Lusta szombat, a régi fajtából, mikor takarít az ember, kirázza a pokrócot az öccsel a hóban, rajzfilmet néz reggel a tévében Túró rudit majszolva és Csillagok háborúján nosztalgiázik este.

Hejj,hát mi a kellemes, ha nem ez?

Meghalt apum keresztapja.
94 éves volt, én egyszer láttam életemben.
Úgy 10-11 éves lehettem és lenn voltunk Vissen, ahol született. A fél falu Varga arrafelé, mind rokon. A másik felének más a neve, de az is rokon.
Viss BAZ megyében van és kicsi. Vissen sok a szegény ember. A nagyon szegény ember is.
Apu keresztapja közel egy évszázadot megért kis parasztember volt.
Mennyi élménye, tapasztalata, mondanivalója lehetett, mennyi átélt perce, órája.....
Egy világ tűnt el megint.

Este még hazaértem és nekiláttam sütit sütni.
Mert holnap a kolléganőmnek névnapja lesz.
És kihagytam a lisztet belőle.
De tényleg nem direkt...

Hol van, aki megértené velem mit kiáltanak a zuhanó jégcsapok?

A rosszkedv elő-előbújik, nem tudom mi bajom, barátaim vannak, látom ami folyik, de nem tudok ellene mit tenni, szeretek élni, de ha beszélni kell róla már nem is annyira, megtalálom min lehet nyavajogni, családfát készítek a múltba hogy ködbe vesszek fura pár sort írok a blogba és várok valamit.

Miért történik velem. A holt tudom épp. A mit még keresem.

Ujjnyi vastag jégdarabok reggel még az ágakhoz tartoztak valami gonosz törpe üvegbe mártotta a világot a földön hevertek ezek a darabok megannyi apró üvegujj egy csomóban ropog a talpam alatt fű törik ágak is törtek éjjel nem bírták a szenvedést tovább bontottam piros reszkető kézzel az üveget hogy élőhöz jussak a holt alatt de az ág csak barna volt és száraz nincséletnincséletnincsélet.

A belfasti rádió most mondja be, hogy kilenc óra van. Hideg van és esik, de legalább fúj a szél. És Írföld jár az eszemben, mi más. Tejes tea mézzel. Csokis süti. Meg ilyenek.

Pénteken beültem egy sörözőbe a munka- és egyéb társakkal. Beszélgettem és figyeltem, kik melyik klikkbe tartoznak, vagy szeretnének tartozni. Ettem egy jó sztrapacskát és úgy tettem, mintha értenék ahhoz, amit mondok.

Aztán E.éknél tengtem-lengtem ma reggelig, végig azt érezvén, valahol máshol vagyok, az idő lomhán elúszik mellettem, és én csak figyelem mi történik, de rám nincs hatással semmi, nem is érdekes mi van, mi lesz.

Ma sarokba ülök, rendet csinálok a szobámban és egy meleg teával a kezemben olvasni fogok.
Istenem, de jó is ez.

Ui. A főnököm perpill közvetlen Bruce alatt van a "csillagokatislehozomnekiazégrőlmertkorrektésemberivelem" listán. Annak ellenére, hogy tegnap úgy letolt, mint annak a rendje.
Vajon ő értékel csak feleannyira is, mint én őt?

Barátnői beszély után.
Fellini Felettébb Mélyértelmű Három Órás Casanovájának olasz nyelven történt megtekintése után.
Frutti di mare-s rózsaszín cadillaces pizza után.
Héven bóbiskolás után.
Öccs finom letolása után.
Pohár tej után.
Ismét éjjel.
Ismét agyhalott állapot.

Morogva szálltam ki az ágyból, morogva ültem le menetrendeket böngészni, morogva hívtam fel a húgom.
Aztán elmentünk fallabdázni. Leizzadtunk.
Aztán csak ültünk a buszon és bóbiskoltunk.
És közben csendesen kisütött a nap.

Most értem haza agyhalottként a munkából. Szombaton.
Fasza.....
Építem a szocializmust.

Igyekszem összeszedni magam, hogy ne a munkám töltse ki az életem. De olyan kis édes vagyok még, élvezem amit csinálok, nehéz leállni. Alig várom, hogy beérjek reggel, és most hogy van szép bordó naptáram, még inkább. Lelkeslelkes:)

Feljegyzendő: "Jókedved van? Ne aggódj, el fog múlni."

