerettem volna. És amit nagyon szeretnék, annak mindig nagyon örülök. Amúgy gyerek módjára. Aztán megkaptam a telefont, és nem örültem. Persze j? volt, megnézegettem, kipróbáltam. De nem nézegettem gyönyörködve, nem akartam vele aludni, nem simogattam ötpercenként. Egyre többször tapasztalom ezt. És ezen szomorú, mert újabb jele, hogy növök fel. A felnöttek nem tudnak örülni a dolgoknak.

Bruce-ékról nem tudok sokat, bár időnként belemhasít, hol is voltam, mit csináltam én az elmúlt egy évben, egyre inkább képpé halványul, nem valós érzés többé. Csak egy maszat..

Hova tűnt az optimizmusom? Hogy tudnám felrázni magam ebből az állapotból? Még mindig ezekre a kérdésekre keresem a választ. És görcsösen igyekszem sikerélményeket begyűjteni az életem valamely területéről, bár mindez egyelőre reménytelennek tűnik. Semminek nem tudok örülni.

Magamnak pláne nem.

Tegnap egy elvarázsolt trolira ültem fel.
Ma megint beszéltemaz iszonyú jóhangú pasival a bankból.
És holtfáradt vagyok megint.
Majd legközelebb....

Lusta szombat, a régi fajtából, mikor takarít az ember, kirázza a pokrócot az öccsel a hóban, rajzfilmet néz reggel a tévében Túró rudit majszolva és Csillagok háborúján nosztalgiázik este.

Hejj,hát mi a kellemes, ha nem ez?

Meghalt apum keresztapja.
94 éves volt, én egyszer láttam életemben.
Úgy 10-11 éves lehettem és lenn voltunk Vissen, ahol született. A fél falu Varga arrafelé, mind rokon. A másik felének más a neve, de az is rokon.
Viss BAZ megyében van és kicsi. Vissen sok a szegény ember. A nagyon szegény ember is.
Apu keresztapja közel egy évszázadot megért kis parasztember volt.
Mennyi élménye, tapasztalata, mondanivalója lehetett, mennyi átélt perce, órája.....
Egy világ tűnt el megint.

Este még hazaértem és nekiláttam sütit sütni.
Mert holnap a kolléganőmnek névnapja lesz.
És kihagytam a lisztet belőle.
De tényleg nem direkt...

Hol van, aki megértené velem mit kiáltanak a zuhanó jégcsapok?

A rosszkedv elő-előbújik, nem tudom mi bajom, barátaim vannak, látom ami folyik, de nem tudok ellene mit tenni, szeretek élni, de ha beszélni kell róla már nem is annyira, megtalálom min lehet nyavajogni, családfát készítek a múltba hogy ködbe vesszek fura pár sort írok a blogba és várok valamit.

Miért történik velem. A holt tudom épp. A mit még keresem.

Ujjnyi vastag jégdarabok reggel még az ágakhoz tartoztak valami gonosz törpe üvegbe mártotta a világot a földön hevertek ezek a darabok megannyi apró üvegujj egy csomóban ropog a talpam alatt fű törik ágak is törtek éjjel nem bírták a szenvedést tovább bontottam piros reszkető kézzel az üveget hogy élőhöz jussak a holt alatt de az ág csak barna volt és száraz nincséletnincséletnincsélet.

A belfasti rádió most mondja be, hogy kilenc óra van. Hideg van és esik, de legalább fúj a szél. És Írföld jár az eszemben, mi más. Tejes tea mézzel. Csokis süti. Meg ilyenek.

Pénteken beültem egy sörözőbe a munka- és egyéb társakkal. Beszélgettem és figyeltem, kik melyik klikkbe tartoznak, vagy szeretnének tartozni. Ettem egy jó sztrapacskát és úgy tettem, mintha értenék ahhoz, amit mondok.

Aztán E.éknél tengtem-lengtem ma reggelig, végig azt érezvén, valahol máshol vagyok, az idő lomhán elúszik mellettem, és én csak figyelem mi történik, de rám nincs hatással semmi, nem is érdekes mi van, mi lesz.

