Bele-beleolvasok az elmúlt egy évbe, és elámulok."...megkérdezem magamtól: Ugyan hogy a csudába bírtam ezt összehozni?"* Úgy néz ki régen tudtam mi történik velem, és le is írtam. Most fogjam a sok munkára? Kezdek azzá válni, akitől féltettem magam. Felkeldolgoznimegydolgozikhazamegyjátsziklefekszik gép.

Rászoktam, hogy leszállok a kórháznál hazafelé. Maradt ott a hazafelé úton egy kis darab föld, amiből rét lett. Csak úgy magától persze, mert ezek igazából felosztott ingatlanok ,már kinn is a fekete tábla, hogy GÁZ ÉS CSATORNA BEKÖTÉS HELYE, és amikor jó nap van a határokat jelző karókra kötött nejlonzacskókat lobogtatja a szél. Ez cseppet sem zavarja a búzavirágokat (sic!), akik töretlenül nőnek, ahogy tették az elmúlt 25 évben mióta az eszemet tudom; búza persze már a környéken sehol, csak derékig érő perjék és füvek hullámzanak a rózsaszín ég alatt ahogy sötétedik lassan. Mikor lefekszik az ember, szelíden dől alá a zöld (ahogy a fák) és ha rossz helyen akar átvágni belegabalyodik a lába a lila bükkönybe (ilyet is adtam le elsőben a növénygyűjteménybe). Édes illata van a levegőnek, pedig a főút csak ötven méter és az Ósan szörny is a túlvégen magasodik. De mindez a búzavirágokat nem zavarja. És mikor ott fekszem, engem sem.

*Kurt Vonnegut: Időomlás