2017/04/13

A mi családunk / Our family

Megkértem Mimit fél éve, mikor én naponta vonatoztam a kórházba a hónapos Marcihoz, rajzolja le a családunkat. Időnként ezt eljátsszuk, hogy lássam, hogy lát ő minket, és ez hogy változik. Fél éve Mimi lerajzolta magát, szép nagyra, középen. Aztán a macskát maga alá. Aztán lerajzolta apát, jobbra, kicsit kisebben, kicsit feljebb. Aztán anyát, balra, kicsit kisebben, kicsit feljebb. És kész volt, ennyi volt a család, 3 ember meg egy macska a semmi közepén. Marci nélkül. Kicsit összetört a szívem (azért is, mert apa előbb jött, mint én).

Pár napra rá képeslapot írtam, mindenkit aláírva: "Szeretettel: Vali, Ark, Mimi" Pont ennyit. Észre sem vettem, hogy valaki hiányzik, amíg a barátnő rá nem kérdezett.

Ma megint megkértem Mimit, rajzold le a családunkat. Lerajzolta magát, még nagyobbra, középen. Hosszú göndör haja a hátát verdesi, a filctollal rajzolt sárga vonalak ragyognak a papíron. Anya jön utána, barna haja mindig copfban. Aztán apa, neki rövid fekete haja van. Aztán a macska, fekete, nagy karmokkal, azt mondja, hogy miau. Aztán kis gondolkodás: "Anya, én nem tudom hogy kell egy bébit rajzolni.". Végül egy játszószőnyeg kerekedik, egy már állni tudó Marcival, neki is gondosan számolt 5 ujj van a kezén. Az egész család a nappaliban gyűlik össze, ahol két sárkányos (csirkés) és egy húsvéti nyulas (medvés), tojással teli zsákos kép lóg.



I asked Mimi 6 months ago, when I was commuting to the hospital daily to a month old Marci, to draw our family.
Time to time we get to this, so I can see how she sees us and how her view changes. Six months ago Mimi drew herself, nice and big, in the middle. Then she drew the cat under herself. Then she drew daddy, on the right, a bit smaller, a bit higher. Then mummy on the left, a bit smaller, a bit higher. And that was it, that was our family, 3 people and a cat in the middle of nothing. No Marci. My heart broke a bit (also because papa came before me that time).

A few days later I was writing a card, signing it for everyone: "With love: Vali, Ark and Mimi". Exactly this. I didn't even notice that someone was missing, until the friend asked about it.

Today I asked Mimi again to draw our family. She drew herself, even bigger, in the middle. Her long curly hair reacher her back and the yellow sharpie lines almost glow on the paper. Then came mummy, her brown hair is always in a ponytail. Then daddy, he's got short black hair. Then the cat, black, with long nails, saying meow. Then a short pause, thinking: "Mummy, I have no idea how to draw a baby.". At the end a baby gym appears with an already standing Marci, his 5 fingers are carefully counted, as everyone else's. The whole family gathers in the lounge where three pictures are hanging: two of dragons (chickens) and one of the Easter bunny (bear) with a bag full of eggs.

2016/09/17

The Aftermath / Az utójáték

9 days ago I am laying in my hospital bed, terrified and alone because Ark is late and for a short while I hate him with every fiber of my being, simply because this is easier to do than trying not to think about what is coming.

I remember  him holding my hand while we are joking about being on a beach, only missing the whooshing of the waves and the doctor is making a little wire heart for me to show it through the blue curtain.

I remember a little bloody creature lying on me, crying like a mouse and all I can do is cry with him and tell him that he is so big, geez he is so big, so-so big.

I'm back home now, lying in my bed and breaking down. Hormones are wreaking havoc in my body that is trying to get back how it was before while still echoing the pain of the cut. It almost works again, how I'm used to it, no more imbalances, no more badly swollen feet, no more hands so stiff I can't make a fist in the mornings. No more bumping into stuff, not being able to lay on my tummy or back for that matter. No more pregnancy clothes that look more like a tent sewed to a pair of jeans to cover the growing bump. 

I'm alone. No life wiggling in me, not anymore, not ever again. 
It's gone.
And it's not here.

I'm back home now. I get up in the morning, make a cup of tea, open the curtains, hug my daughter. Play with the new toys, go to the kitchen, pour my cold tea into the sink, make a new one. Sterilise the equipment, pump the milk into bottles, stick the labels on them and shove them into the freezer, thinking we really need to get the extra freezer up from the basement. Feed the cat, empty the dryer, pour the cold tea out and make a new one.

We knew what was coming. I knew what was coming. We kept the tiny baby clothes that can fit in my palm. We kept the extra freezer, the milk pump, the blankets so small you could mistake them for a handkerchief. We kept the pictures and the memories of a tiny baby. We kept the fears too, well hidden.

9 days ago I gave birth to my son.
And he's not here.
I'm back home.
And he's not here.
There is a baby bed, a baby drawers, a baby bathtub, baby clothes drying on the rack. There is a big sister asking a lot about the baby. There is a dad trying hard not to worry about the baby. There is a mummy organising their life around the baby.
There is a hole in this house, a hole that is shaped like a baby.

The baby is in the hospital still. Oh, he's doing well, much better than expected. He's growing. He's got tiny fingernails and toes. He's got more hair than his sister at age two. He's got a nappy on, a feeding tube and several IVs, cables and a hand sewn guardian angel. He's got monitors and beeps and a window looking at a tree. He's got lots of milk to digest. He's got time to sleep on his mother, safely tucked under her T-shirt with only his head sticking out. He's got time to grow and learn and fatten and cry and he's doing exactly just that.

The emergency has ended.
Now it's time to get a break, hide in the pillow fort and face the enormity of the last two weeks. 
You can break down now m'dear. You can be afraid now, you can cry, shout and shake. All is good now.

Then you get up anyway, hold hands with your husband and together pull your little cart full of life forward.

--------------------

9 napja volt, hogy a kórházi ágyamon fekszem egyedül rettegve és egy rövid ideig minden idegszálammal Arkot gyűlölöm, egész egyszerűen azért, mert könnyebb, mint szembenézni azzal, ami jön.

Emlékszem, hogy a kezemet fogja, mialatt azon viccelődünk, hogy tulajdonképpen a tengerparton vagyunk és csak a hullámok morajlása hiányzik, az orvos meg szívecskét hajtogat valami drótból és megmutatja a kék lepedőn keresztül.

