Nemááá....ez még egy nyálas amerikai filmben is olcsó lenne.

Ilyen könnyen nem adom magam. Legutoljára megfizettem érte, és bár más volt a helyzet, a lelkem épségét óvtam, és végül több lettem általa, mégis vesztettem.

geszt vs elvek, geszt kiütéssel győz, elvek a szemetesben, mint megvalósíthatatlanok. Ártatlanságom romjai.

Nem adom a maradékot, a hulló hópihék táncát, az almába harapást, a zizegős zsebet és a széles mosolyt. Nem adom a buktát és a bundáskenyeret, a hullahoppot, a puszikirálynőt, neféddeket. Nem adom még azt a keveset sem, ami van.

Már az is rossz érzés, hogy felmerült, hogy akár adhatnám is.

Kísértés nélkül könnyű erényesnek lenni, mondják az okosok, így mindenjóhavégejó alapon elhúzok tanulni.

Vége, ugye? Tényleg igaziból? Ezen túlvagyok? Komolyan? Ügyes voltam? Huhh...

Néha mementókat pakolok a blogra. Itt megvan jó ideig, ami amúgy hamar eltűnne.
Itt egy újabb from origo.
Emlékezz, majd ha kell.

Leszámítva néhány magányra született embert, mindannyian vágyunk a Társra. Álmodozunk, tervezgetünk, próbálkozunk - legtöbben sikerrel. Ám amikor már nyakig vagyunk egy kapcsolatban, akkor derül ki, hogy mintha idegen erők munkálnának bennünk, akaratunk ellenére öljük, romboljuk a kapcsolatot, gyűlölködünk, követelődzünk, elhidegülünk, szétválunk, belehalunk - a szeretet nevében. A gyermekkor, korábbi kötődési tapasztalataink, mint időzített bombák aktiválódnak bennünk, amint egy felnőtt-típusú kapcsolatba lépünk.

Ha mindig ugyanazt csináljuk, ugyanoda jutunk

Csak tesszük, amit érzünk, hogy tenni kell, és újra és újra megtapasztaljuk a mondást, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Mi romlik el, hogy a kapcsolat, a házasság zátonyra fut, hogy örök vesztesnek érezzük magunkat? Hát hiába a sok tisztázó beszélgetés, az ígéret és esküdözés?
Amit százszor megígértünk, mégsem úgy lett, nem érdemes százegyedszer újra próbálni. Vagy százegyedszer újra hinni. Vissza kell térni az alapokhoz, s megpróbálni újra felépíteni magunkat.

Hogy milyen volt gyermekkorunk, azt nem feltétlen emlékeink mondják el, sokkal inkább viselkedésünk, viszonyulásaink, önértékelésünk és a többi ember észlelésének módja. Ahogy szüleink kezeltek minket, kialakított bennünk egy belső modellt a többi emberről és egy énképet magunkról.
Bartholomew és Horovitz az emberekről és önmagunkról alkotott kép alapján négy típust különített el, mindegyiket kis monológgal jellemezve. Az első kettővel nincs dolgunk, mert ők jól elvannak. Az egyik a biztonságosan kötődő, a másik a kötődést tagadó. Egyik jól tud, a másik nem akar kötődni.

Akiknek igazán problémás szokott lenni a kapcsolat, az a másik két típus:

A kötődésein tépelődő vagy a kötődéssel szemben ambivalens személy úgy érzi, erősen függ társától és ezt gyakran egyoldalú kiszolgáltatottságnak éli meg. Gyermekkorában bizonytalanságban élt szülei szeretetét illetően, de frusztráltságára nem bennük, hanem önmaga alkalmatlanságában találta meg a választ. Neki az emberekről alapvetően jó a véleménye, de önmagát csökkent értékűnek érzi. "Szeretnék másokkal teljesen emocionálisan intim viszonyba kerülni, de gyakran tapasztalom, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, ahogy én azt szeretném. Rosszul érzem magamat közeli kapcsolat nélkül, de gyakran attól félek, hogy mások nem értékelnek engem annyira, amennyire én értékelem őket."

