Láttam egy hapsit. Túl alacsony volt az ízlésemnek, túl napbarnított, túl hosszú haj, túl kék szem, harmincötös. Muszáj volt megnézni. és megnézés után muszáj volt még egyszer. AZtán még. Még még. Bámulni.

Próbáltam megfejteni, miért hat rám így. Megfigyeltem a szarkalábait, a majdnem-mosolyát, a mozgását, a csipőjéhez ütődő kalapácsot, a kék munkásnadrágot, a bakancsot, hatalmas tenyeret.Nem, egyik sem.

Valami áradt felőle, aminek nehezen lehetett ellenállni, amitől a civilizált emberben ösztönök ébrednek, odamenni, megütni, apró darabokra tépni ezt a testet, szétmarcangolni puszta kézzel, kiharapni a húsából, csomókban tépni a haját, marni és harapni és ölni.

Nem szexuális vágy volt, vagyis nem csak az. Ijesztően és borzongatóan állati enyém-vagy vágy ez, a nem-érdekel-ki-vagy-kellesz-nekem vérszomj.