This is the question I get the most often nowadays and it’s - as usual - not easy to answer.
I’m fine.
I’m kind of ok.
I’m doing my best.
I feel awful.
I’m torn.
It’s all true.
I’m fine. No pains, no headaches, no blinking lights, blackout dots, liver pain, hightened reflexes (these are all symptoms of pre-eclampsia and I’m being asked at least 3-4 times a day about them, could answer all, woken up from my deepest sleep:). I get tired, because lying in a hospital bed does that too you, even if you are not doing anything. Especially if you are not doing anything.
No swollen feet and hands, because I spend only the fraction of my awake time on my feet and surely not hours going around shopping, doing my usual chores or picking Mimi up and dropping her off. So I’m fine.
I’m kind of ok. I’m waking up a lot, continuous sleep is a luxury that at this stage of my pregnancy I am not allowed anymore, but I’m used to it, has been going on longer than I got into the hospital, no biggie really. I’m spending most of my day in a room, in close confine with two other pregnant women, all three of us having problems. I got a hospital bed, a lockable wardrobe, a little hospital cupboard, 3 meals served a day, several blood pressure checks, blood drawings, urine samples to provide, baby heart monitoring (CTG) twice a day, visit from the doctors once a day, and the oh-so-important ultrasound in the morning. And around 21 free hours per day when I don’t HAVE to do anything and I’m free to be with myself. When you are not used to that, that is mighty difficult, even if you mostly like your own company. One’s mind wanders, examines, analyses. It’s easy and tempting to get into self-pity, or a downward spiral about what can go wrong (lots!) and worry about what will happen. I can’t claim I didn’t start to go this way.
But. Last time this happened I was 5 years younger, and as stated before I learned a lot since. I learned about accepting and asking for help. And have to say, the amount of help - every kind of it: time, energy, attention and care - offered is astonishing. Even if “just” a word. It’s help, and it makes me a bit more “ok”.
I’m doing my best. And my best is to know myself. To know I’m an analytical person. I need to have a plan, in fact I need to have several contingency plans, trying to cover most foreseeable options, while keeping the plans flexible to be able to change them is the conditions change. I made plans, wrote up the protocol, sent it to Ark. Made both of us a bit more relaxed about all this, we know what to do if A or B event happens, we just have to follow the checkboxes. Sounds dry? Might be. But at the end of the day this is a temporary emergency situation thus in my world it needs a plan.
I’m checking my medical file, copying numbers, making charts and reading up on our condition, understanding medical terms and expected outcomes as much as I can. Knowledge is valuable and when you understand something it is less scary.
I’m also doing my best to fill my day with known and available things that keep me balanced. I chat with people online. I buy a fruit salad and eat it on semi-hidden, overgrown staircase, looking at people behind glass windows at the mensa wondering what they feel and how their day is. I meditate, sitting on an old but cheery piece of beach rug. I do some walks, well more like waddles really:) I find pretty spots at moss covered trees, sit, watch bugs buzzing by and smell the first days of September. Keeping my head balanced is the most important thing I can do for myself, for my son and for my family. If I lose it, even far from home, we all collapse. Our structure only works because we have a balance, all leaning on each other. Now the balance shifted but we are adapting, all of us strengthening our backs in the process. It’s in a way beautiful to see and I feel awe that it works.
I feel awful. The first day, the first few hours on Tuesday midday when they checked the numbers and advised to stay in the hospital as soon as possible, were a shock again, simply because expectations were different. And the first thoughts were again: I screwed it up. It’s my fault. I did it again, something is wrong with me, I can’t even bear a child to full term. I’m inadequate as a female of my species, as a mother, as a woman. I failed my husband as a wife. I resisted the pregnancy again too much, I rejected the changes and it all comes back to me.
I bashed myself to the ground for a good 5 minutes, while crying openly and desperately, alone and lonely on a dark hospital corridor. Then the training kicked in: picked myself up and imagined the 10 year old me doing all this, embraced myself and comforted her. You are thinking all this and these are real thoughts but not necessarily true ones. It’s not your fault, really, and even IF it is, this is what is happening. Don’t judge, no point. Hug yourself and love yourself, you will need it.
Then it comes the worry. I know what is coming, I know what can come. I know the waiting place. I know the rollercoaster rides, up-down-up-down ad nauseam, that are coming. The magic numbers, oxygen levels, bleedings, the beeping sounds, the smell of the disinfectant on your dry and peeling hands for months, the pumping at 3 am at home while you are thinking whether your little one is sleeping or screaming without a voice in his plastic box, so far away from the people who love him the most.
I’m torn. I don’t like to be in a hospital, it’s a weird place, it’s a “must be” place. Trying to reprogram my brain to ‘I want to be in the hospital, because it’s better here than home’ and of course it’s all depends on your point of view, both are true statements but if I don’t keep it under control it shifts, constantly.