A kötődéstől félő személy bizalmatlan másokkal szemben és nem bízik önmagában sem. Semmi jót nem vár másoktól, és önmagáról is negatív véleménye van. "Kellemetlen közel kerülni másokhoz. Érzelmileg közeli kapcsolatot akarok, de nehéz teljesen megbíznom másokban, vagy függeni tőlük. Attól félek, megsérülök majd, ha megengedem magamnak, hogy túl közel kerüljenek mások hozzám."

Persze ne feledjük, minden ember egyediségében megismételhetetlen, ezek itt csak sémák!

Az átprogramozás

A modell lényeges vonása, hogy összekapcsolja a kötődési sajátságokat az önértékeléssel, énképpel. Aki rémülten gondol arra, hogy ha elveszti a másikat, rá örök magány vár, mert kinek kell egy ilyen szerencsétlen flótás, az önmaga is összekapcsolja értéktelenség érzését erős függőségi vágyával.

Az önértékelés, ha egészen praktikusan nézzük, nem más, mint gondolatok, hiedelmek önmagunkról, egyfajta belső monológgá szervezve. Hiedelmek arról, milyennek látnak és értékelnek mások, hogyan állnánk meg a helyünket ilyen vagy olyan helyzetben. Ezeket a hiedelmeket rejtett és automatikus gondolatoknak szoktuk nevezni, mert hétköznapi életünkben már oly megszokott hátterét adják normál működéseinknek, hogy észre sem vesszük őket. Az átprogramozás lényege, hogy ezeket a gondolatokat levadásszuk, megfogalmazzuk, majd megkérdőjelezzük, átalakítjuk. Mindegyikben van ugyanis egy bizonyítatlanság, egy logikai bukfenc. De hogy is megy ez az "átírás"?
Például gyakori "programhiba", hogy mások visszajelzéseiből arra következtetünk, hogy mi jelentéktelen emberek vagyunk, vagy nem vagyunk "elég" fontosak a másiknak.

Zöld szobába piros ágy

Mondjuk ágyat akarunk venni. Társunk pirosat szeretne, amit mi elképesztő ötletnek találunk, mert a szobában minden zöld. Ő azonban ellenáll minden érvünknek, és ragaszkodik a piroshoz. A vita közben egyre inkább azt érezzük, hogy mi itt szinte fölöslegesek vagyunk, meg sem hallgatják az érveinket, sőt konzervatívnak nevezett minket a másik, mert szerintünk a zöld és a piros ütik egymást. Elkeseredetten gondolunk arra, hogy ezentúl egy borzalmas színű ágyban kell aludnunk, és ő pedig nem akarja megérteni, hogy számunkra ez elviselhetetlen gondolat. Még talán az is átfut az agyunkon, hogy mi akár el is költözhetünk, aztán aludjon csak egyedül abban a pocsék ágyban. De aztán meg is bánjuk a gondolatot, hisz Ő fontos nekünk, meg magányosak lennénk nélküle. De ekkor még bántóbb, mennyire megalázó és kiszolgáltatott helyzetben is vagyunk, "le kell nyelnünk" a piros ágyat, ha maradni akarunk. Csak ennyire szeret minket!? Erőszakosnak látjuk őt és szerencsétlennek magunkat. Este erős nehezteléssel fekszünk le mellé, ez az ágy örökre a vereségünk mementója lesz.

Ebben a vitában számos téves következtetés figyelhető meg, de vegyük a legfontosabbat: titokban felállítottuk azt a kritériumot, hogy mi akkor vagyunk fontosak a másiknak, ha a mi álláspontunk győz. Igaz ez? Nem! Fordítsuk meg a dolgot: ha a mi álláspontunk győz, akkor a másik elveszítette a fontosságát? Ugye nem. Egy ágyon, egy nyaraláson, egy esti programon, egy elmaradt szexen nem a fontosságunk dől el.
Eddig mindig csak egy végső magyarázatunk volt: "minket itt nem szeretnek". Minden program-átírás úgy kezdődik, hogy feltesszük a kérdést: "ez valóban azt jelenti, hogy nem vagyok fontos neki/nem szeret?"
Ekkor jön a megfelelő alternatíva kidolgozása: "attól, hogy a piros ágyat akarja, még szeret engem. S mivel én szeretem őt, hát jöjjön az a piros ágy".

