Tulajdonképpen egész jó napom volt ma.
Amíg el nem mentem zuhanyozni...

Álltam ott a tükör előtt meztelenül és hirtelen, minta szemüveget vettem fel, megláttam milyen vagyok valójában. Mekkora darab. Milyen karfiolos. Rengő. Plöttyedt. Undorító. Nem hittem el, de tényleg. Ekkora nem lehetek.

De a tükör ezúttal nem hazudott, és csak a két szemem világított a hájtömeg mögül, az élt csak rajtam, az tartozott csak hozzám. Be voltam zárva ebbe a testbe amihez nem akarok tartozni, amit el sem hiszek. Ez valami tévedés.

A zuhany alatt térdelve mosom a fogam undorodva attól is, hogy magamhoz érjek, mert hiába a függöny, látom látom milyen vagyok, úristen, milyen perverz az, akinek ez kívánatos lehetett valaha is, hogy nem fordult el hányingerrel küszködve, aki így látott? És habos vér dőlt a számból a dörzsöléstől, látod, látod ilyen undorító vagy, ezt érdemled, hogy fájjon.

Egyetlen döntés kéne, hogy megváltozzon.
De nem tudom, nem tudom, ezt az egyet miért nem?
Igaza van apádnak.
Gyenge vagy.
Gyenge vagy.
Gyenge.