2016/01/20

Nem kell mindent feladnod / You don't have to try so hard

November óta betegek vagyunk. Hol egyikünk, hol másikunk, hol mindenki egyszerre. Hol egy megfázás, skarlát, hol valami komolyabb. Ijedtség és tehetetlenség. És nulla háló, ami elkap bennünket, ha esünk, azt mind más országokban hagytuk.

Olyan, de olyan könnyű visszacsúszni abba, hogy ülök (vagy fekszem, ha épp az sem megy), sajnálom magam, utálom az életem és Németországot, ahol elvileg olyan jó az egészségügyi ellátás, gyakorlatilag meg orvosok pingpongoznak velem, és a legtöbb csak tárja szét a karját, hogy bocs, de nem tudok segíteni. És olyankor menekülnék, valahová, ahol jobban otthon érzem magam.

De tudod mit, elhatároztam, hogy nem adom fel. Nem az számít, hol élek, hanem az, hogy ki vagyok.
És akkor, egy órára rá, orvoshoz menet ez szól a rádióban. Én meg bőgök, köszi.


We have been poorly since November. One then another, sometime all three of us at the same time. A cold, two scarlet fevers, sometimes even more serious. We are scared and feel helpless. And no safety net that catches us when we fall, we left all that behind in different countries.

And it's oh so easy to slide back into sitting (or lying if I can't even sit), feeling sorry for myself, hating myself and Germany, where in theory healthcare is top notch, in practice I feel like a ping-pong ball between doctors, saying, sorry, we can't help. And that's the time when I'd like to flee somewhere, where I feel more at home.

But tell you what, I decided that I'm not giving up. It doesn't matter where do I live, what matters is who I am.
And then, an hour later, on my way to the doctor this comes on the radio. And I cry, thanks life.


Nincsenek megjegyzések: