Ismered az erzest, mikor nagyon varsz valamit?
Mikor keszited a pici piros kis szivecskedet az unnepre, a kishercegre, elgondolsz es tervezel, hogy minden perfekt legyen. Izgatott vagy, remeg a gyomrod. Szamolod az orakat, aztan a perceket, hogy igen, vegre. Mikor masrol sem szol a heted, a napod, az orad csak a varakozasrol. Neha korbeugralsz a folyoson, hogy igen, igen, mindjart itt van. Este ugy alszol el, hogy elkepzeled mi fog tortenni, eloszor mindig mas es mas formaban, aztan allandosul az esemeny tokeletes lefolyasa. Latod magad elott, a borodon erzed, szivod be az illatokat.

Aztan elerkezik az ido, hogy jonni kell, menni kell, kezdodik, mindjart, mindjart. Kesz vagy ra, hogy lasd, erezd, ateld, hisz idotlen idok ota errol almodsz. Es abban a pillanatban, mikor vedtelen vagy, mert teljesen megnyilsz, hogy befogadd az elmenyt, valami tortenik. Valaki hatarozott, valaki elmozditott valamit, az a rohadt pillango szarnyat lebbentett Kinaban. Te meg ott allsz, fagyottan, igyekszel nem sirni, de legszivesebben artikulatlanul uvoltve rugnad szet a szoba falat. Vagy valakinek a fejet. Vagy tanyerokat vagnal a falhoz, elvezve a rombolast, ugyis csak egy veszett sz@r vilag ez, es nincs igazsag a foldon.

Aztan mikor sokadszorra tortenik mindez, az ember nem keszul. Probal nem keszulni. Nincs diszkivilagitas, gyomorremeges, es a visszaszamolas is titkon tortenik, aki alacsonyabban szall, kisebbet esik alapon. Nincsenek almodozasok, elvarasok, "majd tortenik valami" van, ha meg nem, akkor nagycucc, majdcsak akad mas tennivalo. Es ugy csinal, mintha egyaltalan nem is lenne fontos az egesz.

Olyan sokat fajtam bele magam mindenfele csalodasokba, hogy kezdem megkedvelni ezt a kozonyt. Attol meg jo ideig nem kell felnem, hogy vegleg ramtapad ez az alarc, mert baromi nehez felrakni. Sokkal nehezebb, mint szeretnem, es valahogy mindig keson kerul elo.

Legyen a mai nap a Robotemberek Vilagnapja, jo?