Tegnap kis hija volt, hogy majdnem elfelejtettettem az ocsem 17. szulinapjat. Nagyon szegyelltem volna magam. Amugy a neki irott, igazi, papiros-tintas level elejen jutott eszembe, igy biciklire kapva elszaguldottam a legkozelebbi telefonfulkehez.
Aztan hazajottem, es befejeztem az Elet Nagy Bolcsessegeit tartalmazo levelet neki, mindazt, amit elmondanek, ha otthon lennek. Most mar csak azon izgulok, hogy anyuek nem fogjak felbontani. Merthogy szokasuk. Szokasa. Volt. Ez is.

Tegnap lattam egy "filmet" a UkHorizonton, ahol ket, imar felnott gyerek beszelt a szulokrol, meg a gyerekkorukrol. Az apat 12, az anyat 11 rendbeli gyilkossaggal vadoltak vagy tiz eve. Az apa felakasztotta magat a targyalas elott, az anya eletfogytiglan bortonben. Tobbek kozott az egyik lanyukat is megoltek, az anya prostitualta magat, szexualisan molesztaltak a gyerekeiket, elottuk eltek a nemi eletuket es mellesleg 11 megeroszakolt noi testet taroltak a pinceben feldarabolva. A gyerekek nem mehettek sehova, a barataik nem johettek hozzajuk, neha iskolaba sem engedtek oket, es az ok nelkul veres mindennapos volt.

Tulajdonkeppen mit is panaszkodom en a szuleimre???