Kisétálok a konyhába és enni adok a kutyáknak, közben az Anitára gondolok. Az Anita a magyar lány, akihez ma is elbicikliztem, és kiderült, csak húsz percre lakik. Az embernek csak tudnia kell a megfelelő utat. A dolgok baromi egyszerűek, ha az ember tudja a megfelelő utat.

Az Anitaéknál valahol valami menet közben elromlott, talán ő volt tapasztalatlan két tinédzser lánnyal, talán túl lelkiismeretes volt. Alázták úgy, hogy a felét sem értette, lekurvázták, levegőnek nézték.Holnap reggelig bírta, megy haza végre. Pár napja már a netre sem menekülhetett, mert a lány elvitte a kábelt. No kompjuter, no internet, no e-mail szülőknek, barátoknak. Ma átvittem a kábelt innen, és együtt kacagtuk tele a házat, hogy átvertük a hülye picsákat. Megmutattam neki, hogy kell két perc alatt szétkapni a gépet, meglazítani a tápkábelt (vajh ez amegfelelő szó rá?) a vinyónál, majd visszacsavarozni mindent, mintha mi sem történt volna. Csak épp holnap reggeltől kezdve a drága kis 12 éves ír cukorfalat nem fog emilezni egy ideig...ahogy az itteniek problámamegoldó szokásait ismerem, jó ideig.
Az igazságérzetem úgy vigyorog, mint Ludas Matyi miután elpáholta Döbrögit.