Ma sarokba ülök, rendet csinálok a szobámban és egy meleg teával a kezemben olvasni fogok.
Istenem, de jó is ez.

Ui. A főnököm perpill közvetlen Bruce alatt van a "csillagokatislehozomnekiazégrőlmertkorrektésemberivelem" listán. Annak ellenére, hogy tegnap úgy letolt, mint annak a rendje.
Vajon ő értékel csak feleannyira is, mint én őt?

Barátnői beszély után.
Fellini Felettébb Mélyértelmű Három Órás Casanovájának olasz nyelven történt megtekintése után.
Frutti di mare-s rózsaszín cadillaces pizza után.
Héven bóbiskolás után.
Öccs finom letolása után.
Pohár tej után.
Ismét éjjel.
Ismét agyhalott állapot.

Morogva szálltam ki az ágyból, morogva ültem le menetrendeket böngészni, morogva hívtam fel a húgom.
Aztán elmentünk fallabdázni. Leizzadtunk.
Aztán csak ültünk a buszon és bóbiskoltunk.
És közben csendesen kisütött a nap.

Most értem haza agyhalottként a munkából. Szombaton.
Fasza.....
Építem a szocializmust.

Igyekszem összeszedni magam, hogy ne a munkám töltse ki az életem. De olyan kis édes vagyok még, élvezem amit csinálok, nehéz leállni. Alig várom, hogy beérjek reggel, és most hogy van szép bordó naptáram, még inkább. Lelkeslelkes:)

Feljegyzendő: "Jókedved van? Ne aggódj, el fog múlni."

Találkoztam I. -vel is, ő is ebben szenved. Pontosan fél utcányira tőlem.
I. a volt főnöknőm. Barátnőm. És még sokkal több ennél. Matekoztunk már együtt, majdnem csináltunk közös céget, fejfájtunk és sírtunk. Nevettünk és szidtunk, áztunk és nevettünk. Tartottuk egymásban a lélek árnyékát
És túléltük az egyévet:)

Kitaláltam a húgomnak, hogy áprilisban kiruccanunk Rómába négy napra, merthogy a barátja már nagyon gyanúsan halogatta a tavasz egyiptomi utukat. Ő meg letört, hogy már most azonnal menne valahová, de nincs hova és nincs kivel.
Nagyon jó érzés mosolygóssá tenni egy húgot:)

Tegnap bulizni voltam. Fel sem fogtam igazán, hogy buliba megyek, és a szokásos "jajjnemismereksenkitnincskedvemmenniasokidegenemberhez" elmaradt. Talán mert rokonhoz mentünk és a húgommal. Vagy mert eszembe sem jutott, hogy rossz lehet. Mindenesetre herótot még sosem kaptam a Bailey's-től..eddig;D

Meg volt ír whiskey is, és nagyon jó emberkék, falfirkálás és sok finom étek. Na meg a húgom. Nem is lehetett ez rossz:)

Aztán hazajöttünk, és anyu csak annyit mondott, hogy na, milyen volt? Meg annyit, hogy nem hagytunk egy szem kókuszgolyót sem apunak, pedig hogy várta, hogy hazaérjenek a boltból, és kereste, mert mi biztos hagytunk. És nekem erre - a sok defekt ellenére, amit apunak köszönhetek - ez szíven ütött. Anyu bűntudatkeltésben mester volt, van,lesz.

A holló vájja ki a szemit a kérdőjeleknek.....

Gyalog jöttem haza Cinkotáról.

Ezt csak azok értik igazán, akik, mint én, Kistarcsán laknak, és még sosem jöttek haza Cinkotáról.
Kistarcsa tulajdonképpen jó hely, van bolt, meg templom, kocsma, óvoda, nagyszoknyás parasztnénik.
Van HÉVmegálló is, három. Meg Auchan. Gyerekkorom búzamezői és magasfeszültségű távvezetékei helyén...nem is vettem észre, mikor tűntek a vezetékek, csak ma este furcsa volt valami, nem hallottam a drótok koccanását. Pedig vagy tíz éve leszedhették.

