Nem megy, nem és nem, jól érzi itt magát. Lebeg a szobában, körbesuhan, rámtekeredik, megszorít egy pillanatra, aztán leül a szekrény tetejére a plüssállatok közé és gunyorosan nyelvet nyújtogat. Persze hogy is tűnhetne, míg táplálom titkos szorongással.

Hogy is tűnhetne, mikor tudom, hogy hétfőn találkozó konzulenssel, javított szakdolgozatot kell prezentálnom és okos kérdéseket. Hogy jöhetne a megkönnyebbülés, mikor tudom, hogy hiába vége most, két hónap múlva végleges diplomaleadási határidő, aztán zhk, vizsgaidő, államvizsga, védés, blablabla. Nincs megállás, nincs kifújom magam egy pillanatra, csak mint az úthenger, babám, csak mint az úthenger.

És mostakkorcsakazértis.
Holnap elmegyek fodrászhoz.
Aztán bemegyek egy könyvesboltba és megveszem a legvastagabb könyvet.
Aztán megveszem Varró Dániel köteteit.
Aztán pár mesekönyvet még.
Aztán bemegyek egy kirakatos teázóba elkezdek olvasni és időnként felnézve megbámulom a köröttem lélegző embereket.
Aztán rendet csinálok a szobámban, friss ágyneműt húzok, eltüntetem a kábeleket, beülök a nagymaci ölébe és elégedetten körbenézek.
Aztán egész éjjel olvasni fogok. A vastag könyvet, a mesekönyveket és a varródanit.

És aztán felnézek a szekrény tetejére.