I remember him holding my hand while we are joking about being on a beach, only missing the whooshing of the waves and the doctor is making a little wire heart for me to show it through the blue curtain.
I remember a little bloody creature lying on me, crying like a mouse and all I can do is cry with him and tell him that he is so big, geez he is so big, so-so big.
I'm back home now, lying in my bed and breaking down. Hormones are wreaking havoc in my body that is trying to get back how it was before while still echoing the pain of the cut. It almost works again, how I'm used to it, no more imbalances, no more badly swollen feet, no more hands so stiff I can't make a fist in the mornings. No more bumping into stuff, not being able to lay on my tummy or back for that matter. No more pregnancy clothes that look more like a tent sewed to a pair of jeans to cover the growing bump.
I'm alone. No life wiggling in me, not anymore, not ever again.
It's gone.
And it's not here.
I'm back home now. I get up in the morning, make a cup of tea, open the curtains, hug my daughter. Play with the new toys, go to the kitchen, pour my cold tea into the sink, make a new one. Sterilise the equipment, pump the milk into bottles, stick the labels on them and shove them into the freezer, thinking we really need to get the extra freezer up from the basement. Feed the cat, empty the dryer, pour the cold tea out and make a new one.
We knew what was coming. I knew what was coming. We kept the tiny baby clothes that can fit in my palm. We kept the extra freezer, the milk pump, the blankets so small you could mistake them for a handkerchief. We kept the pictures and the memories of a tiny baby. We kept the fears too, well hidden.
9 days ago I gave birth to my son.
And he's not here.
I'm back home.
And he's not here.
There is a baby bed, a baby drawers, a baby bathtub, baby clothes drying on the rack. There is a big sister asking a lot about the baby. There is a dad trying hard not to worry about the baby. There is a mummy organising their life around the baby.
There is a hole in this house, a hole that is shaped like a baby.
The baby is in the hospital still. Oh, he's doing well, much better than expected. He's growing. He's got tiny fingernails and toes. He's got more hair than his sister at age two. He's got a nappy on, a feeding tube and several IVs, cables and a hand sewn guardian angel. He's got monitors and beeps and a window looking at a tree. He's got lots of milk to digest. He's got time to sleep on his mother, safely tucked under her T-shirt with only his head sticking out. He's got time to grow and learn and fatten and cry and he's doing exactly just that.
The emergency has ended.
Now it's time to get a break, hide in the pillow fort and face the enormity of the last two weeks.
You can break down now m'dear. You can be afraid now, you can cry, shout and shake. All is good now.
Then you get up anyway, hold hands with your husband and together pull your little cart full of life forward.
--------------------
9 napja volt, hogy a kórházi ágyamon fekszem egyedül rettegve és egy rövid ideig minden idegszálammal Arkot gyűlölöm, egész egyszerűen azért, mert könnyebb, mint szembenézni azzal, ami jön.
Emlékszem, hogy a kezemet fogja, mialatt azon viccelődünk, hogy tulajdonképpen a tengerparton vagyunk és csak a hullámok morajlása hiányzik, az orvos meg szívecskét hajtogat valami drótból és megmutatja a kék lepedőn keresztül.
A rajtam fekvő véres kis lényre is emlékszem, úgy sír, mint egy kisegér és én nem vagyok képes semmi másra, csak vele sírni és azt hajtogatni, hogy milyen nagy, jesszusom, milyen nagy.
Már itthon vagyok, fekszem az ágyamon és épp kiakadok. A hormonok vitustáncot járnak abban a testben, ami igyekszik visszatérni a normál állapotába, miközben a vágott seb fájdalma még visszhangzik benne. De már majdnem működik, úgy ahogy megszoktam. Nem vesztem el az egyensúlyom, nem dagad a lábam, a kezem nem merevedik karommá reggelre. Nem ütközöm folyamatosan az ajtófélfába, nem okoz gondot a hason- vagy a hátonfekvés. Nem kell többet terhesruhát hordanom - ami úgy néz ki, mintha egy sátrat varrtak volna a farmerra - hogy eltakarja a hasamat.
Egyedül vagyok. Nem mocorog bennem egy másik élet, már nem, soha többé.
Már nincs bennem.
De itt sincs.
Már itthon vagyok. Reggel felkelek, csinálok egy teát, kihúzom a függönyt, megölelem a lányomat. Játszom az új játékokkal, kimegyek a konyhába, a mosogatóba öntöm a kihűlt teát, csinálok másikat. Sterilizálom a fejőgépet, tejet pumpálok az üvegekbe, ráragasztom a cetliket és benyomom őket a hűtőbe, miközben arra gondolok, hogy igazán fel kéne hoznunk a kis fagyasztót a pincéből. Megetetem a macskát, kipakolom a szárítót, kiöntöm a kihűlt teát, másikat csinálok.
Tudtuk mi jön. Tudtam, mi jön. Elraktuk az icipici bébiruhákat, amik alig nagyobbak, mint a tenyerem. Elraktuk a kis mélyhűtőt, a fejőgépet, a zsebkendőnyi méretű takarókat. Elraktuk a képeket és az emlékeket az icipici babáról. És elraktuk a félelmeket is, jól elrejtve, a fiók mélyére.
9 napja megszültem a fiamat.
És nincs itt.
Itthon vagyok.
És ő nincs itt.
Van itt kiságy, kisszekrény, gyerekkád, a szárítón babaruhák száradnak. Van itt egy nagytesó, aki a kisöccséről kérdez. Van itt egy apa, aki igyekszik nem aggódni a kisfia miatt. Van itt egy anya, aki a kisbaba köré szervezi az életet épp.
Van itt egy lyuk, egy lyuk, aminek kisbaba alakja van.
A kisbaba még kórházban van. Ó, jól van ám, sokkal jobban, mint az várható volt. Növekszik. Van körme és icipici lábujja. Több haja, mint a nővérének két éves korában. Van pelenkája, gyomrába vezető csöve, van egy vagon infúziója, madzagja és egy kézzel varrott őrangyala. Van monitorja és pittyegése és egy ablaka, ami fákra néz. Van egy csomó tej, amit meg kell emésztenie. Van ideje az anyján aludni, jól eldugva a póló alatt, úgy, hogy csak a feje lóg ki. Van ideje nőni és tanulni és hízni és sírni, és ez pont az, amit épp csinál.
A vészhelyzetnek vége.
Itt az idő, hogy szünet legyen egy kicsit, itt az ideje a párnaerődbe való elbújásnak, hogy szembe lehessen nézni az elmúlt két hét elképesztő nagyságával.
Most már lerobbanhatsz kedves. Most már félhetsz, sírhatsz és remeghetsz. Már minden rendben van.
Aztán majd felállsz úgyis, megfogod a férjed kezét és majd húzzátok együtt az élettel teli kis kocsit tovább együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése