Egy papucsot láttam csak.
Ez azután volt, hogy nem mentem el anyuékkal a nagynéném 50. születésnapi bulijára, mert apu balhézott itthon. Az a kicsit-ittam-és-mindenkibe-belekötök-és-szidom-a-redvesfaszú-kurva-nénikéd-balhé, mire én magamra zártam a szobám ajtaját, és reméltem előbb elhúznak, minthogy eszébe jutna betörni.

Aztán felhívott a húg, hogy ugyan, menjek már. És felhívott a nagynéni, hogy ugyan menjek már.

A HÉVen Sting szólt (cirka két hét és koncert Belfastban), "It's five in the morning and the lights....never coming home....lalalala"
És elrepült egy ócska fekete papucs.
Ki az a hülye, aki októberben papucsot dobál ki a HÉVről, gondoltam és dudorásztam tovább Stinggel (két hér múlva koncert Belfastban és én ott leszek).
Aztán megálltunk.
A vezető hátraszaladt.
A kalauz is.
Az emberek leszállingóztak és senki nem mondott be semmit, de az arcokon lehetett látni, hogy valami nincs rendben.
És nem volt rendben. Baromira nem volt rendben.
A nő a sínekkel párhuzamosan feküdt, alakok hajoltak fölé, egy nő telefonált, a bámészkodók bámészkodtak és a sarkon égő levelek fanyar füstöt terítettek szét amíg a testet néztem. Sehol egy sziréna.

Tizenkét perccel később buszon csendesen sírtam míg a szirénák elsuhantak az ellenkező irányba és Sting mit sem sejtve egy lopott kocsiról énekelt.
Sosem volt még ennyire közel halottak napja.