Meg voltam fázva.
Mézestea, Neocitran, papírzsepihegyek és szopogatós cukorkák jelezték az utam.
Mindez főképp az ágyam körül tornyosult persze, én meg a takaróhalom alatt Csillagkaput néztem, sorba sorba, első évadtól a hetedikik (így, nagyon utólag is kösz Bucsnak - bár ő ezt valszeg sosem fogja olvasni) vagy 140 részt, éjjel háromig, mikor másnap mun....
És közben lassan észrevétlenül rajongóvá lettem.

Teljesen persze sosem megy, a központi idegrendszer igyekszik józan határok között tartani az ilyen baleseteket iszonyúan fél valaki a nevetségességtől, mi? és tudom , múlni fog ez is, mert nem érdekelnek a színészek, meg hogy forgatták, nem adnám oda a fél karom egy autogramért.

A világ varázsol el, mint a mesék gyerekkorban, mikor királylányok akarunk lenni meg legkisebb szegénylegények, el akarunk jutni az üveghegyen túlra sárkányt győzni és éjjel arról álmodtunk, hogy a mi kezünkben a kard.

Két világban élni felváltva csodajó érzés amíg el nem veszted a határt és visszatalálsz.

Nem értem hogy lehet nem szeretni a sci-fit és a fantasyt. Mese. Emberekkel és más lényekkel. Akik idegenek ugyan, de emberi logika szerint idegenek, így mégis érthetőek, felfoghatóak, lehet félni tőlük, aggódni értük.

Ps.: perpill elfogytak a részek, most töltöm az új évadot. Szeretnék már az üveghegy másik oldalán lenni megint.