Fontos dologra jöttem rá ott a vászon alatt az öcsém szalagavatóján. A színpadon össze-vissza ugrabugrált négy osztály, nevetségessé téve magukat (képzeljetek el egy 18 éves súlyemelő srácot tütüben hattyúktavázni), kifigurázva az egészet, amiről egy komoly bálnak szólnia kéne mindeközben borzasztóan jól érezve magukat (és ettől persze a közönség is jól érezte magát). Eszembe jutott a mi szalagavatónk, ami komoly és felelősségteljes ugrabugra volt. Mert azzá tettem, mert erősködtem, mert jól kellett mennie mindennek. Mert komolyan vettem.

Ezzel kúrom el a fél életem, komolyan veszek olyan dolgokat, amiket nem kéne.
Vajon az ikreket is komolyan veszem? Komolyabban mint kéne? Tanácsok tömkelege az van, de értsétek meg, én életem, én döntéseim, én naivitásom, álmaim, feltevéseim, félelmeim. Fájdalmaim.

És jó ez így. Majd ha fáj megyek sírni, és énmegmondtamazzatok nyugodtan, de csak ha közben buksimiztek is.

Más és mégsem. Szalagavató. Öccsosztály. Szalagtűzés meg minden, a húgommal az első sorban sivítozunk az öccs neve hallatán, fényképezünk és büszkék vagyunk, hogy igen, a mi kisöcsink. Megnőtt. Saját döntései, saját félelmei, saját büszkesége.

Nem táncolt, egyedüliként az osztályból, mert anno nem volt pénze frakkra, tánctanárra, miegyébre, apuékkal haragszomrád volt egy csúnyacsúnya ügy kapcsán, tőlünk meg valamiért nem kért. És én minderről nem tudtam. Fasza kis nővér vagyok.
De látni a fájdalmat egy szeretve szeretett szemében...nem kívánom senkinek. Kérem, kérem nem fájhatnék én helyette?

Hát nem fájhatsz.