Megjöttem, mondom, megjöttem és nem tudok mesélni, képeket mutogatni, pedig egy hete itthon vagyok. Ez olyan dolog, hogy mindenki megjegyzi, mitől van ilyen jó kedvem, pedig nem is gondolok már se Londonra, se Belfastra.

A sűrű napokon - és most mindegyik az - nem jut eszembe a barangolás az esős hidegben, a Dalí-kiállítás a kihúzott fiókokkal és űrelefántokkal, a meleg ámde kicsit több mint baráti ölelés egy fiútól, aki még mindig fontos, és akár szerelem is lehetett volna, meg a furcsa kifejezés a szemében, aztán a rádöbbenés, hogy én fontosabb vagyok neki, mint azt én valaha gondoltam volna. A meleg baráti beszélgetős borozgatás a kandallónál egy apa-katonával, akit tisztelek és szeretek, a két kölyök, akikkel csikizőst játszottunk megint és Diablo karaktereket mutogattak, miközben azért óvatosan vizslattak, hogy ugye hiányoztunk?

Nem gondolok a "cuki brit" kiejtésű bácsira a buszon, a fagyos ámde emlékezetes Sting koncertre, a hatalmas lila dildóra a Sohóban, a kétórás fish&chips-kereső körútra, M. kisfiára, a Nagy Halra a Lagan partján, a könnyekre, amik majdnem az arcomra fagytak, hogy igen, igen, itt voltam egy évet, szia City Hall, Welcome in Belfast, és a farmerekre, amik rámjönnek és jól állnak, a double deckerekről való fel-le fel-le ugrálásokra E-vel, és a mókusokra a parkban, és A. kedvességére, aki így ismeretlenül, engem....És persze Moniékra, és Leventére aki atkinsozik és meg se ismertem felakkorán, és úúgy örültem nekik, hogy folyt a könnyem miután elbúcsúztunk a kocsinál.

És tudom, ha nem korábban egy év múlva megint megyek, kicsit Belfastba, kicsit Dublinba és Londonba persze. És É., akivel Milánóban húztunk le egy évet kicsit sem kérdő hangsúllyal szegezte nekem: Találtál egy másik országot, amibe szerelmes lehetsz.

És nem tudok mit felelni, csak annyit, hogy a jókedv az alap, csak már el is felejtettem a nagy ünnep nélküli hétköznapokban hogyan mosolyog úgy az ember, hogy a szeme is sugárzik, nem csak a száját húzza el miközben az arcán kimerültség és kétségbeesés lapul a vonások között.

Öt nap a lopott fajtából, most fizetem az árát, zh zh hátán, és magamra úgy csenek el egy kis időt, most is, miközben a modern vállalati pénzügyek figyel a szoba sarkaiból. Csitt, már megyek is vissza.

És túlélem ezt a három hetet, aztán átélem a karácsonyt és megleszek szilveszterkor. Levizsgázom mindenből, írok néha, olvasok, pihenek, együtt leszek, aztán egyedül. És aztán majd, ha eljön az idő, megkérem a Bátorságot jöjjön velem, és arrébbmegyek innen élni egy kis időre. A Csatorna túlpartjára mondjuk.....