Találkoztam I. -vel is, ő is ebben szenved. Pontosan fél utcányira tőlem.
I. a volt főnöknőm. Barátnőm. És még sokkal több ennél. Matekoztunk már együtt, majdnem csináltunk közös céget, fejfájtunk és sírtunk. Nevettünk és szidtunk, áztunk és nevettünk. Tartottuk egymásban a lélek árnyékát
És túléltük az egyévet:)

Kitaláltam a húgomnak, hogy áprilisban kiruccanunk Rómába négy napra, merthogy a barátja már nagyon gyanúsan halogatta a tavasz egyiptomi utukat. Ő meg letört, hogy már most azonnal menne valahová, de nincs hova és nincs kivel.
Nagyon jó érzés mosolygóssá tenni egy húgot:)

Tegnap bulizni voltam. Fel sem fogtam igazán, hogy buliba megyek, és a szokásos "jajjnemismereksenkitnincskedvemmenniasokidegenemberhez" elmaradt. Talán mert rokonhoz mentünk és a húgommal. Vagy mert eszembe sem jutott, hogy rossz lehet. Mindenesetre herótot még sosem kaptam a Bailey's-től..eddig;D

Meg volt ír whiskey is, és nagyon jó emberkék, falfirkálás és sok finom étek. Na meg a húgom. Nem is lehetett ez rossz:)

Aztán hazajöttünk, és anyu csak annyit mondott, hogy na, milyen volt? Meg annyit, hogy nem hagytunk egy szem kókuszgolyót sem apunak, pedig hogy várta, hogy hazaérjenek a boltból, és kereste, mert mi biztos hagytunk. És nekem erre - a sok defekt ellenére, amit apunak köszönhetek - ez szíven ütött. Anyu bűntudatkeltésben mester volt, van,lesz.

A holló vájja ki a szemit a kérdőjeleknek.....

Gyalog jöttem haza Cinkotáról.

Ezt csak azok értik igazán, akik, mint én, Kistarcsán laknak, és még sosem jöttek haza Cinkotáról.
Kistarcsa tulajdonképpen jó hely, van bolt, meg templom, kocsma, óvoda, nagyszoknyás parasztnénik.
Van HÉVmegálló is, három. Meg Auchan. Gyerekkorom búzamezői és magasfeszültségű távvezetékei helyén...nem is vettem észre, mikor tűntek a vezetékek, csak ma este furcsa volt valami, nem hallottam a drótok koccanását. Pedig vagy tíz éve leszedhették.

Persze úgy kezdődött, hogy pont lekéstem a HÉVet az Örsön, és úgy gondoltam ha már a korgó gyomrom ennyire unszol, lángos helyett (mert az már bezárt, a dög, este fél 11-kor) eszek egy gyrost. Muszáj volt mosolyogni, mikor az előttem álló kanadai tört magyarságát némi angollal keverve magyarázta az arab srácnak hol van Kanada és az arab, tört angolságát némi magyarral keverve magyarázta a kanadainak, hogy szépek a magyar lányok.

Aztán a 45-höz battyogtam, a húst a számba dobálva, valaki rámcicceget, sárga öltönyös, mikrofonfejű alak, makkos cipőben és kegyetlen szemmel. Felszállt ugyanarra a buszra, mint én és leült két üléssel mögöttem.

Amikor leszálltam, már nem volt sehol, pedig addig tízszer megöltem képzeletben, kulcscsomóval, spirálfüzettel és mobiltelefonnal, ha zaklatni merne. Elhatároztam, hogy hazagyaloglok, mert az öcsém azt mondta még a múltkor, ő már nem egyszer jött haza gyalog, éjszaka, mikor nemhogy a madár, de a HÉV sem jár erre. Világított a hold, a temetőben a mécsesek, puha volt a föld, de nem térdig érő sár, csak épp annyira, hogy élvezet legyen járni. Paranoiás világban élünk, így a bokrok mögé láncfűrészes-erőszakolós-hajléktalan-símaszkot bankrabló-gyilkosokat képzelegtem, aztán meggyőztem magam, hogy nem annyira rossz világ ez, hogy ne lépdelhessek haza egyedül, 11 felé két kilométert az út mentén. A táskámat lóbáltam és a hárompiroskendőtveszeket dúdolgattam majd' egész úton, hamisan persze, mint egy rozsdás veder. Mindig ezt énekelgetem ha gyalogolni kell, az egyetlen népdal, amit a néptáncórákról bennem ragadt, affále zúgavolgává silányult, de milyen jó ütemesen lehet rá lépkedni.

Majdnem telehold van ma este, és a felhők fehérek voltak és habosak. Az Esthajnalcsillag ot is láttam, akit az okosok Vénusznak hívnak, és a világ másik felén éreztem magam, turistaként, és ámultam körbe, az út közepén ugráltam, mikor nem jött autó, és eljátszottam egy-egy lépéssel. Most Pest megyében vagyok, most a senki földjén, Pest megyében megint, senkiföldjén, pestmegye, senkiföld, pest, senki, pe, se.....