De vegyünk egy esetet, amikor nagy a tét. Végül is olykor sok pénz sorsáról döntünk, és tényleg lehet, hogy mi látjuk jól, mégsem nekünk lesz igazunk.
Kérdés, miért nem? Hát ugye azért, mert ő "erőszakosabb" volt, mi meg gyengék vagyunk, és végül engedtünk, de azért jól megsértődtünk, mert nem nekünk lett igaza. De bocs, ha annyira hiszünk az igazunkban, miért nem vagyunk makacsabbak? Mert félünk kenyértörésre vinni a dolgot, félünk a konfliktustól, félünk a másik szeretetét elveszíteni. Vagyis nem érezzük azt, hogy volna akkor súlyunk és tekintélyünk a kapcsolatban, hogy azt mondjuk: márpedig nem és nem! Vagyis nem vagyunk elég erősek, és ezért feladjuk. Mi adjuk fel, és Őt hibáztatjuk ezért. A történet vége általában az, hogy neki van "igaza", mi meg haragszunk rá. Azért haragszunk rá, mert nem merjük annyira fontosnak érezni magunkat, hogy el tudjuk érni, hogy igazunk legyen.
Ez olyan, mint vendégségben az utolsó sütemény. Nem merjük elvenni, de aztán utáljuk azt, aki végül mégis megette.

Vergődés a kételyek közt

A példákból is látható, hogy az önértékelés mennyire összefügg azzal, mit gondolunk a kapcsolatról. Aki titkon attól fél, hogy nem szerethető, az kiélezetten fogékony lesz minden olyan jelzésre, amiből erre tud következtetni. Innen ered a féltékenység, az egyedülléttől vagy a másik elvesztésétől való félelem. Ez a félelem gyakran haragot szül, hisz a másik viselkedése, távolléte okozza a szorongást. Míg a biztonságosan kötődő emberek érzései áthidalják a téri-idői távolságokat, addig a szeretetben bizonytalan embereknél a másik távollétében a szeretet érzése fokozatosan elhalványul, és ez szorongást kelt. Ez pedig haragot.


A kötődési stílus "átprogramozása" hasonló az önértékeléséhez. Például nélkülünk akar elmenni a másik barátaival/barátnőivel. Interpretáció: "nem vagyok fontos neki, mert nem inkább velem akar lenni."
Itt is van egy rejtett feltevés: "ha szeret, akkor velem van. Mivel nincs velem, ezért nem szeret".
Az alternatív hipotézis: "Ha nem velem van, attól még szerethet." De továbbgondolhatjuk a dolgot: "Azért van a barátaival, mert ez jó neki. Én szeretem őt, és azt szeretném, hogy neki jó legyen."
Az a jó alternatív hipotézis, ami meggyőző, amiben hinni tudunk! Sok munkával és pozitív példák gyűjtésével fokozatosan át tudjuk hangolni magunkat. Ha írásban csináljuk, még hatékonyabb!

Jómelegszag van a szobámban, és buktaszag, mert az öccs megint buktagyártásba fogott. Hatalmas tenyérrel dagasztja a tésztát, ami mást nem tehet, mint nyúlik, hogy aztán összeálljon lekvárral dugig töltött helyes kis buktákká. Fényes barnára sülnek a sütőben és az illatuk fellopózik a szobámba, ahol a szánkózástól és a hócsatától kipirult arccal, csapzott hajjal, a jegyzethalmok között cicaharisnyában ülve kacagok egy képzeletbeli hullahoppozó alakon.

Ezek azok a dolgok, amikre emlékezni fogok, mikor már az összes osztalékértékelési modellt rég belepte a feledés jótékony homálya. És ez így van jól.

Van lelkiéletem mostanság.
Onnan jöttem rá, hogy per pillanat darabokban hever.

És most fogom és elküldök egy smst, aztán kikapcsolom a telefont, és ismételten felszólítom a rókát, hogy dugja fel magának a várakozását hat óra után, mert akkorra már pont lehervadnak a négykor még illatozó virágok, és kialszanak a lampionok. Nálam már a villanyt is lekapcsolták és épp zárják a termet.

