Néha mementókat pakolok a blogra. Itt megvan jó ideig, ami amúgy hamar eltűnne.
Itt egy újabb from origo.
Emlékezz, majd ha kell.

Leszámítva néhány magányra született embert, mindannyian vágyunk a Társra. Álmodozunk, tervezgetünk, próbálkozunk - legtöbben sikerrel. Ám amikor már nyakig vagyunk egy kapcsolatban, akkor derül ki, hogy mintha idegen erők munkálnának bennünk, akaratunk ellenére öljük, romboljuk a kapcsolatot, gyűlölködünk, követelődzünk, elhidegülünk, szétválunk, belehalunk - a szeretet nevében. A gyermekkor, korábbi kötődési tapasztalataink, mint időzített bombák aktiválódnak bennünk, amint egy felnőtt-típusú kapcsolatba lépünk.

Ha mindig ugyanazt csináljuk, ugyanoda jutunk

Csak tesszük, amit érzünk, hogy tenni kell, és újra és újra megtapasztaljuk a mondást, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Mi romlik el, hogy a kapcsolat, a házasság zátonyra fut, hogy örök vesztesnek érezzük magunkat? Hát hiába a sok tisztázó beszélgetés, az ígéret és esküdözés?
Amit százszor megígértünk, mégsem úgy lett, nem érdemes százegyedszer újra próbálni. Vagy százegyedszer újra hinni. Vissza kell térni az alapokhoz, s megpróbálni újra felépíteni magunkat.

Hogy milyen volt gyermekkorunk, azt nem feltétlen emlékeink mondják el, sokkal inkább viselkedésünk, viszonyulásaink, önértékelésünk és a többi ember észlelésének módja. Ahogy szüleink kezeltek minket, kialakított bennünk egy belső modellt a többi emberről és egy énképet magunkról.
Bartholomew és Horovitz az emberekről és önmagunkról alkotott kép alapján négy típust különített el, mindegyiket kis monológgal jellemezve. Az első kettővel nincs dolgunk, mert ők jól elvannak. Az egyik a biztonságosan kötődő, a másik a kötődést tagadó. Egyik jól tud, a másik nem akar kötődni.

Akiknek igazán problémás szokott lenni a kapcsolat, az a másik két típus:

A kötődésein tépelődő vagy a kötődéssel szemben ambivalens személy úgy érzi, erősen függ társától és ezt gyakran egyoldalú kiszolgáltatottságnak éli meg. Gyermekkorában bizonytalanságban élt szülei szeretetét illetően, de frusztráltságára nem bennük, hanem önmaga alkalmatlanságában találta meg a választ. Neki az emberekről alapvetően jó a véleménye, de önmagát csökkent értékűnek érzi. "Szeretnék másokkal teljesen emocionálisan intim viszonyba kerülni, de gyakran tapasztalom, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, ahogy én azt szeretném. Rosszul érzem magamat közeli kapcsolat nélkül, de gyakran attól félek, hogy mások nem értékelnek engem annyira, amennyire én értékelem őket."

A kötődéstől félő személy bizalmatlan másokkal szemben és nem bízik önmagában sem. Semmi jót nem vár másoktól, és önmagáról is negatív véleménye van. "Kellemetlen közel kerülni másokhoz. Érzelmileg közeli kapcsolatot akarok, de nehéz teljesen megbíznom másokban, vagy függeni tőlük. Attól félek, megsérülök majd, ha megengedem magamnak, hogy túl közel kerüljenek mások hozzám."

Persze ne feledjük, minden ember egyediségében megismételhetetlen, ezek itt csak sémák!

Az átprogramozás

A modell lényeges vonása, hogy összekapcsolja a kötődési sajátságokat az önértékeléssel, énképpel. Aki rémülten gondol arra, hogy ha elveszti a másikat, rá örök magány vár, mert kinek kell egy ilyen szerencsétlen flótás, az önmaga is összekapcsolja értéktelenség érzését erős függőségi vágyával.

Az önértékelés, ha egészen praktikusan nézzük, nem más, mint gondolatok, hiedelmek önmagunkról, egyfajta belső monológgá szervezve. Hiedelmek arról, milyennek látnak és értékelnek mások, hogyan állnánk meg a helyünket ilyen vagy olyan helyzetben. Ezeket a hiedelmeket rejtett és automatikus gondolatoknak szoktuk nevezni, mert hétköznapi életünkben már oly megszokott hátterét adják normál működéseinknek, hogy észre sem vesszük őket. Az átprogramozás lényege, hogy ezeket a gondolatokat levadásszuk, megfogalmazzuk, majd megkérdőjelezzük, átalakítjuk. Mindegyikben van ugyanis egy bizonyítatlanság, egy logikai bukfenc. De hogy is megy ez az "átírás"?
Például gyakori "programhiba", hogy mások visszajelzéseiből arra következtetünk, hogy mi jelentéktelen emberek vagyunk, vagy nem vagyunk "elég" fontosak a másiknak.