A rajtam fekvő véres kis lényre is emlékszem, úgy sír, mint egy kisegér és én nem vagyok képes semmi másra, csak vele sírni és azt hajtogatni, hogy milyen nagy, jesszusom, milyen nagy.

Már itthon vagyok, fekszem az ágyamon és épp kiakadok. A hormonok vitustáncot járnak abban a testben, ami igyekszik visszatérni a normál állapotába, miközben a vágott seb fájdalma még visszhangzik benne. De már majdnem működik, úgy ahogy megszoktam. Nem vesztem el az egyensúlyom, nem dagad a lábam, a kezem nem merevedik karommá reggelre. Nem ütközöm folyamatosan az ajtófélfába, nem okoz gondot a hason- vagy a hátonfekvés. Nem kell többet terhesruhát hordanom - ami úgy néz ki, mintha egy sátrat varrtak volna a farmerra - hogy eltakarja a hasamat.

Egyedül vagyok. Nem mocorog bennem egy másik élet, már nem, soha többé.
Már nincs bennem.
De itt sincs.

Már itthon vagyok. Reggel felkelek, csinálok egy teát, kihúzom a függönyt, megölelem a lányomat. Játszom az új játékokkal, kimegyek a konyhába, a mosogatóba öntöm a kihűlt teát, csinálok másikat. Sterilizálom a fejőgépet, tejet pumpálok az üvegekbe, ráragasztom a cetliket és benyomom őket a hűtőbe, miközben arra gondolok, hogy igazán fel kéne hoznunk a kis fagyasztót a pincéből. Megetetem a macskát, kipakolom a szárítót, kiöntöm a kihűlt teát, másikat csinálok.

Tudtuk mi jön. Tudtam, mi jön. Elraktuk az icipici bébiruhákat, amik alig nagyobbak, mint a tenyerem. Elraktuk a kis mélyhűtőt, a fejőgépet, a zsebkendőnyi méretű takarókat. Elraktuk a képeket és az emlékeket az icipici babáról. És elraktuk a félelmeket is, jól elrejtve, a fiók mélyére.

9 napja megszültem a fiamat.
És nincs itt.
Itthon vagyok.
És ő nincs itt.
Van itt kiságy, kisszekrény, gyerekkád, a szárítón babaruhák száradnak. Van itt egy nagytesó, aki a kisöccséről kérdez. Van itt egy apa, aki igyekszik nem aggódni a kisfia miatt. Van itt egy anya, aki a kisbaba köré szervezi az életet épp.
Van itt egy lyuk, egy lyuk, aminek kisbaba alakja van.

A kisbaba még kórházban van. Ó, jól van ám, sokkal jobban, mint az várható volt. Növekszik. Van körme és icipici lábujja. Több haja, mint a nővérének két éves korában. Van pelenkája, gyomrába vezető csöve, van egy vagon infúziója, madzagja és egy kézzel varrott őrangyala. Van monitorja és pittyegése és egy ablaka, ami fákra néz. Van egy csomó tej, amit meg kell emésztenie. Van ideje az anyján aludni, jól eldugva a póló alatt, úgy, hogy csak a feje lóg ki. Van ideje nőni és tanulni és hízni és sírni, és ez pont az, amit épp csinál.

A vészhelyzetnek vége.
Itt az idő, hogy szünet legyen egy kicsit, itt az ideje a párnaerődbe való elbújásnak, hogy szembe lehessen nézni az elmúlt két hét elképesztő nagyságával.
Most már lerobbanhatsz kedves. Most már félhetsz, sírhatsz és remeghetsz. Már minden rendben van.

Aztán majd felállsz úgyis, megfogod a férjed kezét és majd húzzátok együtt az élettel teli kis kocsit tovább együtt.

2016/09/05

And how are you? / És hogy vagy?

This is the question I get the most often nowadays and it’s - as usual - not easy to answer.
I’m fine.
I’m kind of ok.
I’m doing my best.
I feel awful.
I’m torn.
It’s all true.


I’m fine. No pains, no headaches, no blinking lights, blackout dots, liver pain, hightened reflexes (these are all symptoms of pre-eclampsia and I’m being asked at least 3-4 times a day about them, could answer all, woken up from my deepest sleep:). I get tired, because lying in a hospital bed does that too you, even if you are not doing anything. Especially if you are not doing anything.
No swollen feet and hands, because I spend only the fraction of my awake time on my feet and surely not hours going around shopping, doing my usual chores or picking Mimi up and dropping her off. So I’m fine.


I’m kind of ok. I’m waking up a lot, continuous sleep is a luxury that at this stage of my pregnancy I am not allowed anymore, but I’m used to it, has been going on longer than I got into the hospital, no biggie really. I’m spending most of my day in a room, in close confine with two other pregnant women, all three of us having problems. I got a hospital bed, a lockable wardrobe, a little hospital cupboard, 3 meals served a day, several blood pressure checks, blood drawings, urine samples to provide, baby heart monitoring (CTG) twice a day, visit from the doctors once a day, and the oh-so-important ultrasound in the morning. And around 21 free hours per day when I don’t HAVE to do anything and I’m free to be with myself. When you are not used to that, that is mighty difficult, even if you mostly like your own company. One’s mind wanders, examines, analyses. It’s easy and tempting to get into self-pity, or a downward spiral about what can go wrong (lots!) and worry about what will happen. I can’t claim I didn’t  start to go this way.
But. Last time this happened I was 5 years younger, and as stated before I learned a lot since. I learned about accepting and asking for help. And have to say, the amount of help - every kind of it: time, energy, attention and care - offered is astonishing. Even if “just” a word. It’s help, and it makes me a bit more “ok”.


I’m doing my best. And my best is to know myself. To know I’m an analytical person. I need to have a plan, in fact I need to have several contingency plans, trying to cover most foreseeable options, while keeping the plans flexible to be able to change them is the conditions change. I made plans, wrote up the protocol, sent it to Ark. Made both of us a bit more relaxed about all this, we know what to do if A or B event happens, we just have to follow the checkboxes. Sounds dry? Might be. But at the end of the day this is a temporary emergency situation thus in my world it needs a plan.
I’m checking my medical file, copying numbers, making charts and reading up on our condition, understanding medical terms and expected outcomes as much as I can. Knowledge is valuable and when you understand something it is less scary.
I’m also doing my best to fill my day with known and available things that keep me balanced. I chat with people online. I buy a fruit salad and eat it on semi-hidden, overgrown staircase, looking at people behind glass windows at the mensa wondering what they feel and how their day is. I meditate, sitting on an old but cheery piece of beach rug. I do some walks, well more like waddles really:) I find pretty spots at moss covered trees, sit, watch bugs buzzing by and smell the first days of September. Keeping my head balanced is the most important thing I can do for myself, for my son and for my family. If I lose it, even far from home, we all collapse. Our structure only works because we have a balance, all leaning on each other. Now the balance shifted but we are adapting, all of us strengthening our backs in the process. It’s in a way beautiful to see and I feel awe that it works.


I feel awful. The first day, the first few hours on Tuesday midday when they checked the numbers and advised to stay in the hospital as soon as possible, were a shock again, simply because expectations were different. And the first thoughts were again: I screwed it up. It’s my fault. I did it again, something is wrong with me, I can’t even bear a child to full term. I’m inadequate as a female of my species, as a mother, as a woman. I failed my husband as a wife. I resisted the pregnancy again too much, I rejected the changes and it all comes back to me.
I bashed myself to the ground for a good 5 minutes, while crying openly and desperately, alone and lonely on a dark hospital corridor. Then the training kicked in: picked myself up and imagined the 10 year old me doing all this, embraced myself and comforted her. You are thinking all this and these are real thoughts but not necessarily true ones. It’s not your fault, really, and even IF it is, this is what is happening. Don’t judge, no point. Hug yourself and love yourself, you will need it.
Then it comes the worry. I know what is coming, I know what can come. I know the waiting place. I know the rollercoaster rides, up-down-up-down ad nauseam, that are coming. The magic numbers, oxygen levels, bleedings, the beeping sounds, the smell of the disinfectant on your dry and peeling hands for months, the pumping at 3 am at home while you are thinking whether your little one is sleeping or screaming without a voice in his plastic box, so far away from the people who love him the most.


I’m torn. I don’t like to be in a hospital, it’s a weird place, it’s a “must be” place. Trying to reprogram my brain to ‘I want to be in the hospital, because it’s better here than home’ and of course it’s all depends on your point of view, both are true statements but if I don’t keep it under control it shifts, constantly.
From one side, longer I’m in the hospital is better, it means my baby is in longer and that is a good thing for him, on the long run for me.
From another side, I want to go home. I want to give a morning hug to my daughter every single day before letting her negotiate 10 minutes more napping time while I’m opening the curtains. I want to have a baby I can hug, meet my son, feed him and smile at him. I want to meet him as soon as possible. I want to look at a new life, see him wiggling and cooing. And I want it.
ALL. NOW.
I want control, I want to know what and when will happen.
I want.
I WANT.
I want to let it go. I want to lose control, because I know, I really do this isn’t something I can control in any way, it’s all a lie, all an illusion.
I don’t want anything. I don’t wish for anything.
I just am. In this moment.
I’m just here, not even waiting, just being.
And I’m not alone.
I have another life in me aside my own and the only thing that really matters on the world is us.
Just the two of us.
May we be well. May we be happy.


It’s all true.
Tomorrow is another day.
Don’t ask me how I am.
I am fine.



És hogy vagy?
Ez az a kérdés, amit leggyakrabban hallok mostanság - és ahogy várható - nem egyszerű válaszolni rá.
Jól vagyok.
Nagyrészt jól vagyok.
Igyekszem.
Borzasztóan.
Kicsit meghasonlottan.
Ez mind igaz.


Jól vagyok. Nem fájok, nem fáj a fejem sem, nem látok villogó fényeket, fekete pöttyöket, nem fáj a májam, nincsenek szupergyors reflexeim (ezek mind a terhességi toxémia tünetei és általában napi 3-4x kérdezik meg tőlem mindent, már álmomból felkeltve is megy:) Hamar fáradok, mert ha nincs más dolga az embernek, mint egy kórházi ágyban feküdni, az bizony fárasztó lesz gyorsan. Főleg ha semmi mást nem csinálsz.
Már nem dagad a lábam és a kezem, mert a napnak csak kis részét töltöm függőleges helyzetben és azok nem órák, amik azzal telnek, hogy házimunkázom, vagy Mimit hozom-viszem, vásárolok. Szóval jól vagyok.


Nagyrészt jól vagyok. Sűrűn ébredek éjjel, a végigaludt éjszaka olyan luxus, amivel a terhességnek ezen időszakában már nem élhetek, de ez egy jó ideje így van, a kórház előtt már, így már hozzászoktam, igazán nem gáz. A nap nagy részét a szobában töltöm, két másik problémás terhes nővel együtt. Van egy kórházi ágyam, egy zárható szekrényem, egy kis kórházi asztalkám, napi 3 nagy adag kajám, számos vérnyomásmérésem, vér- és vizeletvételem, magzati szívhangmonitorozásom (CTG) napi kétszer, napi vizit és a jaj-de-fontos reggeli ultrahang. És kb. 21 szabad órám naponta, mikor nem KELL semmit csinálnom, úgy töltöm el az időt saját társaságomban, ahogy akarom. Amikor ehhez nincs az ember hozzászokva ez bazi nehéz, még akkor is, ha alapvetően szereted a saját társaságod. Az ember gondolatai száguldoznak, megfigyelnek, elemeznek. Nagyon könnyű elmerülni az önsajnálatban, a lefelé vezető gondolatspirálban mindarról, ami elromolhat (rengeteg minden!), aggódni azon, hogy mi fog történni. Nem mondhatom, hogy én nem jutottam ide el.
De. Mikor legutóbb hasonló történt 5 évvel fiatalabb voltam, és mint azt már írtam régebben: sokat tanultam azóta. Megtanultam például segítséget elfogadni és kérni. És meg kell mondanom, hogy a felajánlott segítség - mindenféle: idő, energia, figyelem és törődés - eszméletlen. Még akkor is, ha “csak” egy szó, az is segítség. Mindettől nagyrészt jól vagyok.


Igyekszem. Az igyekszem azt jelenti, hogy ismerem magamat. Tudom, hogy alapvetően egy elemző fajta vagyok. Kell, hogy legyen egy tervem, illetve több is, különböző lehetséges variációkra, mind rugalmas, hogy ha a körülmények változnak a terveket is változtathassuk. Kidolgoztam, leírtam, elküldtem Arknak. Ez mindkettőnket megnyugtatott, most már tudjuk, hogy mit kell tennünk, ha A vagy B esemény történik, csak követni kell a tervet. Száraznak hangzik? Lehet. De a nap végén ez is csak egy ideiglenes szükségállapot, és mint az, az én kis világomban szükség van egy tervre.
Figyelem az orvosi mappámat is, másolom a számokat, pöpec kis grafikonokat csinálok és utánaolvasok annak, mi is történik velünk, hogy megértsem az orvosi szlenget és tudjam a várható kimeneteleket, annyira, amennyire lehetséges. A tudás érték és mikor értesz valamit, az sokkal kevésbé ijesztő.
Azon is igyekszem, hogy kitöltsem a napjaimat olyan dolokkal, amik egyensúlyban tartanak és itt is elérhetőek. Beszélgetek online. Veszek egy gyümölcssalátát és leülök egy félig rejtett lépcsőre megenni, míg nézem az embereket az üvegablakok mögött a menzán, azt figyelve, hogy hogy érzik magukat és találgatva, nekik milyen napjuk van. Egy régi, de mosolygós strandkendőn meditálok. Sétálok néha, bár inkább nevezzük döcögésnek:) Mohos fák tövében találok ücsörgésre való helyet, nézem ahogy a bogarak repkednek és beszívom az első szeptemberi napok illatát. A legfontosabb dolog, amit jelenleg tehetek, magamért, a fiamért, a családomért az, hogy a fejemet a helyén tartom. Ha elvesztem, még így messzire az otthonunktól is, mindannyian ledőlünk. A családunk működik, mert egyensúlyban vagyunk, egymásra támaszkodunk. Per pillanat az egyensúly eltolódott, de alkalmazkodunk és erősödünk közben. Igazából lenyűgöző ezt látni, milyen csodálatos, mikor működik.


Borzasztóan érzem magam. Az első nap, az első pár óra kedd délben, mikor a dokik meglátták a számokat és azt tanácsolták, hogy most rögtön feküdjek be a kórházba, sokként ért megint, egyszerűen mert mást vártam. És az első gondolatok: ezt elbasztam. Az én hibám. Megint megcsináltam, valami baj van belem, még egy gyereket sem tudok kihordani. Alkalmatlan vagyok, mint a fajom egy nősténye, mint anya, mint nő. Megbuktam mint feleség. Túlságosan ellenálltam a terhességnek, visszautasítottam a változásokat és most minden visszaüt.
Ostoroztam magam vagy jó 5 percig, míg reménytelenül sírtam a sötét folyosón, egyedül és magányosan. Aztán a tréning átvette az irányítást: felszedtem magam földről, elképzeltem a 10 éves magamat, megöleltem és megvigasztaltam. Mindaz amit gondolsz itt és most, igazi, de nem feltétlenül igaz. Nem a te hibád, és még HA a te hibád is, ez az ami épp történik. Ne ítélkezz, semmi értelme. Öleld meg magad, szeresd magad, szükséged lesz rá.
És aztán jön az aggodalom. Tudom mi jön, tudom mi jöhet. Ismerem azt a helyet, ahol csak ül az ember és vár. Ismerem a hullámvasút-meneteket amik jönnek, fel-le-fel-le, hányingerig. A varázslatos számokat, oxigénszinteket, vérzéseket, pittyegést, a hónapokig hámló kezeden folyamatosan érződő fertőtlenítőszagot, a pumpálásokat, mikor hajnali 3kor arra gondolsz, hogy vajon a kisbabád alszik vagy hang nélkül üvölt a műanyag dobozában, messze azoktól, akik legjobban szeretik.


Meghasonlottan. Nem szeretek kórházban lenni, ez egy fura hely, egy “muszáj itt lenni” hely. Próbálom újraprogramozni az agyam arra, hogy “én akarok kórházban lenni, mert jobb itt, mint otthon” és persze mindez nézőponttól függ erősen, mindkét állítás igaz, de ha nem tartom ellenőrzés alatt őket, akkor folyamatosan változnak.
Egyrészről minél tovább vagyok kórházban, annál jobb mert a babám tovább van benn és az jó neki, hosszabb távon nekem is.
Másrészről haza akarok menni. Meg akarom ölelni a kislányomat reggelente, mielőtt még kér 10 perc szundikálást míg én kihúzom a függönyt. Szeretném, hogy legyen egy kisbabám, akit megölelgethetek, szeretnék a fiammal találkozni, etetni őt és rámosolyogni. Szeretném látni, olyan hamar, amennyire csak lehet. Szeretnék egy új életet látni, látni ahogy mocorog és gügyög.
Akarom, na.
MINDENT. MOST.
Irányítani akarok, akarom tudni mi és mikor fog történi.
Akarom.
AKAROM.
El akarom engedni. El akarom veszteni az irányítást, mert tudom, igazán tudom, hogy ez nem olyan dolog, amit bármilyen módon kontrollálni tudok. Ha azt hiszem, az hazugság, az csak illuzió.
Nem akarok semmit. Nem szeretnék semmit.
Csak vagyok. Ebben a pillanatban.
Csak itt vagyok, nem is várok már semmire, csak vagyok.
És nem vagyok egyedül.
Egy másik élet van bennem a sajátom mellett, és az egyetlen dolog, ami igazán számít a világban azok mi vagyunk.
Mi ketten.
Legyünk jól. Legyünk boldogok.


Ez mind igaz.
Holnap egy új nap jön.
Ne kérdezd hogy vagyok.
Jól vagyok.

2016/01/20

Nem kell mindent feladnod / You don't have to try so hard

November óta betegek vagyunk. Hol egyikünk, hol másikunk, hol mindenki egyszerre. Hol egy megfázás, skarlát, hol valami komolyabb. Ijedtség és tehetetlenség. És nulla háló, ami elkap bennünket, ha esünk, azt mind más országokban hagytuk.

Olyan, de olyan könnyű visszacsúszni abba, hogy ülök (vagy fekszem, ha épp az sem megy), sajnálom magam, utálom az életem és Németországot, ahol elvileg olyan jó az egészségügyi ellátás, gyakorlatilag meg orvosok pingpongoznak velem, és a legtöbb csak tárja szét a karját, hogy bocs, de nem tudok segíteni. És olyankor menekülnék, valahová, ahol jobban otthon érzem magam.

