Azt hiszem ma volt a mélypont, pontosan akkor, mikor a negyedik fotópapírt cseszte el a nyomtató, miután kifogyott a színes patron, leöntöttem magam narancslével és a kutya ugrált rajtam, hogy vigyem sétálni. Mindezt úgy, hogy Bruce-nak holnap szülinapja vagyon és én fényképet eszeltem szülinapi ajándokul. Csendesen sikítozva próbáltam a humorost oldalt észrevenni, azonban a helyzetnek egy cseppnyi humoros oldala sem volt, így csak hasonlóan csendesen magamba borultam a tévé elött és azon tünödtem, mennyi az esélye annak, hogy egy tábor közepén találok olyan helyet, ahogy digitális fotókat nyomtathatnék. Aztán inkább kinyomtattam fekete-fehérben, répát reszeltem a vacsihoz, ledisznóztam a Jaspert, aki ellopta az ebédem és bosszúból nem vittem magammal a postára.

Aztán megjött Bruce, aki holnap 38 lesz, és fél perc múlva mosolyogtam. Mert muszáj volt.
Nem tudom, hogy csinálja, komolyan nem tudom. Láttam én már komolynak, dühösnek, idegesnek...de rosszkedv?nek sose. Még akkor is csak bosszankodva itta le magát, mikor rossz benzint tankolt a szeme fényébe és így két hétig nélkülöznie kellett a motorozást.
Hazajön és kisüt a nap, még a gyerekek is megváltoznak.
Ez most nem úgy hangzik, mintha szerelmes lennék, ugye?:))
Egyszerüen csak nagyon szeretem ezt az embert, felnézek rá, hasonlítani szeretnék rá, tisztelem, bár látom, messze nem tökéletes. Söt!:)

De ha minden igaz pénteken megjön a robogóm. Kifejtettem neki, hogy eröteljesen szkeptikus vagyok ez ügyben, de a válasz csak annyi volt, majd meglátom. Mindenesetre bemutattam, hogy milyen szintü tikkelést fogok kifejteni, ha még egy héten keresztül nyolctól fél négyig választhatok a tévé, a monitor valamint a köldököm bámulása között.
Azt hiszem jön pénteken az a motor:)