Nem tudom mit csináljak.
Megpróbálom ide leírni, min rágódom, annyira tárgyilagosan, amennyire csak képes vagyok.
És a kérdés persze az, mit csináljak?

Ismeritek a családot, ha nem is testközelből, ha nem is nagyon, de kicsit legalább. Ismetiek a sztorit, mit csinálok én itt, kikkel. A miértet meg magam sem tudom. Tudjátok, hogy szeretem a srácokat, még ha néha az agyamra mennek is. És tudom, hogy ők is szeretnek engem. Nem mondom, hogy ha nem vagyok itt, hiányzom nekik, ahhoz szerintem túl teljes az életük. Meg ahhoz nem vagyok elég vicces. De törődnek azzal mi van velem, én hogy érzek, és miért sírok, ha sírok. Nagyrészt szót fogadnak nekem, és merném azt állítani barátok vagyunk. Azt is merném állítani, hogy ők is így gondolják.

Azt azonban nem tudom az apával hogy állunk. Jó pár hete érzem ezt a láthatatlanság dolgot. Nem köszön nekem ha hazajön. Nem köszön ha elmegy. Nem kérdezi meg kérek-e reggelit szombat délelőtt, egyszerűen csak nem csinál nekem.
Tegnap a nagyszülők meg ő a barátnőjével mentek valahova, mindenki más köszönt, ő nem. Nem kérdezi meg kérek-e teát, ha csinál, egyszerűen nem csinál. A barátnő megkérdezi, a nagymama beszélget velem, legalábbis próbálna, de tegnap 18 órán keresztül kábítottam magam a játékommal, hátha ma átalszom a napot, de már 9-kor a plafont bámultam, a kérdést forgatva, vajon ma hogy kerüljek ki a látókörből, hogy ne kelljen azt éreznem ők kezelnek láthatatlanként, hanem el tudjam hitetni magammal, hogy én akarok az lenni.

Tegnap előtt volt egy rövid csevejem Bruce-szal, csak épp annyi, hogy megmondtam neki, elhatároztam, hogy valszín januártól új családot keresek. Azt mondta ok, azt mondta nem keres új au-pairt majd megoldja valahogy máshogy, azt mondta, hogy nekem nem akkor kéne suliba járnom, mikor ő dolgozik.
Ez szíven ütött. Ez igazán. Azon kívül persze, hogy úgy tünik nincs szüksége rám és hogy szívesebben látna már a házon kívül..... Oks,oks ez már fikció, nem tudom, így van-e.

De feljött valami olyasmi, amit nem említett eddig. Ezért nem volt hajlandó hát elintézni a robogóügyet, mert akkor járhatnék suliba. És az neki nem jó. De ezt miért nem lehet megmondani? Miért nem szólt? Válthattam volna (sőt még mindig válthatnék) eggyel feljebbi osztályba (ezen már gondolkodom egy hete, mert az advancedet túl gyengének érzem), és az jó időpontban van. De miért kell ezt így elsumákolni? És vajon mennyi probléma van még, amit elsumákolt így? Mekkora a bűnlajstromom?

Én próbáltam vele megbeszélni ha problémám volt, jelezni, hogy ez nekem így nem jó. Meghallgatott aztán vagy történt valami vagy nem. De most így utólag látom, sosem megbeszéltük. Mindig csak meghallgatott.

Nem tudom milyen az ideális au-pair-család kapcsolat. De azt tudom, hogy ők nem vittek engem magukkal, ha közös program volt. Ezt még túlélném, ha lenne alternatívám, de mióta itt vagyok nincs igazán, vagy csak időleges.

Lassan kezdem megint úgy érezni magam, mint egy hisztiző picsa, és persze hogy nem tudom a helyzetet kívűlről áttekinteni, elveszem az érzések között és nem tudom elválasztani a tényeket. Vagy csak félek attól, hogy ha csak a tényeket nézném, akkor kiderülne, hogy Bruce egy szemét alak. És erre nagyon nem szeretnék rájönni.
Csak nem tudom hogy kezeljem a „rossz” tulajdonságait. És nem tudom mit kezdjek most. Nem tűnik úgy, hogy elér hozzá amit közölni akarok, és belefáradtam már a próbálkozásba. És rosszul esik, hogy ő nem közöl semmit.

De szeretem a fiúkat, és mostmár Megan is a szívemhez nőtt, nehéz lenne őket itthagyni. És nem érzem úgy, hogy tudnék most elkezdeni szeretni két-három új gyereket itt januártól. Az összes idehozott szeretetemet szétosztottam már itt és nincs forrás, amiből újrateremthetném.

Nem akarok új családot, itt akarok maradni, a lehetőséggel, hogy szabad legyek és lehessen saját életem, hogy legalább a célok egy részét elérjem, amiért jöttem.
De váltanom kell mielőtt lelki roncs leszek a bezártságtól és a szélmalomharctól.

Nem tudom, próbáljak még egyszer leülni Bruce-szal, egyedül, megbeszélni (a legrosszabb, hogy közben mindig elbőgöm magam, mert mélyen érint a téma és a feszültséget ki kell adni valahogy, és ettől még idétlenül és kínosan is érzem magam), lehet-e itt valamit tenni. Ezzel annyi a baj, hogy ha a helyzetet úgy fogjuk fel, mint egy csatát, akkor én elárulom, hogy én szeretnék maradni és ezzel ő kerül erőfölénybe. Kérdés, úgy kell-e felfogni mint egy csatát? Ő hogy fogja fel vajon? És elér-e hozzá pont most, amit mondani szeretnék, ha eddig sikertelen voltam?

Nem tudom, kibírok-e még egy hónapot remény nélkül, hogy valami is változni fog. A tudattal, hogy kidobtam az ablakon egy csomó erőfeszítést és pénzt a jogsira, a robogóra meg a sulira. Mennyi idő múlva kezdeném utálni a bácsit emiatt?
Váltsak most, vagy várjak januárig?

Most nagyon szeretnék egy gép lenni, aki csak akkor jön ki a szobájából, mikor szükség van rá. Könyebb lenne mindkettőnknek. Csak én egy au-pair vagyok, nem egy robot .
Mennyivel könyebb lenne, ha tudnám a bácsi mit gondol erről az egészről!
Istenem ez az egész olyan, mint valami elbaszott kapcsolat, az utolsó utáni esélyekkel és kommunikációs problémákkal.
Hol a hiba bennem?
Mit csináljak?

Mennyivel egyszerűbb lenne bélféregnek lenni.