Persze, hogy rosszkedvűen ébred az ember hétfő reggel, mikor tudja, hogy kelni kell mindjárt, össze kell pakolni és el kell költözni otthonról.
Mert ez a kiscsaládi ultimátum, kimondatlan-félig kimondott.

Este még elmosogattam, elpakoltam, lekapcsoltam a villanyt, felmentem a szobámba. Minden olyan végleges volt tegnap este, mint a graffitiben "Kérjük az utolsó embert, aki elhagyja az országot [az otthonát és az apját] kapcsolja le a villanyt."
Hát lekapcsoltam.

Nem sokkal előtte volt, hogy ültem a nagyszobában az dohányzóasztalon kisebb korunkban sosem volt ez megengedve, az nem szék, az asztal, pedig ez is az otthonhoz tartozik, ülni a nagyszobában a dohányzón és fogmosást imitálva mondtam el apunak azt a három mondatot, amiért tulajdonképpen otthon maradtam vagy csak a lustaság miatt nem cuccoltam el már tegnap? ekkor már a húgom is összepakolt és átcsattogott a barátjához, és bár egyikőnk sincs 10 kmnél messzebb hazulról röhej, az öcsém a közvetlen szomszédbeli barátjánál táborozik, a húg kedvese a szomszéd utcában lakik én meg Csömörön csatlakozom anyuhoz ma estére apu mégis egyedül lesz ma. Pont ma. 51 éves.

Az én büszke és konok, és kicsit idegbeteg apám nem mondott semmit a három mondatra, csak látszott, fáj neki a helyzet. Aztán reggel hagymát vágott a tojásrántottájához utoljára vagy 15 éve süthetett nekem pirítóst a mostani csilli-villi gáztűzhely kopott elődjén, mennyire nem áll kezére a kés és próbált velem kommunikálni, miközben én titkon nagyokat nyelve mantráztam, tartskitartskitartski és a kérésére könnyek nélkül beírtam a számom a telefonfüzetbe utál telefonálni,csak akkor hív bárkit, ha nagyon muszáj, mobilja sincs, a számokat sem látja jól közben igyekeztem észben tartani a tegnapi artikulátlan üvölözést, amire ébredtem, mert persze be kellett dobni azt a két felest a szomszádban, aztán asztalt, széket, hűtőt borogatni a konyhában, a fél dinnyét a meggybefőtt cserepei közül halásztuk ki a húggal és dinnyét vagdosva tartottunk családi kupaktanácsot a padlásszobámban, ketten plusz virtuális öcsi és telefonos anyu, mindannyian költözésre elszántan.

Persze anyu már este azt mondta, ad neki pár napot, gondolkozzon el mit akar. Persze öcsi sem tud sokáig a szomszédok nyakán élni. Persze nekünk is kényelmesebb otthon.
Apu csak annyit tud, elköltöztünk, lehet vissza sem megyünk.

- Mikor jössz?
- Nem tudom - mondom és kisétálok, se puszi, se boldog szülinap, csak a kés csattogása a deszkán.
- Vigyázz magadra!
- Te is apa, szia.

És nem, egyáltalán nem könnyű kisétálni a kapun, otthagyni a hirtelen megöregedett apádat, akit olyan sokszor utáltál már és mégsem tudtad meggyűlölni, aki egyedül fog otthon a kocsmában ülni este a születésnapján ami ugyanolyan nap mint a másik semmi extra, mit kell ezen ünnepelni csak pénzkidobás az egész és arra emlékszik majd milyen volt az 50. mikor az egész család, testvérek és barátok neki örültek a kertben felállított sátrak alatt.

Nem tudom jól csináljuk-e. Tényleg nem tudom változtat-e ez bármit, és vajon arra amerre mi szeretnénk? Nem tudom, megérdemli-e bárki, hogy egyedül maradjon. Azt tudom csak, hogy legszívesebben hazamennék ma este, megölelném és elmondanám neki, hogy ne legyél szomorú apucika, nem lesz semmi baj......

Ugye nem lesz semmi baj.