Rosszul vagyok. Szeretnék leülni egy sarokban, sírva az önsajnálatba merülni, mert hát az olyan simogató néha, nyalogatni a sebeim csendben, óénszegény.

De munkahely van, péntek még, ki kell bírni négyig, ki kell bírni.
Pedig rosszul vagyok, forog a gyomrom, valóságban és átvitt értelemben is.
Önző dög vagy, írtam a húgomnak tegnap este, de vajon én nem vagyok önző dög? Hogy jövök én ahhoz, hogy lelkiismeretfurdalást keltsek benne?
És szégyellem magam, hiszti volt talán ma hajnalban, a tovább sérült önbizalmam miatti kicsinyes bosszú? Már nem vagyok benne biztos.

De a húgot hibáztatom magamban, csak csak őt, mert máshogy lehetne most, ha ő máshogy viselkedik. Szerintem persze. Ó, én a nagy szakértő, persze én mindent tudok.
Egyik pillanatban igazam van, hátpersze, másikban szemét dög vagyok. Kábé kétpercenként változik a véleményem, de kéne valaki, aki okos, aki ott volt, megbeszélni ezt töviről-hegyire, de a húgom nem akar róla beszélni, azzal akivel meg tudnám, már talán sosem fogom tudni. Vadidegenek.

Egy srác persze, valaki ilyest szeretnék találni, persze, mondom ezt kb. 8 órányi ismeretség és 2-3 átbeszélt óra után.
Beszélgetni szeretnék, napok óta csak ülni és beszélgetni, komoly dolgokról, a lelkemről a lelkünkről, az életről és az élet nagy dolgairól és akkor jött egy amerikai, akivel lehetett, és meglepődtem, mert kezdtem elfelejteni ez milyen.

De a szép embereknek minden könyebb, és a húgom szép. Persze ő ebbe sosem gondolt bele, talán ma hajnalig nem, mikor egy maró sms-t mutattam neki, miután otthagyott egy félidegen-félrészeg koreai sráccal, mi meg csak néztünk egymásra, hogy most akkor mi van? És elszállt a felhőtlen mámoros hangulat, egy pillanat volt a józanodás, és igen, ezért nem akartam én menni, mert ezért minek, hogy egyedül legyek sokak között, kicsi legyek, kövér és becsapott, két oldalról is, mert elhittem, hogy lehet ez másképp is, emberi módon, csak árnyalatokkal éreztetve a különbséget. Mert különbség van, az természetes, de ezek után mit mondjak én nekik, egyiküknek is, pedig szeretnék, még akkor is, ha Oregon messze van.

Fáj ám, fáj ha észrevétlenül leolvad valamikor a csigaház és szabaddá válnak az idegvégződések. És nem vagyok benne biztos, hogy megéri. Minden rossz, ha a vége rossz.

A következtetés még nincs levonva.
Ahhoz most túl fáradt....
Csak vagyok.