Nyaralunk. Perpill Milanoban. Eddig megasz@r. Bocs, de ennel finomabban nem tudom kifejezni..

Probaltam valami vicceset osszehozni, de ahhoz kell meg egy par nap.
Majd posztHUMUSZkent rohogok...
Csak kerem, kerem, az ocsemnek legyen jo, meg ha en rossz szajizzel is megyek haza...

Edda Sziklaszív váltotta Cserhátit így másfél óra után.
De igen, jól vagyok, csak ma önsajnálós napom van.

Nagy rám a cipőm, de a másik kicsi volt, ezt vettem meg sokpénzért.
Boldogság gyere haza, késő van, gyere haza......ezt énekli a számítógépem a fiatal Cserháti hangján.
A családi cica dorombolva alszik az ágyon.....

Rosszul érzem magam, mintha hiányozna valami az életből most és érzem ennek valami köze van a cipőhöz is. Próbálom végiggondolni, leásni odáig, ahonnan elő tudnám keríteni az okot, de nem megy.

Talán az, hogy jólenne most odabújni valakihez, aki megvigasztal, hogy nem is baj, hogy nagy a cipő, minden rendben lesz majd megoldod, mert ügyes nagylány vagy?
Talán az, hogy döntenem kéne, és nincs kedvem ezért jó lenne most odabújni valakihez aki megvigasztal, hogy nem is baj, hogy nincs kedved dönteni, minden rendben lesz, majd megoldod, mert ügyes nagylány vagy.
Talán az.

Majd megoldom, mert ügyes nagylány vagyok, ugye?

...a cica meg csak alszik. És néhanapján, mikor érzi, nagyon kell, eltűri, hogy hozzásimítsam az arcom.

És akkor is nagyon egyedül tud lenni az ember, mikor otthon fekszik az ágyban. Nem kíván semmi mást, csak feküdni, mert beteg, talán lázas is.

Hazadöcögött a HÉVvel, bevonszolta magát a gyógyszertárba, lehámozta a cipőjét, beszédelgett a konyhába, vizet melegített, bögrét kutatott, port nyitott.

Ki az? - ordít fel az apja a pincéből.
Én, mondja a beteg.
Mi történt? - ismét ordít.
Semmi, ordít vissza, mert ha nem, mert ha annyit motyog, beteg vagyok, hazajöttem, akkor majd jön, az, hogy az apja nevet, hát ilyen gyenge vagy egy kis kórokozónak sem tudsz ellenállni. Mert igen, ez olyan vicces....

Pizsamát húzott, ágyba bújt, magához ölelte a macit. Izzadt és aludt és izzadt és aludt, és szerette volna, ha valaki megkérdezi: Jól vagy kislányom? Hozzak valamit tesó? Szerette volna, ha az anyukája végigsimít a homlokán mint kiskorában és azt mondja, lázas vagy, pihenj, maradj a takaró alatt, csinálok teát, ne aggódj meggyógyulsz hamar.

De senki nem jött, nem kérdezett és nem simított. Mert náluk nem szokás.

Itt lakom.
Ugye milyen szép?

Miért három használható kisollót és két használhatatlan ragtapaszt találok, mikor egy használható szemöldökcsipeszt* keresek?

És ez igenis egyike az élet nagy kérdéseinek.

*ami persze nincs meg

Mikor felkeltem nem volt kedvem menni. Összepakolni, behévezni, metrózni, villamosozni, hévezni megint, gyalogolni, melegben, porban, ez az egész Sziget egy nagy baromság, különben is fáradt vagyok és aludnék itthon egész nap, ha már akadt egy nap szabim.

Akkot kapott el a sziget-hangulat igazán, mikor a már felállított sátrat vonszoltam el a Tesco-hűtőkocsik zajából, aztán legközelebb mikor nejlonszatyorni sört, óvszert és csokit kaptam a véradáson.
Jah. Nem vagyok HIV+ ellenben koszos a lábam (tusfürdő otthon figyel az éjjeliszekrényen), leégtem (a naptej is) és a hátizsák kidörzsölte vállam.
Hát persze, hogy megyek vasárnap is.

És ha a kollégáim nem tolerálják a másnapomat hétfőn sem, akkor leöntöm őket büdös sörrel:D

Az elmúlt hetem igen érdekesen telt.
Voltam Kínában, elegáns lakásban, játszottam színpadon, éltem királykisasszonyként és szexbombaként, nem lettem rosszul a hullámvasúton és felfedezőkörúton voltam az Antarktiszon.
Mindezt az ágytakaróm alatt.
Szakdolgozatírás helyett.
Bénulás.

