Reggel óta gondolkodom azon, hogy tudnám leírni, ami velem történt.
És arra jutottam, hogy sehogy.
Így nem írok az egy óra megalázó ücsörgésről, az odavakkantott szavakról, a felháborodásról, a kivagyokénről, a kiőről, a nemolvasomelről.
Nem írok a délutáni kukabúvárkodásról sem, majd csak kicsit később.

Inkább elmegyek, és álmomban összerakom széttaposott önérzetem, formát adok elporladt büszkeségemnek, megragasztom emberi mivoltom és szerdán udvariasan közlöm a tanerővel, hogy a diplomámért sem vagyok hajlandó megalázkodni többet. Jutunk valamire emberi módszerekkel most vagy októberben, vagy rászánok még egy évet, lehallgatok másik szakirányt, de én be fogom fejezni ezt az egyetemet.
És legfeljebb a mikor függhet tőle.