My soul is easing back too.
It took some hours to slow down. Arrived at Pisa, checking my phone almost continously and resisting hard not to activate the internet on it. To check facebook, blogs, husband on Skype. I walked around and felt lost. What am I doing here? What am I supposed to do here? Went around in circles for a while, then...I just calmed. I had all the time of the world. I didn't have to do anything. At all. I ended up at the Leaning Tower, took silly pictures of silly tourists. Then just lay down on the lawn next to it and slept an hour, bare feet, in the sun. And woke up like the king (queen) of the world.
I realised I did not care about what is to see, I wanted to feel things. The sun on my skin. The grass under my feet. Hear the people chattering about. Eat oranges, and cheese, and pizza. Soak up the yellows of the houses, the greens of the shutters, the orange and lemon trees, branches bowing down heavily under their load, the life around me in this country that see me grew up, just in a year, oh so many years ago.
And I did.
I wasn't expecting anything from this trip, but I set my mind on meeting with myself. I have not done that for a long time, somehow, in the noisyness of life I've lost touch with who I really am. What do I like, what do I need to be happy, what makes me me. How am I like when noone is around?
All this sounds so...utter bullshit, doesn't it.
It might just be.
I've read an article today about the El Camino, and realised, in a way I've just did a mini one in the last days. Walked around at least 30 kms in 4 days, up and down mountains and hills, all alone all day with a backpack, just letting my mind wander and realising things. Some things - if reading and not feeling - I would've thought cheesy. Like hiking is a bit like life: sometimes hardly visible paths bring you to the most unexpected places. And sometimes you lose your way, have to track back, but if you set your mind on achieving something and keep going, eventually you can make it happen. There are people helping you along the way. And then, it all might be a disappointment when you arrive. The destination mattered less, than the journey itself. Very deep, innit? Ha.., I know. Almost like Coelho....But at that point, it was for me and now it's part of me.
I also realised I like to be spontaneous. Jumping off the train earlier than planned, changing my plans on a whim, just because I saw some mountains and decided to climb them. Without frigging knowing how to get there, just aimed myself in their general directions, knowing I still got 8 hours to spare.
Now if I can be like that, how can I pull the same thing off in the real life? To trust myself enough that I can end up where I would like?
It was amazing to be alone, truly alone in the middle of a track.
But all this time I knew I was not alone. That all this wouldn't mean that much to me, if I couldn't share it with people whom I care about.*
And I have dreams again. True, real, big, colourful dreams, the ones you laugh at yourself a bit if you have to talk about, because they seem so unreachable now. But what could pull me forward, if not my dreams?
I also realised, I don't agree with sitting on boats for an extended time. But hey, that's another story.
*(This isn't new either, see the movie Into the Wild)
---
Egy napja vagyok itthon, és még mindig szokom a helyzetet. Nem is csak a nyelvről beszélek: a fejemben valahogy az olasz és a német egy helyet foglal el, az "idegen nyelv" helyét, így az első napon mindenre ja-ja ment ott, ma meg minden sí-sí itt. Vicces valahol.
A lelkem is szokik vissza.
Beletelt egy kis időbe, míg lelassultam. Megérkeztem Pisába és néztem a telefonom, szinte folyamatosan és nagyon ellen kellett állnom a kísértésnek, hogy aktivizáljam az internetet a telefonomon. Hogy megnézzem mi van facebookon, blogokon, skype-oljak a férjjel. Sétáltam össze-vissza és elveszettnek éreztem magam. Mi a fenét csinálok én itt? Mit kéne csinálnom itt egyáltalán? Körbe-körbe mászkáltam, aztán egyszer csak...lenyugodtam. Bármire van időm. Semmit nem kell csinálnom. Abszolút semmit. Végül kikötöttem a Ferde toronynál, csináltam pár vicces képet a vicces turistákról. Aztán lefeküdtem a fűre és aludtam egy órát, mezítláb, a napon. Felébredve a világ királyának (királynőjének) éreztem magam.
Rájöttem, hogy nem érdelnek a látnivalók, érezni akartam a dolgokat. A napot a bőrömön. A füvet a talpam alatt. Hallgatni, ahogy az emberek csacsognak köröttem. Narancsot enni, és sajtot és pizzát. Felszívni a házak sárgáját, a zsaluk zöldjét, a narancs- és citromfákat, amint az ágak meghajolnak a súlyuk alatt, az életet ebben az országban, ami látott engem felnőni, egy év alatt, ó, annyi évvel ezelőtt.
És éreztem.
Nem vártam semmit igazán ettől az utazástól, de azt elhatároztam, hogy találkozni fogok magammal. Nem is emlékszem, mikor volt ez utoljára, valahogy az életem zajában elvesztettem saját magammal a kapcsolatot. Mit szeretek, mire van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek, mi az, amitől én, én vagyok. Milyen vagyok, amikor senki nincs köröttem?
Ez az egész totál hülyeségnek hangzik, nem?
Lehet, hogy az.