De tudod mit, elhatároztam, hogy nem adom fel. Nem az számít, hol élek, hanem az, hogy ki vagyok.
És akkor, egy órára rá, orvoshoz menet ez szól a rádióban. Én meg bőgök, köszi.


We have been poorly since November. One then another, sometime all three of us at the same time. A cold, two scarlet fevers, sometimes even more serious. We are scared and feel helpless. And no safety net that catches us when we fall, we left all that behind in different countries.

And it's oh so easy to slide back into sitting (or lying if I can't even sit), feeling sorry for myself, hating myself and Germany, where in theory healthcare is top notch, in practice I feel like a ping-pong ball between doctors, saying, sorry, we can't help. And that's the time when I'd like to flee somewhere, where I feel more at home.

But tell you what, I decided that I'm not giving up. It doesn't matter where do I live, what matters is who I am.
And then, an hour later, on my way to the doctor this comes on the radio. And I cry, thanks life.


2015/12/24

A karácsonyról - About Christmas


So it's Christmas. I've been getting ready for it since October. Made presents, and made stuff for the kindergarten to sell, baked biscuits to send, eat, sell, for fun, crafted cards, bought stuff that I thought could make friends and family joyful. And bought some that had to be bought, just because. But I put a piece of my life in every single piece I touched, my time, my heart, my care, my kindness, my hugs. By the last couple of days I got tired, because I gave so much of myself, very little remained. Now, that all those pieces are arriving to the people who were intended to know, just how much I care about them.

When I get to the cards, my pen freezes and the best I generally can squeeze out is the most generic Merry Christmas and Happy New Year, while my heart is full of feelings I can't seem to write down.
But it doesn't matter, because I know most of the people on the receiving end understand it.
And what is amazing about Christmas? These people do the same. We have been receiving packages and cards for weeks now, and every single one contains Stuff. But also Love, Time and Kindness. And while stuff is nice, the others are oh so precious.

So today evening, when we open those boxes, there will be so much of it flowing around, that I will cry (in fact I am now, just in anticipation) of joy.

Merry Christmas and Happy New Year, people!


Itt a karácsony. Október óta készülök rá. Csináltam az ajándékokat, varrtam az ovinak eladni, sütöttünk kekszet, küldeni, enni, csak azért, mert. Ragasztottunk képeslapot, vettünk dolgokat, amikről azt gondolom, hogy a barátaink/családunk örülni fog nekik idén. És vettünk egy párat azért s, mert venni kellett. De minden egyes darabba, ami átment a kezemen, beleraktam egy darabot az életemből, időt, szívet, törődést, kedvességet, ölelést. Az utolsó pár napra teljesen elfáradtam, mert olyan sokat adtam ki, hogy túl kevés maradt. A darabkák lassacskán megérkeznek az emberekhez, akiknek szánódtak, hogy megmutassák, fontosak nekem.

Amikor leülök képeslapokat írni lefagy a tollam, a legtöbb, amit képes vagyok kipréselni magamból, az egy boldog karácsonyt és csodajó új évet, és noha a szívem tele érzésekkel, nem tudom leírni, ami bennem van. De igazán nem számít azt hiszem, a címzettek értik így is.
És ami igazán a csoda karácsonykor? Ezek az emberek ugyanezt csinálják. Hetek óta jönnek a csomagok és a képeslapok, és mindegyikben van valami Dolog. De van benne Szeretet, Idő és Törődő Kedvesség is. A Dolgok pöpecek, a többi meg az igazi kincs.

Így ma este, mikor kinyitjuk az összes csomagot, annyi öröm vesz majd minket körül, hogy tuti elsírom magam (és igazából már most is, hogy csak írok róla) örömömben.

Boldog karácsonyt és csudijó új évet nektek, emberek!

2015/10/20

Chairs II. - Székek II.

And now I know way more about upholstery than I've ever wanted to know.
Mostanra többet tudok a kárpitozásról, mint amit valaha akartam.

2015/09/10

From Flat to Home, take 27/Lakásból otthon, 27. felvonás

Mióta hazajöttünk frenetikus energiával dolgozom a lakáson megint: felkerültek a függönyök a nappaliban és a hálóban, az ebédlőasztal a célegyenesben. Szeretném már végre kényelmesen, a saját kuckómban, védve érezni magam itthon. Mióta ezt csinálom, rájöttem, hogy amennyire nem érzem a személyiségem kiterjesztésének azt, hogy öltözöm, mennyivel inkább igen, hogy milyen környezetben élek. Ennek megfelelően sűrűn van rendetlenség:)

Ez az ötlet Pinterestről jött és készült hónapokig, sok más mellett. Az egész ott kezdődött, hogy volt egy vagy 20 eves ütött-kopott, penészes, anyutól öröklött gyúródeszka ami pont jó lett táblának. És néhány random újrafestett képkeret.

Mimi nem nagyon szeret rajzolni, és az egyéb kapott rajzokat valahova eltüntettem. Egyértelműen inkabb anyának szól mindez, de ő örül ezerrel, jó ez így.



Since we got home I'm working on the flat again: now we have curtains in the living room and bedroom, the dining table is almost done too. I'd really like to cosy up in my own little corner of the world, protected and warm. Since I've been doing all this I had to realise while I don't feel dressing up as an extension of my personality, I definitely do that with my surroundings. Thus we have untidy places often:)

This idea came from Pinterest and was an ongoing work for months, as so many other things. All started with a 20 years old, worn and battered, kneading board inherited from my mum, that was perfect for the blackboard. And some random repainted picture frames.

Mimi doesn't really like to draw and all the drawings we've received from others I managed to misplace somewhere. This is definitely something made for mummy, but she loves it, so it's all good.

2015/08/31

Chairs/Székek

I got these two chairs, right? Paid 5 euro for a big pile of mouldy wood and broken seat but I'm so excited, see it as a challenge. Must not get disappointed. Will do my best, but it's a challenge to accept that I won't be able to do it as I imagine, it won't be perfect, it will just have to be good enough.

I'm struggling again. Pounds have been creeping up in the summer, I have a feeling my blood pressure too and I feel that my tummy goes walking on the street, me behind it, not only "me". For two days I was back in the deep dark pit. The 'I'm not good enough' pit. I'm fucked. I'm awful. I can't even do this and that right. And I definitely can't deal with shit now, I can't make decisions. So much to do. Leave me alone.