Persze úgy kezdődött, hogy pont lekéstem a HÉVet az Örsön, és úgy gondoltam ha már a korgó gyomrom ennyire unszol, lángos helyett (mert az már bezárt, a dög, este fél 11-kor) eszek egy gyrost. Muszáj volt mosolyogni, mikor az előttem álló kanadai tört magyarságát némi angollal keverve magyarázta az arab srácnak hol van Kanada és az arab, tört angolságát némi magyarral keverve magyarázta a kanadainak, hogy szépek a magyar lányok.

Aztán a 45-höz battyogtam, a húst a számba dobálva, valaki rámcicceget, sárga öltönyös, mikrofonfejű alak, makkos cipőben és kegyetlen szemmel. Felszállt ugyanarra a buszra, mint én és leült két üléssel mögöttem.

Amikor leszálltam, már nem volt sehol, pedig addig tízszer megöltem képzeletben, kulcscsomóval, spirálfüzettel és mobiltelefonnal, ha zaklatni merne. Elhatároztam, hogy hazagyaloglok, mert az öcsém azt mondta még a múltkor, ő már nem egyszer jött haza gyalog, éjszaka, mikor nemhogy a madár, de a HÉV sem jár erre. Világított a hold, a temetőben a mécsesek, puha volt a föld, de nem térdig érő sár, csak épp annyira, hogy élvezet legyen járni. Paranoiás világban élünk, így a bokrok mögé láncfűrészes-erőszakolós-hajléktalan-símaszkot bankrabló-gyilkosokat képzelegtem, aztán meggyőztem magam, hogy nem annyira rossz világ ez, hogy ne lépdelhessek haza egyedül, 11 felé két kilométert az út mentén. A táskámat lóbáltam és a hárompiroskendőtveszeket dúdolgattam majd' egész úton, hamisan persze, mint egy rozsdás veder. Mindig ezt énekelgetem ha gyalogolni kell, az egyetlen népdal, amit a néptáncórákról bennem ragadt, affále zúgavolgává silányult, de milyen jó ütemesen lehet rá lépkedni.

Majdnem telehold van ma este, és a felhők fehérek voltak és habosak. Az Esthajnalcsillag ot is láttam, akit az okosok Vénusznak hívnak, és a világ másik felén éreztem magam, turistaként, és ámultam körbe, az út közepén ugráltam, mikor nem jött autó, és eljátszottam egy-egy lépéssel. Most Pest megyében vagyok, most a senki földjén, Pest megyében megint, senkiföldjén, pestmegye, senkiföld, pest, senki, pe, se.....

A kórháznál eszembe jutott, milyen volt az erkélyről nézni, bámulni hazafelé, a tetőtérben kivilágított lámpákat, elképzelni a többieket otthon vacsorázni, míg én belülről fáztam benn és hazavágytam. A kórházakban mindig belülről fázom, üresnek érzem magam, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Ma a főnök azt mondta, ne legyek ideges. Pedig nem is voltam, csak ha sok munkám van felpörgök, és leállíthatatlan vagyok. De ez kívülről úgy néz ki mintha bizonytalan lennék és ideges. És ez árthat az üzletnek, gondolom.
Első betű, H. Mint higgadtság.

Közel 25 évesen muszájos változnom. De beláttam. Aztán majd gyakorlok.
Hívjon már fel valaki hétfőn és pörgessen fel, hogy kontrollálhassam mediterrán típusú önmagamat. Don Quijote meg a szélmalmok esete rémlik sajna....

Olyan most, mint mikor rég eldugott leveleket találok meg és olvasok újra.
Elfeledett életeim előjönnek, és én próbálok mit kezdeni velük.
Épp kopog a múltam az ajtón.
Muszáj lesz beengednem.