Az az idő, ami eltelik az Örsön írt sms és a hazaérkezés után kapott között pont elég arra, hogy a vörös rejtőszín alatt fehérre őszüljek, és azon folyjon a könnyem belül, hogy megint valaki, aki kapott belőlem egy darabot, de nem tud vele mit kezdeni, így eldobja az egészet.

És ott ül az ember, a horrorhangú szomszédbácsit hallgatva rezegjmááár, aki öntudatlanul is egyre közelebbb jön, hajol és mesél, mesél. Amúgy jó vele beszélgetni, de most csak a táskám zsebére tudok koncentrálni, rezeg vagy nem rezeg? Aztán majdnem elvonja a figyelmem egy "alkoholista vagyok aki nem ivott 3052 napja" kijelentés, és olyan majdnem igazánkomolyodafigyelős zizegjmárzizegjhamondom beszélgetésbe kezdek horrorhangú bácsival, a szembenülő srác legnagyobb mulatságára.

Az az idő, ami eltelik a két gombnyomás és az smsíró nevének megjelenése között, az is megérne egy postot.

He shot me down bang, bang......I hit the ground bang, bang.....

Mint egy végtelenített szalag szól a Winampban, mert ezek már a modern idők, modern emberekkel.
Cica szuszog mellettem, zene szól, hó esik, még akár békés is lehetne minden, ha nem szorongatná a torkomat ez a valami. Még nevet sem tudok adni neki.

Egész nap morogtam a főnökre, tegnap kimondottan bunkó volt, mikor háromkor hazakéredzkedtem halálosan kimerülve.
Este fél nyolc, mennie kell, persze menj, te is. Ma sem jutottam el a dokihoz.... Nevet én meg hozzávágom, nem az egyáltalán nem vicces, hogy igazságtalan vagy. Tudom, hogy dühkitörés, jön és persze megkapom. És persze van mit előszedni a fülem mögül.

Aztán csak állunk, és beszélünk. Sértettség és könyörgés, ez a két kulcsszó, és én észre sem vettem, még azt sem, hogy hol nincs rendben valami, elvesztem a papírok meg a számok között, csak a túlfelet és a rendszert okolva.

Semmivel nem könnyebb egy ilyen egymásrautalt főnök-beosztott viszony, mint egy átlagos párkapcsolat. Semmivel.

Meg kell tanulnom alul lenni. És meg kell tanulnom felvenni a váza alakját. A víz sem veszíti el a lényegét ettől.

És a tűz?

Húggal kicsit átköltöttük Daniel Bedingfield Gotta Get Thru This-ét és kineveztük a vizsgaidőszak hivatalos zenéjének (offisöl tém szong).

Hajnal négyig fenn voltam persze, fekve az ágyban, időnként az órára nézve, hogy na mindjárt, mindjárt elkezdem olvasni a minőségköltségeket, csak öt perc, csak még negyed óra.

Ilyen vizsga előtti hajnalokon tompán telik az idő, a mutatók kúsznak előre, lassan, de folyamatosan és megállíthatatlanul. Elvesznek tíz percek, fél órák a semmiben. A tárgyak köröttem már rég tudják ebből nem lesz semmi, mikor én még küzdök kővé vált kezemmel és lágy mohával benőtt elmémmel.

Aztán úgy szorítottam magamhoz a jegyzetet alvás közben, mint tengerész az utolsó teli rumosüveget. Reggel f@szomtelevanoztam egy kicsit, felöltöztem és az anyag felének körülbelüli abszolválása után beslattyogtam.

A szerencsés kezem, a két szép szemem meg Sármos Tanár úr hozzásegített egy újabb sikeres vizsgához. Csak ne érezném magam ilyen csalónak...:/

Javítom magam. R&R nagy dolog volt, de a blues még nagyobb.
Tényleg naplopó, igazad volt, tényleg.

