2004/09/29

Itt ez a rosszvárás most, óvatosan szorongatja a gyomrom, még csak próbálkozik. Igyekszem kideríteni mi az ok. Kauzalitás ugye (ugye?), és hát nem akarok egy gyomorfekélyféle okozatot magamnak.

Mert bankszámlát kéne nyitni, szüntetni, szakdolgozattémát választani, lejelenteni, konzulenst keresni, mumussal beszélni, reggel kelni, TAJ kártyát pótolni, munkáltatói igazolást kérni, bejelentkezni, kijelentkezni, pótolni és írni, számolni és keresni. Este feküdni, jönni, menni, élni, tenni.

Én meg csak úgy vagyok.
sarokbankucorgópapírkutyamintásdíszpárna
Itt volt M. öt napig és vele jött egy kis belfast-íz német gumicukor képében.
Hozott még ismerős kiejtést, mosolygós szemet és enyhe nosztalgiát.
Vitt képeket, mosolyt és nyugodt napokat.

Közben megtanultam vezetni.
Ami haaaatalmas szó ám. Bizony!

2004/09/22

A szerelem nem úgy kezdődik, hogy találsz valakit, akit ismerni akarsz.
A szerelem úgy kezdődik, hogy találsz valakit, akinek meg akarod mutatni magad,
hogy nézd,
ÉN
ILYEN
VAGYOK.
Ugye szép?

2004/09/15

Az úgy volt, hogy tegnapelőtt írtam szösszenetet, de kétbalkéz alteregóm máshogy akarta, de lehet nem is baj. Egy post noir lett volna, nagyon összerakott, nagyon igaz, de mégiscsak setét.

Ma viszont egy csomó olyan dolgot csináltam, amit nem szoktam.

Egy: kiállításra mentem.
Kettő: barátnővel futottam össze, mindenféle lelki és egyéb rákészülés nélkül.
Három: elmentem a helyi fitnesszterembe és órarendet szerzettem.

Jah..és csináltam egy olyat, amit szoktam.
Négy: nagyon dühös lettem a főnökömre. De erről írni sem akarok. Gondolni sem akarok.
De csak szép sorban...

Az egy.
A kiállítás. Gobelin. Én és a gobelin. Mint én és az acélbetétes bakancs, gondoltam, aztán mégsem, csak álltam ott elhűlve. A más határán.
A képnek nálam érzőbb adott címet:

Kitekintés a hihetőből.


A kettő.
Barátnő Londonba megy kérdezte mit hozzon én meg csak álltam ott bután, karamellás popcorn mondtam és tudtam, ha megjön, a sarokbavonulás lesz, sírás lesz, elvágyódás lesz, karamelláskukimajszolás lesz. Visszavágy lesz.

A három.
Elmentem a fitnesszórarendért és vállon veregettem magam, mondván ez majdnem felér a betervezett sétával. Tévedés ne essék, négyhengeres motor vitt, nem a lábam. Sok sikerrel kecsegtet mindez? Na majd én megmutatom!!

Alteregóm, a szenya csak csendben teszi hozzá, hogy: Muhahahahahahaha.

2004/09/03

Rosszul vagyok. Szeretnék leülni egy sarokban, sírva az önsajnálatba merülni, mert hát az olyan simogató néha, nyalogatni a sebeim csendben, óénszegény.

De munkahely van, péntek még, ki kell bírni négyig, ki kell bírni.
Pedig rosszul vagyok, forog a gyomrom, valóságban és átvitt értelemben is.
Önző dög vagy, írtam a húgomnak tegnap este, de vajon én nem vagyok önző dög? Hogy jövök én ahhoz, hogy lelkiismeretfurdalást keltsek benne?
És szégyellem magam, hiszti volt talán ma hajnalban, a tovább sérült önbizalmam miatti kicsinyes bosszú? Már nem vagyok benne biztos.

De a húgot hibáztatom magamban, csak csak őt, mert máshogy lehetne most, ha ő máshogy viselkedik. Szerintem persze. Ó, én a nagy szakértő, persze én mindent tudok.
Egyik pillanatban igazam van, hátpersze, másikban szemét dög vagyok. Kábé kétpercenként változik a véleményem, de kéne valaki, aki okos, aki ott volt, megbeszélni ezt töviről-hegyire, de a húgom nem akar róla beszélni, azzal akivel meg tudnám, már talán sosem fogom tudni. Vadidegenek.

Egy srác persze, valaki ilyest szeretnék találni, persze, mondom ezt kb. 8 órányi ismeretség és 2-3 átbeszélt óra után.
Beszélgetni szeretnék, napok óta csak ülni és beszélgetni, komoly dolgokról, a lelkemről a lelkünkről, az életről és az élet nagy dolgairól és akkor jött egy amerikai, akivel lehetett, és meglepődtem, mert kezdtem elfelejteni ez milyen.

De a szép embereknek minden könyebb, és a húgom szép. Persze ő ebbe sosem gondolt bele, talán ma hajnalig nem, mikor egy maró sms-t mutattam neki, miután otthagyott egy félidegen-félrészeg koreai sráccal, mi meg csak néztünk egymásra, hogy most akkor mi van? És elszállt a felhőtlen mámoros hangulat, egy pillanat volt a józanodás, és igen, ezért nem akartam én menni, mert ezért minek, hogy egyedül legyek sokak között, kicsi legyek, kövér és becsapott, két oldalról is, mert elhittem, hogy lehet ez másképp is, emberi módon, csak árnyalatokkal éreztetve a különbséget. Mert különbség van, az természetes, de ezek után mit mondjak én nekik, egyiküknek is, pedig szeretnék, még akkor is, ha Oregon messze van.

Fáj ám, fáj ha észrevétlenül leolvad valamikor a csigaház és szabaddá válnak az idegvégződések. És nem vagyok benne biztos, hogy megéri. Minden rossz, ha a vége rossz.

A következtetés még nincs levonva.
Ahhoz most túl fáradt....
Csak vagyok.

2004/09/01

Ez most olyan sok lenne.

Rómában voltunk a húgommal és össze kell hozni egy bezsámolót, magunknak, megörökíteni szóban a képeket. Majd holnap.

Kaptam ma egy levelet.
L~ írja, belinkelt, ha nem akarok, nem maradok. De megérdemlem, mondja.
Titokzatos mellé, és én nem, csak azért sem kérdezek rá, ki ő, meg hogy talált meg.
Pedig nem mintha nem fúrná az oldalam...