Ismét a szakdolgozatnemírás a legnagyobb problémám.
Sosem hittem volna, hogy egyszer ennek is örülni fogok...

Lennék télalvó medvében bolha.
Száraz fűszál a szénaboglya mélyén.
Elkorhadt falevél az eresz alján.
Kicsi és tehetetlen.

Persze, hogy rosszkedvűen ébred az ember hétfő reggel, mikor tudja, hogy kelni kell mindjárt, össze kell pakolni és el kell költözni otthonról.
Mert ez a kiscsaládi ultimátum, kimondatlan-félig kimondott.

Este még elmosogattam, elpakoltam, lekapcsoltam a villanyt, felmentem a szobámba. Minden olyan végleges volt tegnap este, mint a graffitiben "Kérjük az utolsó embert, aki elhagyja az országot [az otthonát és az apját] kapcsolja le a villanyt."
Hát lekapcsoltam.

Nem sokkal előtte volt, hogy ültem a nagyszobában az dohányzóasztalon kisebb korunkban sosem volt ez megengedve, az nem szék, az asztal, pedig ez is az otthonhoz tartozik, ülni a nagyszobában a dohányzón és fogmosást imitálva mondtam el apunak azt a három mondatot, amiért tulajdonképpen otthon maradtam vagy csak a lustaság miatt nem cuccoltam el már tegnap? ekkor már a húgom is összepakolt és átcsattogott a barátjához, és bár egyikőnk sincs 10 kmnél messzebb hazulról röhej, az öcsém a közvetlen szomszédbeli barátjánál táborozik, a húg kedvese a szomszéd utcában lakik én meg Csömörön csatlakozom anyuhoz ma estére apu mégis egyedül lesz ma. Pont ma. 51 éves.

Az én büszke és konok, és kicsit idegbeteg apám nem mondott semmit a három mondatra, csak látszott, fáj neki a helyzet. Aztán reggel hagymát vágott a tojásrántottájához utoljára vagy 15 éve süthetett nekem pirítóst a mostani csilli-villi gáztűzhely kopott elődjén, mennyire nem áll kezére a kés és próbált velem kommunikálni, miközben én titkon nagyokat nyelve mantráztam, tartskitartskitartski és a kérésére könnyek nélkül beírtam a számom a telefonfüzetbe utál telefonálni,csak akkor hív bárkit, ha nagyon muszáj, mobilja sincs, a számokat sem látja jól közben igyekeztem észben tartani a tegnapi artikulátlan üvölözést, amire ébredtem, mert persze be kellett dobni azt a két felest a szomszádban, aztán asztalt, széket, hűtőt borogatni a konyhában, a fél dinnyét a meggybefőtt cserepei közül halásztuk ki a húggal és dinnyét vagdosva tartottunk családi kupaktanácsot a padlásszobámban, ketten plusz virtuális öcsi és telefonos anyu, mindannyian költözésre elszántan.

Persze anyu már este azt mondta, ad neki pár napot, gondolkozzon el mit akar. Persze öcsi sem tud sokáig a szomszédok nyakán élni. Persze nekünk is kényelmesebb otthon.
Apu csak annyit tud, elköltöztünk, lehet vissza sem megyünk.

- Mikor jössz?
- Nem tudom - mondom és kisétálok, se puszi, se boldog szülinap, csak a kés csattogása a deszkán.
- Vigyázz magadra!
- Te is apa, szia.

És nem, egyáltalán nem könnyű kisétálni a kapun, otthagyni a hirtelen megöregedett apádat, akit olyan sokszor utáltál már és mégsem tudtad meggyűlölni, aki egyedül fog otthon a kocsmában ülni este a születésnapján ami ugyanolyan nap mint a másik semmi extra, mit kell ezen ünnepelni csak pénzkidobás az egész és arra emlékszik majd milyen volt az 50. mikor az egész család, testvérek és barátok neki örültek a kertben felállított sátrak alatt.

Nem tudom jól csináljuk-e. Tényleg nem tudom változtat-e ez bármit, és vajon arra amerre mi szeretnénk? Nem tudom, megérdemli-e bárki, hogy egyedül maradjon. Azt tudom csak, hogy legszívesebben hazamennék ma este, megölelném és elmondanám neki, hogy ne legyél szomorú apucika, nem lesz semmi baj......

Ugye nem lesz semmi baj.