És akkor is nagyon egyedül tud lenni az ember, mikor otthon fekszik az ágyban. Nem kíván semmi mást, csak feküdni, mert beteg, talán lázas is.

Hazadöcögött a HÉVvel, bevonszolta magát a gyógyszertárba, lehámozta a cipőjét, beszédelgett a konyhába, vizet melegített, bögrét kutatott, port nyitott.

Ki az? - ordít fel az apja a pincéből.
Én, mondja a beteg.
Mi történt? - ismét ordít.
Semmi, ordít vissza, mert ha nem, mert ha annyit motyog, beteg vagyok, hazajöttem, akkor majd jön, az, hogy az apja nevet, hát ilyen gyenge vagy egy kis kórokozónak sem tudsz ellenállni. Mert igen, ez olyan vicces....

Pizsamát húzott, ágyba bújt, magához ölelte a macit. Izzadt és aludt és izzadt és aludt, és szerette volna, ha valaki megkérdezi: Jól vagy kislányom? Hozzak valamit tesó? Szerette volna, ha az anyukája végigsimít a homlokán mint kiskorában és azt mondja, lázas vagy, pihenj, maradj a takaró alatt, csinálok teát, ne aggódj meggyógyulsz hamar.

De senki nem jött, nem kérdezett és nem simított. Mert náluk nem szokás.