Aniko, egy kicsit neked is irom, ami most a fejemben forog. Fura, hogy most kerult elo a nagymama-tema, nem akartam ezt megirni, de kisertettel. Nagyon kisertettel.

Mult het csutortokon Belfastban jartam. Kifele az egyik szupermodern, csillivilli, penzkoltesnek aldozott templombol, a tetovaloszalont keresve, meglattam egy boltot. Egyszeru kis bolt, egy pici kirakattal. Porosodo polcok, fako szinek. A dolgok mar evtizedek ota ott csucsulhettek, arra varva, hogy valaki hazavigye oket. De mikor odakerultek, az emberek itt meg egymasra lottek, es bombakat dobaltak nap mint nap. Egy kegytargybolt elott alltam, mert megalltam. Ott alltam az ajtoban, neztem a fakult madonnakat, poros kereszteket, sargulo bibliakat. Elso gondolatom az volt, bemegyek, es veszek valamit a nagymamamnak, legutobb, mikor Romaban voltam egy olajagat vittem haza, amit a papa aldott meg nagypenteken. A nagyaman nem latszott, vajh orul-e neki, de egyszer megtalaltam a parnaja alatt egy zacskoban, osszeszaradva, leveleket pergetve, es akkor nagyon orultem, hogy azon a penteken befurtam magam a Szent Peter Bazilika elotti tomegbe.

A nagymamam het gyereket szult, talan tobbet is, de errol nem szol a csaladi kronika. Mariska nenjet a rak vitte el, mikor en ket eves voltam, csak furcsan elenk temetesi fotok orzik, hogy apumek valaha heten voltak. A nagymama velunk lakott, egy telken, lenn a kis hazban. Egyszeru, nagyon vallasos parasztasszony, oregsegere elhizott es ideggyenge. Kifolyik a leves a szajabol, ha feljon enni az ebedlobe, a satanrol beszel, es arrol, hogy a gonoszok folyamatosan bantjak. Ejjelente kopog a radiatorcsovon, zeng mind a ket haz es mikozben az agyban fekszem, vereres szemekkel, a masnapi vizsga es a kialvatlansagom kovetkezmenyein aggodva, azt kivanom, vinnek mar el azok a gonoszok, akiket rajta kivul senki nem lat. Jo par eve kethetente halalhangon bejelenti, hogy nagyon rosszul van, es napokon belul meghal, mi meg csak bologatunk, hogy perszepersze, es szegyelljuk ha idegenek vannak nalunk, es feljon enni.

Nem emlekszem, milyen volt, amikor en kicsi voltam, es elt az ugyancsak egyszeru parasztember ferje, akihez csak azert ment hozza, arvakent, nehogy partaban maradjon. 18 volt, mikor a nagyapam 30 es en sosem gondoltam bele milyen elete is lehetett.
Sosem, egesz addig a napig Belfastban, mikor masodik gondolatkent eszembe villant, hogy a nagymamam vagy harom eve halott. Tovabbvitt a labam, keringtem korbe-korbe, kepek villantak az agyamba, ahogy anyu, aki vegig mellette volt a kishazban, sir, apu nem, a temetes, a szentkepei, a kis szenteltviztarto, amivel kiskoromban annyit jatszottam, a negro es a kenomajas ize, a kek konyhaszekreny a titkos partvistartoval, hogy valamikor meg tegeztem, es akkor kezdett megvaltozni a kapcsolatunk, mikor magazni kezdtem, mert a Szandra, aki csak havonta egyszer jott le Pestrol, is magazta es en a Szandrara akartam hasonlitani....

Es az utolso harom napban le sem mentem, nem erdekelt jobban, mintha arrol hall hireket az ember a teveben, hogy Torokorszagban foldrenges volt es haromszaz halott. Borzalmas, persze, de nem velem tortenik, nem erzem a boromon, nem latom, nem hallom, nincs kozom hozza. Jobb igy neki, mondta anyu, es en ertettem, hogy azt akarja mondani, jobb igy nekunk.

Nem ismertem a nagymamamat, mire felnottem o leepult. Kotelezo dolog volt kiszolgalni, takaritani nala, megetetni, megitatni. Kolonc, nem ember.
Eszembe jutott, persze, mar akkor, vajh mi lesz, ha en is ilyen kiszolgaltatott leszek egyszer. De az messze van. Meg velem nem ez fog tortenni, elvegre valtozott a nok helyzete 1920 ota, emancipacio, onallosag, miegyeb. En mar nyelveket beszelek, tudom hol van Olaszorszag, eveket tanulok az iskolaban, nadragot hordok es festem a hajam.
Na meg aldozatnak ereztem magam, miert en (mellesleg az apam, a sajat fia nem foglalkozott vele annyit, mondom onmenteskent), miert egy tinedzserre kell bizni a nagymamat, pont, amikor onallosagot szeretnenk, lofralast a baratokkal, bulit, diszkot, szorakozast.

Nagyon, nagyon regota nem gondoltam a nagymamamra. Es mult het csutortokig nem tudtam meggyaszolni, mert tulsagosan utaltam, csupan azert, mert letezett, ott es akkor, mikor en cseppet sem voltam tolerans, noha szerettem azt hinni magamrol. Kellenek az ilyen pofonok azert.