What do I worth?/Mit érek én?

7 weeks later I'm still running. And it helps me a lot. These mornings, 3 times a week, after I dropped Mimi off to the nursery became my little me-times. Three times a week I do something to take care of yours truly, not just physically but mentally too.

I realised I need to take care of myself, noone else will (and can) do it really (of course that doesn't mean that I don't have help from the ones who love me). I need to take care of my body. And I need to take care of my mind too. I can't just let either of them wonder wherever they want, one doesn't really work without the other, right? And these things don't take care of themselves, there is no magic wand to wave and make everything better. There is no magic fairy in form of a husband, friend, child, doctor who can make me healthy. Who can make me balanced. Who can make me well.

And then I connected this to something else.

To whom am I giving the right to tell me what I worth?
For a long time I gave it to everyone. I had to be perfect, everyone needed to like me. I had to be useful to worth something. I couldn't just be me, could I?
To whom am I giving the right to tell me what I worth?
I'm the only one who knows me well enough to see what is my worth, so why exactly do I let myself be judged and measured up by people who have different worlds in their heads?
Yes, let them judge, that's ok, it's normal.

But I realised what I don't want to do anymore is to let myself be defined by what other people think of me. Who am I to be told what I worth?
---
7 héttel később még mindig futok. És igazán segít. Hetente három reggel, miután leadtam Mimit az oviban hasítok magamnak a napból egy kis szeletet. Hetente háromszor odafigyelek magamra, nem csak fizikalilag, de mentálisan is.

Rájöttem, hogy saját magamnak kell odafigyelnem magamra, ezt senki más nem fogja (és tudja) helyettem (persze ez nem jelenti azt, hogy nem kapok segítséget azoktól, akik szeretnek). Vigyáznom kell a testemre. És vigyáznom kell az elmémre is. Egyiket sem engedhetem szabadjára, hogy menjenek és csináljanak amit akarnak, és az egyik nem igazán működik a másik nélkül, ugye? Ezek a dolgok nem vigyáznak saját magukra, nincs varázspálca, amit meglengetek és minden jobb lesz. Nem jön jótündér férj, barát, gyerek, orvos alakjában, aki engem egészségessé tehet. Aki kiegyensúlyozhat. Aki eléri, hogy hipp-hopp jól érezzem magam.

És aztán ezt kapcstam valami máshoz is.

Kinek engedem meg, hogy megmondja nekem mit érek?
Sokáig mindenkinek megengedtem. Tökéletesnek kellett lennem, mindenki szeretetére áhítoztam. Hasznosnak kellett lennem ahhoz, hogy érjek valamit. Hogy is lehettem volna saját magam, csak én?
Kinek engedem meg, hogy megmondja nekem, mit érek?
Én vagyok az egyetlen, aki ismerem magam eléggé ahhoz, hogy lássam, mitt érek. Miért is engedem meg másoknak, akik teljesen más saját kis világban élnek, hogy ítélkezzenek felettem és a saját szabályaik szerint mérjenek fel?
Ítélkezzenek csak, az rendben van.

De amire rájöttem az az, hogy nem fogom az alapján meghatározni magam, hogy mások mit gondolnak rólam. Ki vagyok én, hogy megmondják nekem, mit is érek?