És azt meg elfelejtettem, hogy persze a vonaton nem csak hideg volt, de mivel tanulni nem tudtam, mert a jegyzeten ültem, zene nem volt nálam, kénytelen voltam dudorászással elütni az időt. Ha nem jut eszembe semmi dal, mindig négy dolog jut eszembe. Egyszeregykirályfi (első versszak), Micimackó (hamarunom, bár alkalomhoz illett), Hárompiroskendőtveszek (hajlításos népdal, énekelni lehetetlen), és az Énelmentemavásárba. Ez utóbbi tuti nyerő, addig költ hozzá az ember, míg bírja.

Így boldog tulaja lettem egy tyúknak (kitrákotty), egy kacsának (háphápháp), egy libának (gigágá), egy kecskének(mekmekmek), egy lónak(nyihaha), egy sellőnek(sálálá), egy hüllőnek(hörrhörrhörr), egy kentaurnak (muhahaha), egy hóembernek (vacvacvac), egy légynek (zzz-zzz-zzz) és egy motornak (brummbrummbrumm). Szerencsére ekkor megérkeztünk a Keletibe, így is alig bírtam lecipelni ezt a vagon dolgot.

Csak utólag jutott eszembe, érdemes lett volna egy kabátot (?-?-?) is venni.

Ma az elemzés jegyzet mentette meg a seggem a vonatüléshezfagyástól, de sajna nem hiszem, hogy a sármos tanárbácsit meghatná holnap a sztorim a -2 fokos vagonban való ücsörgéstől.

És meg kell állapítanom, hogy seggen keresztül nem jutnak az ember fejébe új informácók.

Az én gyanúm nem jött be. A tudásom szép, kerekseggű hármasra értékelték a volt évfolyamtársaim. (hehe mire nem jó, ha az ember halaszt;)


******
utólagos hozzáfűzés:
Egy háromgondolatos kis postban háromszor fordul elő a segg szó. Na ebből most mire kéne következtetnem???

Ezt szeretném kérni a temetésemre gyászzenének.
Gyönyörű.

Azt hiszem mégsem érdekelnek az ötvenes évek zenéi.
Úgy énekelnek, susognak, mintha tojáshéjon lépkedne a hangjuk.
Újabb felismeréssel gazdagodtam: a rock&roll marha nagy dolog volt:)

Rájöttem.
Azért nem tudok tanulni, mert semmi rágcsálnivaló nincs a közelben.
Igen, csakis ez lehet az oka.

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.

Pilinszky János:Infinitívusz

Épp a szerelmet(?) ölöm, még az innenső parton.
Ha átkerül a túlra, már nem az én kezemben lesz a kés.

G, azt hiszem szükségem lenne rá, hogy megmondd mi történik velem...

Megint futnék.
Messzire.
Épp a világ végére....

Van még egy feljegyeznivaló tegnapról.
Nagyon jó zenéket hallottam, de egy annyira megfogott, hogy utánakérdeztem a lánytól, aki betanította.

sixteen towns
sixteen pins
sixteen tons

Ennek köszönehtően Billboard Top Tent töltök le épp 1955-ből:)

Fontos dologra jöttem rá ott a vászon alatt az öcsém szalagavatóján. A színpadon össze-vissza ugrabugrált négy osztály, nevetségessé téve magukat (képzeljetek el egy 18 éves súlyemelő srácot tütüben hattyúktavázni), kifigurázva az egészet, amiről egy komoly bálnak szólnia kéne mindeközben borzasztóan jól érezve magukat (és ettől persze a közönség is jól érezte magát). Eszembe jutott a mi szalagavatónk, ami komoly és felelősségteljes ugrabugra volt. Mert azzá tettem, mert erősködtem, mert jól kellett mennie mindennek. Mert komolyan vettem.

Ezzel kúrom el a fél életem, komolyan veszek olyan dolgokat, amiket nem kéne.
Vajon az ikreket is komolyan veszem? Komolyabban mint kéne? Tanácsok tömkelege az van, de értsétek meg, én életem, én döntéseim, én naivitásom, álmaim, feltevéseim, félelmeim. Fájdalmaim.

És jó ez így. Majd ha fáj megyek sírni, és énmegmondtamazzatok nyugodtan, de csak ha közben buksimiztek is.

Más és mégsem. Szalagavató. Öccsosztály. Szalagtűzés meg minden, a húgommal az első sorban sivítozunk az öccs neve hallatán, fényképezünk és büszkék vagyunk, hogy igen, a mi kisöcsink. Megnőtt. Saját döntései, saját félelmei, saját büszkesége.

Nem táncolt, egyedüliként az osztályból, mert anno nem volt pénze frakkra, tánctanárra, miegyébre, apuékkal haragszomrád volt egy csúnyacsúnya ügy kapcsán, tőlünk meg valamiért nem kért. És én minderről nem tudtam. Fasza kis nővér vagyok.
De látni a fájdalmat egy szeretve szeretett szemében...nem kívánom senkinek. Kérem, kérem nem fájhatnék én helyette?

Hát nem fájhatsz.

Csak csatlakozni tudok:
"sanda gyanúm bukást sejtet"
micsoda ritmus, mint egy óda második sora...

Amúgy meg tiszta hülye vagyok. Rájöttem, hogy a horoszkópok miatt engedtem rá a krokodilokat.Valaki mondjon példát megbízható ikrekre.
Csak hogy megnyugodjak.
Nem is hiszek a horoszpókokban...

Helyzetjelentés: kettőkor vizsga, és még a kivonatos anyag kivonatát sem olvastam végig. Titkon abban bízom, hogy összetippelek-rizsázok egy kettest.
Legyen már vége.....

,.---------------------- nkoKPKÖ Ö KÖPÖPK P L fvtrg45syxr

posted by Mici, a macska, fekvő helyzet a billentyűzeten:D

Amúgy meg, csak a rekord kedvéért:
Nem iszkolt.

Hát babám ezt elbasztad, te egyedül és alaposan. És a büszkeséged mögé sem bújhatsz, mert azt is letetted már, szinte minden ott az asztalon és te max. hülyeliba módra a sértődött királynő álarcát húzhatnád fel. Az meg elég cinkes lenne, nem gondolod? Tehát sunnyogj el rövid úton a sarokba és nyalogasd a sebeid. Jah, az EU könyved ne hagyd itt, holnap vizsgázol!

Utállak. Meg a krokodiljaid is. Nem is én b@sztam el, hanem te. És különben is, ha ennyitől megijedt, mi lett volna később? Nem hiszem még el, hogy tényleg eliszkolt.... Hátha.

Mikor kisebb voltam és nem éreztem jól magam valahol másutt, féltem, egyedül voltam, hiányzott az ismert, az anyu, az otthon, a meleg, a sarokba bújtam sírva és azt hajtogattam: hazaakarokmenni,hazaakarokmenni, hazaakarokmenni....

Mostanság azon kapom magam, hogy otthon a sarokba bújok és kétségebeesetten mantrázom: hazaakarokmenni. Haza. Hazahaza.

Tökömtele.

A fejem fölött fúrnak egész nap, mert lakásfelújítás van felettünk, és az ember még csak nem is háboroghat, mert az a cég újít fel, akinek épp dolgozik.
Otthon kalapálnak egész este, mert fürdőszobafelújítás van, és az ember nem reklamálhat, mert ő javasolta az egészet.
A vizsgaidőszaknak lassan vége, nmég egy vizsgámat sem tettem le, de hát én akartam.
Papírhalmok és intéznivalók dőlnek rám naponta, hullafáradtan mászom haza tanulni, de én vállaltam ugyebár.
Ezen kívül fáj a torkom, fáj az ujjam, orvoshoz nincs időm elmenni, a barátaim nem ismernek meg az utcán és ma reggel nem tudtam visszaemlékezni mikor olvastam utoljára igazi könyvet.

Két jó dolog van most az életemben.
A tesóim.
A kedves-huncut smsek a Kanári-szigetekről.

Ő sugárzik a képeken, igaz Ő valahogy mindig sugárzott.
Ő hosszú hajú nyúlánk lány, kutató szemekkel és húsbavágó kérdésekkel.
Az lehet a titka, hogy szeret Ő lenni.

ÉN is szeretnék Ő lenni.

Nos január 12-e még mindig január eleje így ma leadok egy összeszedetlen halandzsát szakdolgozatkezdemény címen.

Fél óra alvás és egy áttanult éjszaka után Modigliani még mindig csak egy hosszú arcú nyúlánk lányokat festő fazon, a pénzügyi mutatókról meg egy hatalmas fityisz jut eszembe.

A tényállást tekintve, be sem megyek a vizsgára, így igyekezhetek* dolgozni, de legalább hullafáradt vagyok.

Fasza kis nap lesz ez, érzem én.

*főnök

Valahogy lekeveredtem, jah, tudom már, vizet inni.
És traktorokról beszéltek a tévében.
Ilyenre mindig felkapom a fejem, elvégre ha agrársuliba járok, legyen közöm is hozzá. És érdekel. Tényleg. Őszintén. Valahogy négy év alatt a bőröm alá ivódott, kikaparhatatlanul, mint a tetoválásom.

Kicsi falu. A polgármester a közeli téeszben dolgozik, mint autószerelő és sofőr. Ha van munkájuk szerencsések. Disznót, marhát hízlalni nem éri meg, napi 14 órát dolgoznak, havi 70 ezerért. Siralmas udvarok, tákolt disznóólak, rozsdás traktor, csetlő-botló mondatok.98-an - Murga (2003) Magyar dokumentumfilm

Én meg ülök a laptop előtt a kellemes melegben nyafogva a 12 órás irodában elbohóckodott munkaidő és a szakdolgozatírás miatt, aminek a keretében arról értekezem, hogy ejnye-bejnye a rossz gazdák nem fizetnek szegény bankoknak, és szegény-szegény bankok mit is tudnak tenni ez ellen.

Szégyellem magam. Szégyellem magam azok helyett is, akik fenn ülnek az ilyen-olyan bársonyszékekben és okoskodnak és maguknak kaparják a gesztenyét havi 700 ezerért.

Csak ismételni tudom önmagam.

Szakdolgozat száksz, szakdolgozat száksz, szakdolgozat száksz.

Holnap reggel első adag leadási határidő (önkényesen úgy döntöttem 10-e még bőven január eleje).
Bepötyögött oldalak száma: 37
Ebből értékelhető: 28
Ebből a címben megjelölt témához kötődő: 2

Az eddig türelmesnek mutatkozó banyus úgy fog tenni, mintha nem lusta, debil lennék.
És szerdán nála vizsgázom.
Bruhahaha.

A főhős kényszerzubbonyban rohangál az üres színpadon, értelmetlenül ordibál és nyálasan rángatózik, míg két ápoló érte nem jön és ki nem rángatja. Függöny le.

ps.: Gyenge idegzetű egyetemista lány keresi erős párját aki elmegyógyintézetest játszana vele vizsgaidőszakban. Leveleket kényszerzubbancs jeligére a kiadóba várjuk.

Hazajövök, és mit látok?
Az öcsém csajozik a neten.
Csajozik! Már attól féltünk egy nap majd meglepetéssel szolgál.
Hogy meleg.
Hogy elmegy buddista szerzetesnek.
Hogy az állatkertben túl közel ment a krokodilhoz és az kasztrálta.
Hogy ezentúl csak a sulinak él és nem érdekli az ellenkező nem.

Én meg megyek és agyat mosok egy Tavasznyárősztéltavasszal picit, míg a maradék kapacitás a 6/2004-es FVM rendeleten őröl.
Szakdolgozat száksz.

Mikor az ember a fejét lehajtva, vakon várja a bárdot, arcával érzi a tönk érdességét, a száradt vér szagát és vár.
Hallja a tömeg zúgását, a rosszindulatú mormogást, kötelek szorítják a csuklóját, térdét nyomja az emelvény, és vár.
Nem érzi, hogy tavasz van, hogy a szél édes illatot hoz a közeli cseresznyésből, hogy a madarak mit sem törődve az egész cécóval csicseregnek.
Port lélegzik be és vár.
Nem gondolkozik, nem is mozdul, bénítja a rettegés, lélegzetet sem vesz csak vár. Hátha meghallja mikor a hóhér mozdul, megérzi a lépést, hátha lesz még ideje egy gyors fohászra, egy néma búcsúra.

Mert nincs mentség, nincs új esély, nincs neménvoltam.
Bárd van. Meg bitó. Meg várakozás.