A földön fekszem, a tejeskávé színü padlószönyeg az arcomba nyomódik, a hi-fiböl bársonyos nöi hangon Bridget Jones naplója szól. Ég a villany, zavar most a fény, de annyira jó itt a földön, érezni a súlyomat, nem elterülni, nem elengedni magam teljesen, csak feküdni, hallgatni a hangot és nem gondolni semmire. A skótkockás kendöt babrálom, kihúzok egy zöld szálat és a csuklóm köré tekerem, észreveszem az ágy lábán a ragasztószalagot, elkezdem lefejteni. Benézek az asztal alá, prospektusok, könyvek, nejlonszatyrok, hozzáérek a tárgyakhoz, valószínűtlen a szobám, mintha most látnám elöször, ismerkedem a dolgokkal. A mécses hunyorogni kezd az asztalon, az ablakot is be kéne csukni, hideg van. Feltápászkodom. Fura két lábon állni, hirtelen eltünt a biztonság, amit a földön fekvés adott, visszasimulnék a padlóhoz. Egy kattintás, egy mozdulat, lefekszem újra, aztán hirtelen ötlettel az ágy alá préselem magam.

Próbálnám leírni mit éreztem, de nem megy. Nem történt velem semmi különös tegnap este (dehogy, csak a világom fordult ki magából egy picit átadva a helyét valami álomszerű valóságnak), végül is elintézhetném annyival, hogy bridgetjonesdiaryt hallgattam az ágy alatt a sötétben a macimat magamhoz szorítva (de te tudod, hogy ez nem igaz, tudod, ugye?), aztán majdnem ott aludtam el, mert annyira különösen éreztem magam, mint amikor nyolcévesen bebújtam a szekrénybe, Alizt játszottam Tükörországból, és tündérekkel meg egerekkel beszélgettem a ruhák között.