Még mindig hiszem, baj az, hogy nem volt időm búcsút venni mindattól, ami ott az életem volt.
És azt hiszem, ez rosszat tesz.
Most gyászoljak, vagy ne?

Valaki el tudja magyarázni, hogy miért vágyom ennyire vissza Észak-Írországba, hol titkon, hol kevésbé titkon?

Most itt ülök és bőgök. Elég volt egy kedves levél Monitól, egy pár kép az index topicban, és most ülök és bőgök és vissza akarok menni, mostazonnal mostakarom, kéremkéremkéremkérem. Írigykedek azokra, akik kinn vannak, csak egy kicsit akarok elázni a szemerkélő esőben, kimenni a tengerpartra, és lábat lógatni.

Nem, ez nem most kezdődött. Azt hiszem akkor kezdődött, mikor tegnapelőtt felfigyeltem a repülőre, ami elhúzott a fejem felett, és arra gondoltam, hogy akár én is ülhetnék rajta, valami távoli ország felé tartva, és ez a távoli ország lehetne akár Írország is. Aztán újra visszasüllyedtem a reggeli szürkeségbe és bandukoltam az Örsön a lángosszagban unottan.

Nem mintha ott jobb lenne. És tudom múlni fog ez. De HAZA AKAROK MENNI ÍRORSZÁGBA.

Valaki magyarázza meg mit érzek legyen szíves.

A munkahelyen nyűglődöm és alig várom, hogy hétfő legyen, mikoris felforgatom az egész irodát, rendet rakok a számítógépEMen, és beköltöztetem harangvirágOM az előszobából az íróasztaOMra, hogy nekem mosolyogjon egész nap.
Már csak ötöt kell aludni addig:)

Valamiért úgy döntött tegnap a blog, hogy az ékezeteket nem fogja megjeleníteni.
Ő baja, én most nem javítgatom.

Munkahely....ma egyedül én találtam felettébb viccesnek, hogy felhívott a főnököm hamutartója.
Ettől picit kétségbeestem, vajon én vagyok normáltalan, vagy a többiek fapofák.
E. megnyugtatott, én rendben vagyok, a világgal van baj.
Maradjunk ennyiben.

Február elseje van, és én tíz perce csömörlöttem meg a játékok játékától.
Nem a játék, az nem változott semmit.
Az emberek.
A versenyszellem, a bibibi, nekem jobb karakterem, cuccom, iz?micsod?m van, ?s h?ha milyen tökös legény vagyok én a gáton, lány létemre is. Meg ilyenek.

Ennek örömére felvettem a blogokat újra a kedvenceim közé. Elkezdtem megírni az elmaradt leveleket. Felhívtam pár barátot, találkozzunk, merthogy jajj, én hogy elástam magam eddig.

Persze, a kisördög itt sutyorog: meddig bírod? És persze, töltök már egy másik játékot lefelé, hátha megint tudom egy picit élvezni egy másik világ varázsát. És rájöttem, hogy könyvéhes is vagyok, ugyanazen okból. Azt nem értem csak, hogy miért mindez. Mert belőlem aztán nem hiányzik a versenyszellem, azt senki nem mondhatja, igenis szeretek nyerni, jobbank lenni, igénylem is.
De itt én csak játszani szerettem volna.

Néhány napja érik már, hogy írni fogok. Néhány napja akad közlendőm, amit így elmondanék, végiggondolnék.
Nem sok, nem is igazán történés. Inkább csak hangulatok.

Mosolyogva menni be dolgozni, bokáig érő hóban tipegni, miközben süt a nap, és meleg krumplispogácsát majszol az ember. (Jah, merthogy másfél hete dolgozom, mint vezérigazgatói titkárnéni-asszisztens-akármi).

Rosszkedvűen kelni, mert kinn még sötét van, és morcosan mászni be a forró zuhany alá reggel.

Összesimulni a doromboló macskával az ágyon, egy napos vasárnap délután.

Hát ilyenek.