A kórháznál eszembe jutott, milyen volt az erkélyről nézni, bámulni hazafelé, a tetőtérben kivilágított lámpákat, elképzelni a többieket otthon vacsorázni, míg én belülről fáztam benn és hazavágytam. A kórházakban mindig belülről fázom, üresnek érzem magam, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Ma a főnök azt mondta, ne legyek ideges. Pedig nem is voltam, csak ha sok munkám van felpörgök, és leállíthatatlan vagyok. De ez kívülről úgy néz ki mintha bizonytalan lennék és ideges. És ez árthat az üzletnek, gondolom.
Első betű, H. Mint higgadtság.

Közel 25 évesen muszájos változnom. De beláttam. Aztán majd gyakorlok.
Hívjon már fel valaki hétfőn és pörgessen fel, hogy kontrollálhassam mediterrán típusú önmagamat. Don Quijote meg a szélmalmok esete rémlik sajna....

Olyan most, mint mikor rég eldugott leveleket találok meg és olvasok újra.
Elfeledett életeim előjönnek, és én próbálok mit kezdeni velük.
Épp kopog a múltam az ajtón.
Muszáj lesz beengednem.

Még mindig hiszem, baj az, hogy nem volt időm búcsút venni mindattól, ami ott az életem volt.
És azt hiszem, ez rosszat tesz.
Most gyászoljak, vagy ne?

Valaki el tudja magyarázni, hogy miért vágyom ennyire vissza Észak-Írországba, hol titkon, hol kevésbé titkon?

Most itt ülök és bőgök. Elég volt egy kedves levél Monitól, egy pár kép az index topicban, és most ülök és bőgök és vissza akarok menni, mostazonnal mostakarom, kéremkéremkéremkérem. Írigykedek azokra, akik kinn vannak, csak egy kicsit akarok elázni a szemerkélő esőben, kimenni a tengerpartra, és lábat lógatni.

Nem, ez nem most kezdődött. Azt hiszem akkor kezdődött, mikor tegnapelőtt felfigyeltem a repülőre, ami elhúzott a fejem felett, és arra gondoltam, hogy akár én is ülhetnék rajta, valami távoli ország felé tartva, és ez a távoli ország lehetne akár Írország is. Aztán újra visszasüllyedtem a reggeli szürkeségbe és bandukoltam az Örsön a lángosszagban unottan.

Nem mintha ott jobb lenne. És tudom múlni fog ez. De HAZA AKAROK MENNI ÍRORSZÁGBA.

Valaki magyarázza meg mit érzek legyen szíves.

A munkahelyen nyűglődöm és alig várom, hogy hétfő legyen, mikoris felforgatom az egész irodát, rendet rakok a számítógépEMen, és beköltöztetem harangvirágOM az előszobából az íróasztaOMra, hogy nekem mosolyogjon egész nap.
Már csak ötöt kell aludni addig:)

Valamiért úgy döntött tegnap a blog, hogy az ékezeteket nem fogja megjeleníteni.
Ő baja, én most nem javítgatom.

Munkahely....ma egyedül én találtam felettébb viccesnek, hogy felhívott a főnököm hamutartója.
Ettől picit kétségbeestem, vajon én vagyok normáltalan, vagy a többiek fapofák.
E. megnyugtatott, én rendben vagyok, a világgal van baj.
Maradjunk ennyiben.

Február elseje van, és én tíz perce csömörlöttem meg a játékok játékától.
Nem a játék, az nem változott semmit.
Az emberek.
A versenyszellem, a bibibi, nekem jobb karakterem, cuccom, iz?micsod?m van, ?s h?ha milyen tökös legény vagyok én a gáton, lány létemre is. Meg ilyenek.

Ennek örömére felvettem a blogokat újra a kedvenceim közé. Elkezdtem megírni az elmaradt leveleket. Felhívtam pár barátot, találkozzunk, merthogy jajj, én hogy elástam magam eddig.

Persze, a kisördög itt sutyorog: meddig bírod? És persze, töltök már egy másik játékot lefelé, hátha megint tudom egy picit élvezni egy másik világ varázsát. És rájöttem, hogy könyvéhes is vagyok, ugyanazen okból. Azt nem értem csak, hogy miért mindez. Mert belőlem aztán nem hiányzik a versenyszellem, azt senki nem mondhatja, igenis szeretek nyerni, jobbank lenni, igénylem is.
De itt én csak játszani szerettem volna.

Néhány napja érik már, hogy írni fogok. Néhány napja akad közlendőm, amit így elmondanék, végiggondolnék.
Nem sok, nem is igazán történés. Inkább csak hangulatok.

Mosolyogva menni be dolgozni, bokáig érő hóban tipegni, miközben süt a nap, és meleg krumplispogácsát majszol az ember. (Jah, merthogy másfél hete dolgozom, mint vezérigazgatói titkárnéni-asszisztens-akármi).

Rosszkedvűen kelni, mert kinn még sötét van, és morcosan mászni be a forró zuhany alá reggel.

Összesimulni a doromboló macskával az ágyon, egy napos vasárnap délután.

Hát ilyenek.