Tegnap misén voltam, sok-sok éve először.
Legutóbb még gyerekfejjel ültem igaziból a templomban, és tegnap rá kellett jönnöm, hogy sosem értettem mi folyik. Miért nem mondják el mi folyik a misén?

Persze én már kiábrándult nagylány vagyok, és csak egy nem kicsit bandzsa palit láttam idétlen lebernyegben, aki láthatóan gyorsan le akarja tudni az ötórás kötelezettséget, nem tudja kiolvasni rendesen halott nagyszüleim, keresztapám és nagynéném nevét.

Földön-, de legalábbis templom- és egyházonkívüli szemmel néztem a történéseket. Nagyon rossz volt idegennek érezni magam az áhítatos arcok között, de a gúnyos hang csak cöcögött a fejemben, pedig titkon úgy mentem el, ha olyan prédikációt hallok (amilyet nem, mert elhadarta amit el kellett és kész) ami hozzám szólhatna, akkor nekifutok a katolicizmusnak még egyszer.

De nem. Ehelyett végighallgattam, hogy "az isteni kegyelem állapotába kell jutnunk s permanensen ott kell maradunk". Így. És a mise alatt s permanensen fel lett hívva a figyelmünk a s permanens ottmaradásra az isteni kegyelemben, amit Mária is elért, Isten kegyelméből.

Illedelmes voltam és nem nyűszítettem fel elsőre sem, másodikra sem, sokadikra sem, ehelyett keresztapám gombalevesére gondoltam, a nagymamámra és az olajfaágra, amit a pápa szentelt meg évekkel ezelőtt húsvétkor a Szent Péter téren, a negrószagú nagypapára, és reméltem rég ott vannak már, ahol lenniük kell.