I simply lost it for a bit, my batteries depleted in the 'holidays' that were good and not so good, but got so many impressions, so many feelings to process, I'm still on it. Forgot to be mindful about what I'm doing and who I am. And all this made me go and open the fridge.

I can write about all this, because today I stomped with my right foot and said enough. I'm not going back. This might be a setback, but it's a setback, not a giving-up-all-shit. Get a grip, woman!

Wohoo, I'm back to paint picture frames, buying worn down chairs and learning how do deal with life without (tr)eating myself unhappy.

But the hardest thing is not to judge myself. And to shake off when I presume others do that.

So, how do I reupholster a chair again?


Vettem ezt a két széket ugyebár. Kifizettem 5 eurót egy halom penészes fáért meg egy törött ülésért, de teljesen felpörgetett, kihívásnak látom az egészet. Nem fogom megengedni magamnak, hogy csalódott legyek. Annyira fogok igyekezni jól csinálni, amennyire tudom persze, de a kihívás ez lesz, hogy elfogadjam: nem lesz tökéletes. Csak elég jó.

Megint szenvelgek. A kilók jöttek szépen fel a nyár folyamán, sejtem, hogy a vérnyomásom is a nyomukban, és mikor lemegyek az utcára, úgy érzem, hogy a hasam viszem sétáltatni, nem én megyek. Két napra visszakerültem a sötét verembe. A "nem vagyok elég jó" helyre. Az "ezt is elbasztam" gödörbe. A "borzalmas vagyok" lyukba. Nem vagyok képes. Nem tudok most az élettel dűlőre jutni, nem vagyok kész erre. Annyi tennivaló van. Hagyj már békén.

Egész egyszerűen elvesztem, az akksik lemerültek a "nyaralás" alatt, aminek volt jó és rosszabb része is, de annyi benyomás, annyi érzés, amit fel kell dolgozni, ez még mindig folyamatban. Elfelejtettem figyelni arra, hogy mit csinálok és ki vagyok. És mi ennek a következménye: sűrű látogatás a hűtőnél.
Már tudok minderről írni, mert ma volt a napja, hogy dobbantottam egyet a jobb lábammal és azt mondtam, elég. Nem megyek vissza. Lehet, hogy ez visszalépés épp, de nem adom fel, na.

Hurrá. Vissza a képkeretfestéshez, lerobbant székek vásárlásához és ahhoz, hogy kezeljem az életet anélkül, hogy boldogtalanná (t)enném magam.

De a legnehezebb mégis az, hogy ne ítélkezzek magam felett. És le tudjam rázni, ha úgy gondolom, mások ítélkeznek felettem.

Nohát akkor, hogy is újít fel egy széket az ember?

2015/08/14

Honey, I'm back! / Édesem, megjöttem!

Hello England.

We have not seen each other for a year.
I missed you.

I missed this huge kaleidoscope of races and colours. How convenient and easy is to get anything here. How the sky changes even on a calm, rainy day. How alive is this metropolis, buzzing with life and lights and taxis and buses. I missed the Tube too: zig-zagging huge labyrinth of old tiles and battered benches, the ancient stairs that are totally inconvenient when the two of us trying to drag three suitcases around and a four year old is strapped to my back, but who cares.

I have not even seen Big Ben yet. Or the British Museum. Or Hyde Park. Just sitting here in the suburbs, munching on a Sainsbury's triple chocolate cookie and trying not to cry: I made my peace with Germany, but that's not passion......
I got off the train in London and everything is so....familiar.

I know you, dear.
And I will always love you.

PS: Thanks for the welcome drizzle much appreciated.




Helló Anglia.

Egy éve nem láttuk egymást.
Hiányoztál.

Hiányzott a rasszok és színek kavalkádja. Az, hogy mennyire könnyű itt bármit beszerezni. Az, ahogy az ég változik egy csendes, esős napon. Ez a zizegő hatalmas város, tele élettel, fénnyel, taxikkal, buszokkal. A metró is hiányzott: régi csempék, kopott padok, hosszú lépcsők óriási labirintusa, ami a legkevésbé sem tűnik kívánatosnak, mikor ketten három bőröndőt rángatunk és még a gyerek is a hátamon, de kit érdekel.

És még nem is láttam a Big Bent. Vagy a British múzeumot. Vagy a Hyde parkot. Csak ülök itt a külvárosban, triplecsokis Sainsbury sütit rágcsálok és igyekszem nem sírni: Németországgal békét kötöttem ugyan, de annak köze nincs a szenvedélyhez.....
Itt, mikor leszálltam a vonatról Londonban, minden olyan ismerős.

Ismerlek kedvesem.
És mindig is szeretni foglak.

Ui: Köszi a szitáló esőt, nagyon örültem neki.

2015/07/25

Magic/Varazslat

Sometimes you stumble upon those places. Where you find a bit of magic. Lost in time, where people matter, where you can touch the sky, where you feel alive. Just for a night we stayed in such place yesterday.

Neha szembejonnek azok a csuda helyek. Ahol meg el a varazslat. Elveszve az idoben, ahol az emberek szamitanak, ahol megerintheted az eget, ahol igazan elonek erzed magad. A tegnap ejszakat egy pont ilyen helyen toltottuk.

2015/06/24

Házavató/Housewarming

Házavató buli ma (így 3,5 hónappal beköltözés után) a szomszédokkal. 25 év után még mindig félek attól, hogy senki sem fog eljönni, senki sem lesz kíváncsi rám, mint anno életem első szülinapi buliján. Durva, hogy mik határozzák meg az érzéseim így 36 évesen.

7 órával később: a szomszédasszonyom, akinek a lányával Mimi együtt játszik átjött, a többiekről egy kivétellel se kép, se hang. Hát ez van.

House warming party today (3.5 months after moving in) with the neighbours. After 25 years I'm still afraid, that noone will turn up, noone will care about me enough, as happened on my very first birthday party. It's scary what defines my mood even when I'm 36.

7 hours later: the neighbour, whose daughter plays with Mimi regurarly, turned up, no news about the others, except one note. This is how it is.

2015/05/18

What do I worth?/Mit érek én?

7 weeks later I'm still running. And it helps me a lot. These mornings, 3 times a week, after I dropped Mimi off to the nursery became my little me-times. Three times a week I do something to take care of yours truly, not just physically but mentally too.

I realised I need to take care of myself, noone else will (and can) do it really (of course that doesn't mean that I don't have help from the ones who love me). I need to take care of my body. And I need to take care of my mind too. I can't just let either of them wonder wherever they want, one doesn't really work without the other, right? And these things don't take care of themselves, there is no magic wand to wave and make everything better. There is no magic fairy in form of a husband, friend, child, doctor who can make me healthy. Who can make me balanced. Who can make me well.

And then I connected this to something else.

To whom am I giving the right to tell me what I worth?
For a long time I gave it to everyone. I had to be perfect, everyone needed to like me. I had to be useful to worth something. I couldn't just be me, could I?
To whom am I giving the right to tell me what I worth?
I'm the only one who knows me well enough to see what is my worth, so why exactly do I let myself be judged and measured up by people who have different worlds in their heads?
Yes, let them judge, that's ok, it's normal.

But I realised what I don't want to do anymore is to let myself be defined by what other people think of me. Who am I to be told what I worth?
---
7 héttel később még mindig futok. És igazán segít. Hetente három reggel, miután leadtam Mimit az oviban hasítok magamnak a napból egy kis szeletet. Hetente háromszor odafigyelek magamra, nem csak fizikalilag, de mentálisan is.

Rájöttem, hogy saját magamnak kell odafigyelnem magamra, ezt senki más nem fogja (és tudja) helyettem (persze ez nem jelenti azt, hogy nem kapok segítséget azoktól, akik szeretnek). Vigyáznom kell a testemre. És vigyáznom kell az elmémre is. Egyiket sem engedhetem szabadjára, hogy menjenek és csináljanak amit akarnak, és az egyik nem igazán működik a másik nélkül, ugye? Ezek a dolgok nem vigyáznak saját magukra, nincs varázspálca, amit meglengetek és minden jobb lesz. Nem jön jótündér férj, barát, gyerek, orvos alakjában, aki engem egészségessé tehet. Aki kiegyensúlyozhat. Aki eléri, hogy hipp-hopp jól érezzem magam.

És aztán ezt kapcstam valami máshoz is.

Kinek engedem meg, hogy megmondja nekem mit érek?
Sokáig mindenkinek megengedtem. Tökéletesnek kellett lennem, mindenki szeretetére áhítoztam. Hasznosnak kellett lennem ahhoz, hogy érjek valamit. Hogy is lehettem volna saját magam, csak én?
Kinek engedem meg, hogy megmondja nekem, mit érek?
Én vagyok az egyetlen, aki ismerem magam eléggé ahhoz, hogy lássam, mitt érek. Miért is engedem meg másoknak, akik teljesen más saját kis világban élnek, hogy ítélkezzenek felettem és a saját szabályaik szerint mérjenek fel?
Ítélkezzenek csak, az rendben van.

De amire rájöttem az az, hogy nem fogom az alapján meghatározni magam, hogy mások mit gondolnak rólam. Ki vagyok én, hogy megmondják nekem, mit is érek?

2015/04/15

When I was in Italy again and met with myself. / Amikor megint Olaszországban voltam, és találkoztam magammal.

I've been home for a day now and still difficult to ease back. Not talking about the language only: in my head Italian ad German somehow filed in the same space, under "foreign language", so in the first day I was ja-ja-ing everything over there, and sí-sí-ing everything over here. Funny in a way.
My soul is easing back too.

It took some hours to slow down. Arrived at Pisa, checking my phone almost continously and resisting hard not to activate the internet on it. To check facebook, blogs, husband on Skype. I walked around and felt lost. What am I doing here? What am I supposed to do here? Went around in circles for a while, then...I just calmed. I had all the time of the world. I didn't have to do anything. At all. I ended up at the Leaning Tower, took silly pictures of silly tourists. Then just lay down on the lawn next to it and slept an hour, bare feet, in the sun. And woke up like the king (queen) of the world.

I realised I did not care about what is to see, I wanted to feel things. The sun on my skin. The grass under my feet. Hear the people chattering about. Eat oranges, and cheese, and pizza. Soak up the yellows of the houses, the greens of the shutters, the orange and lemon trees, branches bowing down heavily under their load, the life around me in this country that see me grew up, just in a year, oh so many years ago.

And I did.

I wasn't expecting anything from this trip, but I set my mind on meeting with myself. I have not done that for a long time, somehow, in the noisyness of life I've lost touch with who I really am. What do I like, what do I need to be happy, what makes me me. How am I like when noone is around?

All this sounds so...utter bullshit, doesn't it.
It might just be.

I've read an article today about the El Camino, and realised, in a way I've just did a mini one in the last days. Walked around at least 30 kms in 4 days, up and down mountains and hills, all alone all day with a backpack, just letting my mind wander and realising things. Some things - if reading and not feeling - I would've thought cheesy. Like hiking is a bit like life: sometimes hardly visible paths bring you to the most unexpected places. And sometimes you lose your way, have to track back, but if you set your mind on achieving something and keep going, eventually you can make it happen. There are people helping you along the way. And then, it all might be a disappointment when you arrive. The destination mattered less, than the journey itself. Very deep, innit? Ha.., I know. Almost like Coelho....But at that point, it was for me and now it's part of me.

I also realised I like to be spontaneous. Jumping off the train earlier than planned, changing my plans on a whim, just because I saw some mountains and decided to climb them. Without frigging knowing how to get there, just aimed myself in their general directions, knowing I still got 8 hours to spare.
Now if I can be like that, how can I pull the same thing off in the real life? To trust myself enough that I can end up where I would like?

It was amazing to be alone, truly alone in the middle of a track.
But all this time I knew I was not alone. That all this wouldn't mean that much to me, if I couldn't share it with people whom I care about.*

And I have dreams again. True, real, big, colourful dreams, the ones you laugh at yourself a bit if you have to talk about, because they seem so unreachable now. But what could pull me forward, if not my dreams?

I also realised, I don't agree with sitting on boats for an extended time. But hey, that's another story.


*(This isn't new either, see the movie Into the Wild)
---

Egy napja vagyok itthon, és még mindig szokom a helyzetet. Nem is csak a nyelvről beszélek: a fejemben valahogy az olasz és a német egy helyet foglal el, az "idegen nyelv" helyét, így az első napon mindenre ja-ja ment ott, ma meg minden sí-sí itt. Vicces valahol.
A lelkem is szokik vissza.

