Mindig zaj van itthon, rohanás, munka, jövés-menés, nincs megállás, csinálni kell, mert úgy haladunk (copyright: apu). De most nincs, mert elmentek, péntektől vasárnapig. Csak mi vagyunk. Háromkismalac.

Én voltam a soros a gépnél, feljött a húgom. Olyan egyedül érzem magam lenn, hadd maradjak itt. És elaludt az ágyon, míg én gépeltem. Az öcsém elment bevásárolni, hozott fagyit és vaníliás karikát, a húgommal riszálva mosogatunk és persze kacagunk, kacagunk, kacagunk míg kinn a tücskök ciripelnek.

Az ilyen napok lesznek azok, amelyekre úgy emlékszem majd vissza tíz év múlva, mint békebeli szép idők, mikor még hárman együtt ültünk a tűz mellett, kolbásszal etettük a cicákat, röhögtünk a leesett hagymán és megfogadtuk, hogy majd hétvégéken együtt járunk a családjainkkal kirándulni, vigyázunk egymás gyerekeire és sosem veszünk egymásnak kávét névnapra.

Ez egy amolyan virtuális ölelés a tesóimnak.