Van egy ilyenem tavaly március 29-ről.

Delutan fekszem az agyon, a nap sut. Ugy helyezkedem, hogy pont a hasamat erje. Csak ugy, mert melegit. Hanyattfekve bamulom a plafont, es tudom, hogy megint jon, mar erzem az elso lehelletet annak az utalatos magany- es feleslegessegerzesnek ami a gyomorbol indul, es szep lassan felfele kuszik, sirasra ingerelve.
A foldszintrol nevetgeles es beszelgetes szurodik fel, de en egyre inkabb tavolodom, es nem, meg mindig nem megy, a fene egye meg, hogy nem megy. Hiaba tudom, hogy nem gondoljak azt, hogy tunjek a fenebe, mikor epp nincs ram szukseg, ok megiscsak egy csalad, en meg nem. Nem ide tartozom, idegen vagyok, nem ertem oket, nem vagyok resz. Csak egy fuggelek, akit legszivesebben a pokolba kivannek neha. En. Nem ok.
Nem sirom el magam, visszarangat a kopogas az ajton, furcsa, a lepcsodobogast nem hallottam.
Valahogy mindig erzi, ha baj van. Vagy csak o is egyedul van, tudja fene. Nem akar sokat, csak mellemfekudni. Aztan megsem, befekszik az agynemutartoba, elkunyizza a parnam, elhuzza az ajtot, fura csusszanas. Itt van es megsincs itt. Almosito a napsutes es a ritka meleg, hasra fekszem az agyon, parna nelkul, logatom a kezem, a hidegkek biciklilancot simogatom a padloszonyegen. Meg egy dolog, ami idekot, a sokadik lanc, kivetelesen kezzel foghato. Nincs idom, hogy magamba zuhanjak. Csusszanas. Hideg lanc helyett meleg kez. Nem szol, ilyenkor sosem beszel. Hasonloak vagyunk, allapitom meg sokadszorra, es szoritom vissza a gyasszegelyes kormu mancsot, igen, itt vagyok, en is szeretlek, es szuksegem van Rad. Jatszunk, ki tud tobbet szoritani, ki epp csak picit, hol egy eros, hol egy leheletnyi...aztan megunjuk, es az agy alol hallatszo visszafolytott kuncogas utemes szuszogassa halkul. Meg mindig fogja a kezem, es nem merem elvenni, annyira jo. Erzem a puha bort, az apro rancokat a felszinen, a csontokat a melyben, egymasba folyik a kezunk, az en verem az o vere es az ove az enyem. Ertjuk egymast.
Aztan nezem a falat, hallgatom a szuszogast, de a kezem lassan zsibbad, a nap is elbujt es remegek, mert az ablak tarva es huvosodik de nem merem elvenni a kezem, mert emlekezni akarok az elobbi kis csodara, amikor megallt az ido, nem tudtam hol vagyok, es mit csinalok, csak egy maszatos kisfiuhoz tartozo maszatos kis kez szamitott, ami egy dobogo kis szivet tartott elem.
Hat persze, hogy ide tartozom.

És tegnap beszéltem ezzel a kisfiúval, meg a másikkal is. És a nagymamával.
Egy éve nem hallottam a hangjukat, Brett 14 most Connor 12. Brettnek mély a hangja, de biztos vagyok, hogy a huncut mosolya semmit nem változott.

A húgommal összekapaszkodva ugráltunk a konyhában, miután elolvastam a kapott levelet.

Már csak hármat kell aludni.