Az iskola konyvtaraban ulok, es valahogy probalom a tegnap ejszakat megfogalmazni, de csak kinlodom a sorokat most, pedig tegnap, elalvas elott majdnem megvolt, majdnem megragadtam az egeszet, a kerek egeszet, ugy ahogy van. De aztan alomba csusztam, es reggelre nem emlekeztem semmire. Nehezen aludtam el, csapongtak a gondolataim, mar azon gondolkoztam, hogy feloltozok, es lemegyek a tengerpartra setalni, de valahogy ereztem, ez nem segitett volna semmit. A rokonok jutottak eszembe, a keresztanyam, hogy mennyi ideje nem lattam, es a lanyai, Icus es Erika, a gyerekeik nevere mar nem is emlekszem, es erre a gondolatra kicsordult a konnyem. Korvonalazodni kezdtem magamban, a csaladban elfoglalt helyem, az iskolaban elfoglalt helyem, a barataim kozott elfoglalt helyem, es mikozben az elmem egyik felecsititani probalta ezt az orult iramot, a masik csak gyorsult, kepek villantak be innen-onnan, rendezodtek-kapcsolodtak egymashoz, kezdett kialakulni az, mi is vagyok en, kozben meg elaludtam az alvomacim magamhoz szoritva.

Es semmi masra nem emlekszem, csak azt tudom, varom a szeptembert, hogy visszakoltozzek Bruce-ekhoz, ugyanazt erzem, mint amikor anno a munkahelyemet akartam nagyon otthagyni, az a belulrol fakado, tulajdonkeppen-semmi-bajom-csak-az-egesz-rendszert-utalom erzes ez, ami lassan buskomorra es erdektelenne teszi az embert, kozben meg igyekszem barmivel elfoglalni magam, hogy ne kelljen mindezen gondolkoznom.
Most peldaul fel kettotol kifulladasig feluletes cseveges ismerosokkel a program.