Zöld szobába piros ágy

Mondjuk ágyat akarunk venni. Társunk pirosat szeretne, amit mi elképesztő ötletnek találunk, mert a szobában minden zöld. Ő azonban ellenáll minden érvünknek, és ragaszkodik a piroshoz. A vita közben egyre inkább azt érezzük, hogy mi itt szinte fölöslegesek vagyunk, meg sem hallgatják az érveinket, sőt konzervatívnak nevezett minket a másik, mert szerintünk a zöld és a piros ütik egymást. Elkeseredetten gondolunk arra, hogy ezentúl egy borzalmas színű ágyban kell aludnunk, és ő pedig nem akarja megérteni, hogy számunkra ez elviselhetetlen gondolat. Még talán az is átfut az agyunkon, hogy mi akár el is költözhetünk, aztán aludjon csak egyedül abban a pocsék ágyban. De aztán meg is bánjuk a gondolatot, hisz Ő fontos nekünk, meg magányosak lennénk nélküle. De ekkor még bántóbb, mennyire megalázó és kiszolgáltatott helyzetben is vagyunk, "le kell nyelnünk" a piros ágyat, ha maradni akarunk. Csak ennyire szeret minket!? Erőszakosnak látjuk őt és szerencsétlennek magunkat. Este erős nehezteléssel fekszünk le mellé, ez az ágy örökre a vereségünk mementója lesz.

Ebben a vitában számos téves következtetés figyelhető meg, de vegyük a legfontosabbat: titokban felállítottuk azt a kritériumot, hogy mi akkor vagyunk fontosak a másiknak, ha a mi álláspontunk győz. Igaz ez? Nem! Fordítsuk meg a dolgot: ha a mi álláspontunk győz, akkor a másik elveszítette a fontosságát? Ugye nem. Egy ágyon, egy nyaraláson, egy esti programon, egy elmaradt szexen nem a fontosságunk dől el.
Eddig mindig csak egy végső magyarázatunk volt: "minket itt nem szeretnek". Minden program-átírás úgy kezdődik, hogy feltesszük a kérdést: "ez valóban azt jelenti, hogy nem vagyok fontos neki/nem szeret?"
Ekkor jön a megfelelő alternatíva kidolgozása: "attól, hogy a piros ágyat akarja, még szeret engem. S mivel én szeretem őt, hát jöjjön az a piros ágy".

De vegyünk egy esetet, amikor nagy a tét. Végül is olykor sok pénz sorsáról döntünk, és tényleg lehet, hogy mi látjuk jól, mégsem nekünk lesz igazunk.
Kérdés, miért nem? Hát ugye azért, mert ő "erőszakosabb" volt, mi meg gyengék vagyunk, és végül engedtünk, de azért jól megsértődtünk, mert nem nekünk lett igaza. De bocs, ha annyira hiszünk az igazunkban, miért nem vagyunk makacsabbak? Mert félünk kenyértörésre vinni a dolgot, félünk a konfliktustól, félünk a másik szeretetét elveszíteni. Vagyis nem érezzük azt, hogy volna akkor súlyunk és tekintélyünk a kapcsolatban, hogy azt mondjuk: márpedig nem és nem! Vagyis nem vagyunk elég erősek, és ezért feladjuk. Mi adjuk fel, és Őt hibáztatjuk ezért. A történet vége általában az, hogy neki van "igaza", mi meg haragszunk rá. Azért haragszunk rá, mert nem merjük annyira fontosnak érezni magunkat, hogy el tudjuk érni, hogy igazunk legyen.
Ez olyan, mint vendégségben az utolsó sütemény. Nem merjük elvenni, de aztán utáljuk azt, aki végül mégis megette.

Vergődés a kételyek közt

A példákból is látható, hogy az önértékelés mennyire összefügg azzal, mit gondolunk a kapcsolatról. Aki titkon attól fél, hogy nem szerethető, az kiélezetten fogékony lesz minden olyan jelzésre, amiből erre tud következtetni. Innen ered a féltékenység, az egyedülléttől vagy a másik elvesztésétől való félelem. Ez a félelem gyakran haragot szül, hisz a másik viselkedése, távolléte okozza a szorongást. Míg a biztonságosan kötődő emberek érzései áthidalják a téri-idői távolságokat, addig a szeretetben bizonytalan embereknél a másik távollétében a szeretet érzése fokozatosan elhalványul, és ez szorongást kelt. Ez pedig haragot.


A kötődési stílus "átprogramozása" hasonló az önértékeléséhez. Például nélkülünk akar elmenni a másik barátaival/barátnőivel. Interpretáció: "nem vagyok fontos neki, mert nem inkább velem akar lenni."
Itt is van egy rejtett feltevés: "ha szeret, akkor velem van. Mivel nincs velem, ezért nem szeret".
Az alternatív hipotézis: "Ha nem velem van, attól még szerethet." De továbbgondolhatjuk a dolgot: "Azért van a barátaival, mert ez jó neki. Én szeretem őt, és azt szeretném, hogy neki jó legyen."
Az a jó alternatív hipotézis, ami meggyőző, amiben hinni tudunk! Sok munkával és pozitív példák gyűjtésével fokozatosan át tudjuk hangolni magunkat. Ha írásban csináljuk, még hatékonyabb!