Nem írtam lassan három hete. Persze, mert játszom.
Gondolkodni kéne, gondolkodni, gondolkodni, gondolkodni és kimászni végre a kuckómból, amibe megint tespedek.
Hallgatás helyett beszélgetni kéne, olvasás helyett írni, közöny helyett mosolyogni.
Nem a keep smiling, dehogy csupán annyi, hogyha reggel felkelek, élvezzem, hogy megihatom a tejeskávét az asztalnál.
Épp fejfájok, és így nehéz összeszedni a gondolataim. Nem is tudom miről akarok írni.
Elvesztettem a telefonon. Voltam Limp Bizkit koncerten. Igen, azt hiszem erről akarok írni.
Nagyon el szerettem volna menni erre a koncertre, sokat adott és ad a zenéjük. Nem érdekel a pénz miatt csinálják-e, mennyire mély a mondanivalójuk, stbstb. Nekem ad, tudjátok az a fajta zene, mikor együtt énekeled ordenáré hamisan a walkmaneddel, és úgy érzed valahonnan a gyomrod közepéről jön a zene és a szöveg, és senki de senki másról/másnak nem írhatták ezt, csak neked. Megtalált ez a dal, benne van egy részed. Aztán találsz még egy ilyet, aztán a harmadikat, És szeretni kezdesz egy bandát. Na ezért akartam én elmenni.
Aztán berúgtunk I-vel, és a húszan jóval túl szédelegve futottunk a színpadhoz, hogy az első sorokban állhassunk egy vagon 15-16 évessel.
Nem tudom ki hogy van vele, de én koncert közben megőrülök picit. Más állapotba kerülök. Megszűnök V.V. lenni, beleolvadok a tömegbe és sodródom a zenével, ugrálok, sikítozom és kiabálok. A józan eszem sértődötten visszavonul, és még csak leskelődni sem engedem, nehogy elkezdje a sutymorgást arról, hogy milyen baromságot csinálok és nincs ennek semmi értelme, nézzem már kívülről magam, milyen nevetséges vagyok. Persze a száműzetést utána megbosszulja, és amint elhallgat a zene és magamhoz térek fejbekólint és fenékbe rúg. De j? egy tömeg része lenni, akkor is, ha ez a birkasággal jár együtt, amíg így igazán-mélyen nem kell szégyellnem, amit akkor tettem.
Az új telefonom is elveszett. Lámer módjára a zsebembe raktam és vagy kicsúszott, vagy lenyúlták. Na ez kijózanított a raj-tudatból, a sokk jó módszer ezek szerint az elragadtatásra. A telefont nagyon szerettem volna. És amit nagyon szeretnék, annak mindig nagyon örülök. Amúgy gyerek módjára. Aztán megkaptam a telefont, és nem örültem. Persze j? volt, megnézegettem, kipróbáltam. De nem nézegettem gyönyörködve, nem akartam vele aludni, nem simogattam ötpercenként. Egyre többször tapasztalom ezt. És ezen szomorú, mert újabb jele, hogy növök fel. A felnöttek nem tudnak örülni a dolgoknak.
Bruce-ékról nem tudok sokat, bár időnként belemhasít, hol is voltam, mit csináltam én az elmúlt egy évben, egyre inkább képpé halványul, nem valós érzés többé. Csak egy maszat..
Hova tűnt az optimizmusom? Hogy tudnám felrázni magam ebből az állapotból? Még mindig ezekre a kérdésekre keresem a választ. És görcsösen igyekszem sikerélményeket begyűjteni az életem valamely területéről, bár mindez egyelőre reménytelennek tűnik. Semminek nem tudok örülni.
Magamnak pláne nem.