Olvastam ma egy cikket az El Camino-ról, és rájöttem, hogy bizonyos tekintetben az elmúlt pár napban "zarándokoltam" egy kicsit. Mentem legalább 30 km-t 4 nap alatt, fel és le hegyre, dombra egy hátizsákkal, egyedül egész nap, hagytam, hogy a gondolataim hömpölyögjenek, amerre akarnak, és közben ráébredtem pár dologra. Pár dologra - amit ha olvas az ember, nem érez, nyálasnak hangzik. Mint például, hogy a túrázás olyan, mint az élet: néha az elig észrevehető ösvény visz el váratlan helyekre. És néha eltévedsz, vissza kell menni, de ha elhatározod magad és nem adod fel, a végén meg tudod csinálni. És aztán lehet, hogy tök nagy csalódás az, ahova megérkeztél. The cél kevésbé volt fontos, mint az út maga. Nagyon mély, nem? Ha...tudom, majdnem mint Coelho.... De ott és akkor számított, és most már a részem.
Arra is rájöttem, hogy szeretek spontán lenni. Leugrani a vonatról hamarabb, mint terveztem, megváltoztatn a terveimet egy pillanat alatt, csupán azért, mert láttam pár hegyet, és fel akartam mászni. Anélkül, hogy tudtam volna, hogy lehet oda eljutni, belőttem az irányt és tudtam, hogy van 8 órám rá.
Ha tudok ilyen lenni, hogy tudnék ilyen lenni a mindennapi életben is? Hogy tudok bízni magamban eléggé, hogy tudjam, el tudok oda érni, ahol lenn szeretnék?
Eszméletlen érzés volt egyedül lenni az úton.
De mindeközben tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Mindez nem jelentene ennyit, ha nem tudnám megosztani azokkal, akik fontosak számomra.*
És megint vannak álmaim. Igazi, valós, nagy, színes álmok, az a fajta, amin kicsit nevetsz saját magadon, ha beszélned kell róluk, mert annyira elérhetetlennek tűnnek most. De mi más lenne képes előre húzni, ha nem az álmaim?
Arra is rájöttem, hogy én meg a hajók nem igazán jövünk ki egymással hosszabb ideig. De ez már másik sztori.
*(Ez sem új, lásd Út a vadonba c. filmet)
 |
| Flying over the Alps Az Alpok fölött |
 |
| Without context: silly tourists Kontextus nélkül: vicces turisták |
 |
| Run out of bread, go in peace. Amen. A kenyér elfogyott, menjetek békével. Ámen. |
 |
| Peppa Pig is a big thing in Italy Peppa malac nagy cucc Olaszországban |
 |
| La Spezia - roof gardens/tetőkertek |
 |
| Templom mellett: Istent szeretem, a rajongói klubja, ami miatt aggódom. Next to a church: I like God, his fan club that I'm worrying about. |
 |
| Saturday market and orange trees Szombati piac and narancsfák |
 |
| Everywhere Mindenhol |
 |
| Palm trees too Pálmafák is |
 |
| Fehéren-feketén Black and white |
 |
| Porto Venere, where I ate the worst focaccia ever Porto Venere, ahol életem legrosszabb focacciáját ettem |
 |
| Byron is innen nézett ki Byron was looking out here too |
 |
| Even if you live in a touristy place, washing is a must Mosni akkor is kell, ha turistákkal teli helyen laksz |
 |
| Porto Venere - cemetery. Apparently rich people are trying to buy places for themselves here. Porto Venere - temető. Állítólag gazdagok próbálják felvásárolni a helyeket itt. |
 | ||
| Mióta gyerekem van, sokmindenen elbőgöm magam. Pl itt is. Since I've got a child I tend to cry a lot. Like here.
|
 |
| Cinque Terre - Cat sanctuary in the middle of the National Park, visitors are encouraged to feed/adopt the cats. Cinque Terre - Macskamenedék a nemzeti park közepén: a látogatókat bátorítják az etetésre/örökbefogadásra. |
 |
| Cinque Terre - between villages. Totally worth the huff and puff and sweat and scares. Cinque Terre - faluk között. Abszolút megéri a lihegést, az izzadást és az ijedtséget. |
 |
| Lerici - a halászok délelőttre már végeznek. Lerici - the fishermen are already done. |
 |
| Destination: Carrara - marble quarries. Úticél: Carrara - márványbányák. |
 |
| A városban a járda is márványból In the town even the sidewalks are made of marble |
 |
| Felfelé a hegyen. Towards up. |
 |
| Lefelé nézve. Looking down. |
 |
| Gyakorlatilag szeletelik fel a hegyet. A gépek lemaradtak viszonyítási alapnak, de nézd a fákat... Practically the mountain is being sliced up. I missed the machines for scale, but look at the trees... |
 |
| Mountain pieces - Mimi got one, and a story to accompany it. Hegydarabkák - Miminek hoztam egyet, a hozzá tartozó mesével együtt. |
2 megjegyzés:
:-)
Most irigykedem! 😊
Megjegyzés küldése