From one side, longer I’m in the hospital is better, it means my baby is in longer and that is a good thing for him, on the long run for me.
From another side, I want to go home. I want to give a morning hug to my daughter every single day before letting her negotiate 10 minutes more napping time while I’m opening the curtains. I want to have a baby I can hug, meet my son, feed him and smile at him. I want to meet him as soon as possible. I want to look at a new life, see him wiggling and cooing. And I want it.
ALL. NOW.
I want control, I want to know what and when will happen.
I want.
I WANT.
I want to let it go. I want to lose control, because I know, I really do this isn’t something I can control in any way, it’s all a lie, all an illusion.
I don’t want anything. I don’t wish for anything.
I just am. In this moment.
I’m just here, not even waiting, just being.
And I’m not alone.
I have another life in me aside my own and the only thing that really matters on the world is us.
Just the two of us.
May we be well. May we be happy.
It’s all true.
Tomorrow is another day.
Don’t ask me how I am.
I am fine.
És hogy vagy?
Ez az a kérdés, amit leggyakrabban hallok mostanság - és ahogy várható - nem egyszerű válaszolni rá.
Jól vagyok.
Nagyrészt jól vagyok.
Igyekszem.
Borzasztóan.
Kicsit meghasonlottan.
Ez mind igaz.
Jól vagyok. Nem fájok, nem fáj a fejem sem, nem látok villogó fényeket, fekete pöttyöket, nem fáj a májam, nincsenek szupergyors reflexeim (ezek mind a terhességi toxémia tünetei és általában napi 3-4x kérdezik meg tőlem mindent, már álmomból felkeltve is megy:) Hamar fáradok, mert ha nincs más dolga az embernek, mint egy kórházi ágyban feküdni, az bizony fárasztó lesz gyorsan. Főleg ha semmi mást nem csinálsz.
Már nem dagad a lábam és a kezem, mert a napnak csak kis részét töltöm függőleges helyzetben és azok nem órák, amik azzal telnek, hogy házimunkázom, vagy Mimit hozom-viszem, vásárolok. Szóval jól vagyok.
Nagyrészt jól vagyok. Sűrűn ébredek éjjel, a végigaludt éjszaka olyan luxus, amivel a terhességnek ezen időszakában már nem élhetek, de ez egy jó ideje így van, a kórház előtt már, így már hozzászoktam, igazán nem gáz. A nap nagy részét a szobában töltöm, két másik problémás terhes nővel együtt. Van egy kórházi ágyam, egy zárható szekrényem, egy kis kórházi asztalkám, napi 3 nagy adag kajám, számos vérnyomásmérésem, vér- és vizeletvételem, magzati szívhangmonitorozásom (CTG) napi kétszer, napi vizit és a jaj-de-fontos reggeli ultrahang. És kb. 21 szabad órám naponta, mikor nem KELL semmit csinálnom, úgy töltöm el az időt saját társaságomban, ahogy akarom. Amikor ehhez nincs az ember hozzászokva ez bazi nehéz, még akkor is, ha alapvetően szereted a saját társaságod. Az ember gondolatai száguldoznak, megfigyelnek, elemeznek. Nagyon könnyű elmerülni az önsajnálatban, a lefelé vezető gondolatspirálban mindarról, ami elromolhat (rengeteg minden!), aggódni azon, hogy mi fog történni. Nem mondhatom, hogy én nem jutottam ide el.
De. Mikor legutóbb hasonló történt 5 évvel fiatalabb voltam, és mint azt már írtam régebben: sokat tanultam azóta. Megtanultam például segítséget elfogadni és kérni. És meg kell mondanom, hogy a felajánlott segítség - mindenféle: idő, energia, figyelem és törődés - eszméletlen. Még akkor is, ha “csak” egy szó, az is segítség. Mindettől nagyrészt jól vagyok.
Igyekszem. Az igyekszem azt jelenti, hogy ismerem magamat. Tudom, hogy alapvetően egy elemző fajta vagyok. Kell, hogy legyen egy tervem, illetve több is, különböző lehetséges variációkra, mind rugalmas, hogy ha a körülmények változnak a terveket is változtathassuk. Kidolgoztam, leírtam, elküldtem Arknak. Ez mindkettőnket megnyugtatott, most már tudjuk, hogy mit kell tennünk, ha A vagy B esemény történik, csak követni kell a tervet. Száraznak hangzik? Lehet. De a nap végén ez is csak egy ideiglenes szükségállapot, és mint az, az én kis világomban szükség van egy tervre.
Figyelem az orvosi mappámat is, másolom a számokat, pöpec kis grafikonokat csinálok és utánaolvasok annak, mi is történik velünk, hogy megértsem az orvosi szlenget és tudjam a várható kimeneteleket, annyira, amennyire lehetséges. A tudás érték és mikor értesz valamit, az sokkal kevésbé ijesztő.
Azon is igyekszem, hogy kitöltsem a napjaimat olyan dolokkal, amik egyensúlyban tartanak és itt is elérhetőek. Beszélgetek online. Veszek egy gyümölcssalátát és leülök egy félig rejtett lépcsőre megenni, míg nézem az embereket az üvegablakok mögött a menzán, azt figyelve, hogy hogy érzik magukat és találgatva, nekik milyen napjuk van. Egy régi, de mosolygós strandkendőn meditálok. Sétálok néha, bár inkább nevezzük döcögésnek:) Mohos fák tövében találok ücsörgésre való helyet, nézem ahogy a bogarak repkednek és beszívom az első szeptemberi napok illatát. A legfontosabb dolog, amit jelenleg tehetek, magamért, a fiamért, a családomért az, hogy a fejemet a helyén tartom. Ha elvesztem, még így messzire az otthonunktól is, mindannyian ledőlünk. A családunk működik, mert egyensúlyban vagyunk, egymásra támaszkodunk. Per pillanat az egyensúly eltolódott, de alkalmazkodunk és erősödünk közben. Igazából lenyűgöző ezt látni, milyen csodálatos, mikor működik.
Borzasztóan érzem magam. Az első nap, az első pár óra kedd délben, mikor a dokik meglátták a számokat és azt tanácsolták, hogy most rögtön feküdjek be a kórházba, sokként ért megint, egyszerűen mert mást vártam. És az első gondolatok: ezt elbasztam. Az én hibám. Megint megcsináltam, valami baj van belem, még egy gyereket sem tudok kihordani. Alkalmatlan vagyok, mint a fajom egy nősténye, mint anya, mint nő. Megbuktam mint feleség. Túlságosan ellenálltam a terhességnek, visszautasítottam a változásokat és most minden visszaüt.
Ostoroztam magam vagy jó 5 percig, míg reménytelenül sírtam a sötét folyosón, egyedül és magányosan. Aztán a tréning átvette az irányítást: felszedtem magam földről, elképzeltem a 10 éves magamat, megöleltem és megvigasztaltam. Mindaz amit gondolsz itt és most, igazi, de nem feltétlenül igaz. Nem a te hibád, és még HA a te hibád is, ez az ami épp történik. Ne ítélkezz, semmi értelme. Öleld meg magad, szeresd magad, szükséged lesz rá.
És aztán jön az aggodalom. Tudom mi jön, tudom mi jöhet. Ismerem azt a helyet, ahol csak ül az ember és vár. Ismerem a hullámvasút-meneteket amik jönnek, fel-le-fel-le, hányingerig. A varázslatos számokat, oxigénszinteket, vérzéseket, pittyegést, a hónapokig hámló kezeden folyamatosan érződő fertőtlenítőszagot, a pumpálásokat, mikor hajnali 3kor arra gondolsz, hogy vajon a kisbabád alszik vagy hang nélkül üvölt a műanyag dobozában, messze azoktól, akik legjobban szeretik.
Meghasonlottan. Nem szeretek kórházban lenni, ez egy fura hely, egy “muszáj itt lenni” hely. Próbálom újraprogramozni az agyam arra, hogy “én akarok kórházban lenni, mert jobb itt, mint otthon” és persze mindez nézőponttól függ erősen, mindkét állítás igaz, de ha nem tartom ellenőrzés alatt őket, akkor folyamatosan változnak.
Egyrészről minél tovább vagyok kórházban, annál jobb mert a babám tovább van benn és az jó neki, hosszabb távon nekem is.
Másrészről haza akarok menni. Meg akarom ölelni a kislányomat reggelente, mielőtt még kér 10 perc szundikálást míg én kihúzom a függönyt. Szeretném, hogy legyen egy kisbabám, akit megölelgethetek, szeretnék a fiammal találkozni, etetni őt és rámosolyogni. Szeretném látni, olyan hamar, amennyire csak lehet. Szeretnék egy új életet látni, látni ahogy mocorog és gügyög.
Akarom, na.
MINDENT. MOST.
Irányítani akarok, akarom tudni mi és mikor fog történi.
Akarom.
AKAROM.
El akarom engedni. El akarom veszteni az irányítást, mert tudom, igazán tudom, hogy ez nem olyan dolog, amit bármilyen módon kontrollálni tudok. Ha azt hiszem, az hazugság, az csak illuzió.
Nem akarok semmit. Nem szeretnék semmit.
Csak vagyok. Ebben a pillanatban.
Csak itt vagyok, nem is várok már semmire, csak vagyok.
És nem vagyok egyedül.
Egy másik élet van bennem a sajátom mellett, és az egyetlen dolog, ami igazán számít a világban azok mi vagyunk.
Mi ketten.
Legyünk jól. Legyünk boldogok.
Ez mind igaz.
Holnap egy új nap jön.
Ne kérdezd hogy vagyok.
Jól vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése