Trail of people, stuff and thoughts / Elszórt emberek, dolgok és gondolatok

It's been weeks* and I'm not sure what to write, or to write at all. I got to the point that I'm not sure what I want to share and how much do I want to put out on the net really. On one hand so many friends and acquaintances that I'd like to know about live far and Facebook is an amazing tool to keep in touch - no way I could do it one by one, especially not at phases like the current one, when I mostly curl up in my den up to a point even to be a bit antisocial. 

Made a headcount too. Cleaned my friend list and contemplated on a few people, how we are drifting further and further and wondering whether shall I try to do anything about it or just let it go. When you are far away and no chance for new shared experiences it is difficult to keep a connection alive. I just wonder who will stay with me in 5 years.
I'm also getting rid of things, some of them meant a lot to me when I was younger, some just stored because one day might come useful. They all go now, will end up donated or on the rubbish pile. 

I seem not to have patience and time for not important things at the moment. With a pre-schooler and a baby there is no time for empty rounds. No space for unwanted things. No time for self either but it's ok. It will pass, that one is temporary. 
I still wonder who will I be after I crawled out of this particular cocoon. It surely will involve a tattoo though!

*Since the last note in the secret group about my kids

Hetek teltek el mióta jelentkeztem*, és nem tudom mit írjak, sőt abban sem vagyok biztos, hogy írjak-e egyáltalán. Eljutottam oda, hogy nem vagyok abban biztos mit akarok megosztani és mennyit akarok az életünkből a neten megmutatni. Egyrészről nagyon sok barát és ismerős, akikről tudni szeretnék, él messze és a Facebook jó eszköz a kapcsolattartásra - kizárt, hogy ez egyesével menne, pláne nem az olyan időszakokban, mint a mostani, amikor leginkább annyira összekuporodom a kuckómban, hogy az már az antiszociális viselkedés határait súrolja.

Számvetést is csináltam. Kitakarítottam a barátlistámat és elgondolkoztam egy pár emberen, azon, hogy sodródunk egymástól egyre messzebb és vajon próbáljam ezt megszerelni, vagy hagyjam őket menni. Ha messze éltek egymástól és nincs esély közös élményekre nagyon nehéz ám egy kapcsolatot életben tartani. Vajon ki marad velem 5 év múlva?
Dolgoktól is szabadulok meg, néhány, ami fiatalabb koromban sokat jelentett, néhány, amit csak elraktam majdegyszerjóleszvalamire felkiáltással. Ezek mind mennek, valami másokhoz vándorol, valami a kukába.

Úgy tűnik, hogy per pillanat nincs türelmem és időm a nem fontos dolgokra. Egy majdnem iskolással és egy kisbabával nincs idő felesleges körökre. Nincs hely felesleges dolgokat gyűjtögetni. Nincs idő magamra sem, de ez rendben van. El fog múlni, ez a helyzet csak ideiglenes.
Azért kíváncsi vagyok, ki leszek, mikor ebből a gubóból kimászom. De az tuti, hogy tetoválás lesz a csomagban!

*A legutolsó poszt óta a rejtett, gyerekeimről szóló csoportban

A mi családunk / Our family

Megkértem Mimit fél éve, mikor én naponta vonatoztam a kórházba a hónapos Marcihoz, rajzolja le a családunkat. Időnként ezt eljátsszuk, hogy lássam, hogy lát ő minket, és ez hogy változik. Fél éve Mimi lerajzolta magát, szép nagyra, középen. Aztán a macskát maga alá. Aztán lerajzolta apát, jobbra, kicsit kisebben, kicsit feljebb. Aztán anyát, balra, kicsit kisebben, kicsit feljebb. És kész volt, ennyi volt a család, 3 ember meg egy macska a semmi közepén. Marci nélkül. Kicsit összetört a szívem (azért is, mert apa előbb jött, mint én).

Pár napra rá képeslapot írtam, mindenkit aláírva: "Szeretettel: Vali, Ark, Mimi" Pont ennyit. Észre sem vettem, hogy valaki hiányzik, amíg a barátnő rá nem kérdezett.

Ma megint megkértem Mimit, rajzold le a családunkat. Lerajzolta magát, még nagyobbra, középen. Hosszú göndör haja a hátát verdesi, a filctollal rajzolt sárga vonalak ragyognak a papíron. Anya jön utána, barna haja mindig copfban. Aztán apa, neki rövid fekete haja van. Aztán a macska, fekete, nagy karmokkal, azt mondja, hogy miau. Aztán kis gondolkodás: "Anya, én nem tudom hogy kell egy bébit rajzolni.". Végül egy játszószőnyeg kerekedik, egy már állni tudó Marcival, neki is gondosan számolt 5 ujj van a kezén. Az egész család a nappaliban gyűlik össze, ahol két sárkányos (csirkés) és egy húsvéti nyulas (medvés), tojással teli zsákos kép lóg.

I asked Mimi 6 months ago, when I was commuting to the hospital daily to a month old Marci, to draw our family.
Time to time we get to this, so I can see how she sees us and how her view changes. Six months ago Mimi drew herself, nice and big, in the middle. Then she drew the cat under herself. Then she drew daddy, on the right, a bit smaller, a bit higher. Then mummy on the left, a bit smaller, a bit higher. And that was it, that was our family, 3 people and a cat in the middle of nothing. No Marci. My heart broke a bit (also because papa came before me that time).

A few days later I was writing a card, signing it for everyone: "With love: Vali, Ark and Mimi". Exactly this. I didn't even notice that someone was missing, until the friend asked about it.

Today I asked Mimi again to draw our family. She drew herself, even bigger, in the middle. Her long curly hair reacher her back and the yellow sharpie lines almost glow on the paper. Then came mummy, her brown hair is always in a ponytail. Then daddy, he's got short black hair. Then the cat, black, with long nails, saying meow. Then a short pause, thinking: "Mummy, I have no idea how to draw a baby.". At the end a baby gym appears with an already standing Marci, his 5 fingers are carefully counted, as everyone else's. The whole family gathers in the lounge where three pictures are hanging: two of dragons (chickens) and one of the Easter bunny (bear) with a bag full of eggs.