Itt ez a hangulat, ez az igyunk-és-bőgjünk-egy-nagyot hangulat mikor áradna belőled a világfájdalmad, valahova, valakin át el a fenébe, messze, ne is lásd többet. Mikor annyira szükséged van egy valakire, egy bárkire, mint tízévente egyszer. Mikor szeretnél megszökni a félelmeid elől, csak egy cseppet, egy picit, kimondani, eltüntetni, lesöpörni magadról, mint a bogarakat a fűben ülve. Mikor a kisujjad adnád, hogy megsimogassák a hátad, és azt mondják, nem lesz semmi baj kedves, sírj csak, sírj nyugodtan.

És aztán az egész nagy bazi kerek világon nem akad senki, aki inna veled és meghallgatna és átölelne, mert mindenkinek akad fontosabb embere, dolga, munkája. A magányod körbevesz és gúnyolódva a nyelvét nyújtja. Ilyenkor az Eget sem látod a könnyeidtől. Egyedül maradtál. Valahol mélyen elrejtve érzed: végül mindig egyedül maradsz.

Aztán vannak napok mikor tudod is.