Beletelt egy kis időbe, míg lelassultam. Megérkeztem Pisába és néztem a telefonom, szinte folyamatosan és nagyon ellen kellett állnom a kísértésnek, hogy aktivizáljam az internetet a telefonomon. Hogy megnézzem mi van facebookon, blogokon, skype-oljak a férjjel. Sétáltam össze-vissza és elveszettnek éreztem magam. Mi a fenét csinálok én itt? Mit kéne csinálnom itt egyáltalán? Körbe-körbe mászkáltam, aztán egyszer csak...lenyugodtam. Bármire van időm. Semmit nem kell csinálnom. Abszolút semmit. Végül kikötöttem a Ferde toronynál, csináltam pár vicces képet a vicces turistákról. Aztán lefeküdtem a fűre és aludtam egy órát, mezítláb, a napon. Felébredve a világ királyának (királynőjének) éreztem magam.

Rájöttem, hogy nem érdelnek a látnivalók, érezni akartam a dolgokat. A napot a bőrömön. A füvet a talpam alatt. Hallgatni, ahogy az emberek csacsognak köröttem. Narancsot enni, és sajtot és pizzát. Felszívni a házak sárgáját, a zsaluk zöldjét, a narancs- és citromfákat, amint az ágak meghajolnak a súlyuk alatt, az életet ebben az országban, ami látott engem felnőni, egy év alatt, ó, annyi évvel ezelőtt.

És éreztem.

Nem vártam semmit igazán ettől az utazástól, de azt elhatároztam, hogy találkozni fogok magammal. Nem is emlékszem, mikor volt ez utoljára, valahogy az életem zajában elvesztettem saját magammal a kapcsolatot. Mit szeretek, mire van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek, mi az, amitől én, én vagyok. Milyen vagyok, amikor senki nincs köröttem?

Ez az egész totál hülyeségnek hangzik, nem?
Lehet, hogy az.

Olvastam ma egy cikket az El Camino-ról, és rájöttem, hogy bizonyos tekintetben az elmúlt pár napban "zarándokoltam" egy kicsit. Mentem legalább 30 km-t 4 nap alatt, fel és le hegyre, dombra egy hátizsákkal, egyedül egész nap, hagytam, hogy a gondolataim hömpölyögjenek, amerre akarnak, és közben ráébredtem pár dologra. Pár dologra - amit ha olvas az ember, nem érez, nyálasnak hangzik. Mint például, hogy a túrázás olyan, mint az élet: néha az elig észrevehető ösvény visz el váratlan helyekre. És néha eltévedsz, vissza kell menni, de ha elhatározod magad és nem adod fel, a végén meg tudod csinálni. És aztán lehet, hogy tök nagy csalódás az, ahova megérkeztél. The cél kevésbé volt fontos, mint az út maga. Nagyon mély, nem? Ha...tudom, majdnem mint Coelho.... De ott és akkor számított, és most már a részem.

Arra is rájöttem, hogy szeretek spontán lenni. Leugrani a vonatról hamarabb, mint terveztem, megváltoztatn a terveimet egy pillanat alatt, csupán azért, mert láttam pár hegyet, és fel akartam mászni. Anélkül, hogy tudtam volna, hogy lehet oda eljutni, belőttem az irányt és tudtam, hogy van 8 órám rá.
Ha tudok ilyen lenni, hogy tudnék ilyen lenni a mindennapi életben is? Hogy tudok bízni magamban eléggé, hogy tudjam, el tudok oda érni, ahol lenn szeretnék?

Eszméletlen érzés volt egyedül lenni az úton.
De mindeközben tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Mindez nem jelentene ennyit, ha nem tudnám megosztani azokkal, akik fontosak számomra.*

És megint vannak álmaim. Igazi, valós, nagy, színes álmok, az a fajta, amin kicsit nevetsz saját magadon, ha beszélned kell róluk, mert annyira elérhetetlennek tűnnek most. De mi más lenne képes előre húzni, ha nem az álmaim?

Arra is rájöttem, hogy én meg a hajók nem igazán jövünk ki egymással hosszabb ideig. De ez  már másik sztori.

*(Ez sem új, lásd Út a vadonba c. filmet)

Flying over the Alps
Az Alpok fölött

Without context: silly tourists
Kontextus nélkül: vicces turisták

Run out of bread, go in peace. Amen.
A kenyér elfogyott, menjetek békével. Ámen.

Peppa Pig is a big thing in Italy
Peppa malac nagy cucc Olaszországban

La Spezia - roof gardens/tetőkertek

Templom mellett: Istent szeretem, a rajongói klubja, ami miatt aggódom.
Next to a church: I like God, his fan club that I'm worrying about.

Saturday market and orange trees
Szombati piac and narancsfák

Everywhere
Mindenhol

Palm trees too
Pálmafák is

Fehéren-feketén
Black and white

Porto Venere, where I ate the worst focaccia ever
Porto Venere, ahol életem legrosszabb focacciáját ettem

Byron is innen nézett ki
Byron was looking out here too

Even if you live in a touristy place, washing is a must
Mosni akkor is kell, ha turistákkal teli helyen laksz

Porto Venere - cemetery. Apparently rich people are trying to buy places for themselves here.
Porto Venere - temető. Állítólag gazdagok próbálják felvásárolni a helyeket itt.

Mióta gyerekem van, sokmindenen elbőgöm magam. Pl itt is.
Since I've got a child I tend to cry a lot. Like here.

Cinque Terre - scary bits/ijesztő részek
Cinque Terre - Cat sanctuary in the middle of the National Park, visitors are encouraged to feed/adopt the cats.
Cinque Terre - Macskamenedék a nemzeti park közepén: a látogatókat bátorítják az etetésre/örökbefogadásra.

Cinque Terre - between villages. Totally worth the huff and puff and sweat and scares.
Cinque Terre - faluk között. Abszolút megéri a lihegést, az izzadást és az ijedtséget.

Lerici - a halászok délelőttre már végeznek.
Lerici - the fishermen are already done.

Destination: Carrara - marble quarries.
Úticél: Carrara - márványbányák.
A városban a járda is márványból
In the town even the sidewalks are made of marble
Felfelé a hegyen.
Towards up.

Lefelé nézve.
Looking down.

Gyakorlatilag szeletelik fel a hegyet. A gépek lemaradtak viszonyítási alapnak, de nézd a fákat...
Practically the mountain is being sliced up. I missed the machines for scale, but look at the trees...

Mountain pieces - Mimi got one, and a story to accompany it.
Hegydarabkák - Miminek hoztam egyet, a hozzá tartozó mesével együtt.