Második szombatom töltöm benn az irodában. Olyan ez, mint a vasalás, meg a mosogatás: könnyen megy, ha az ember ideges.

Tegnap este határoztam el, hogy elköltözöm otthonról. Nem való az embernek egyedül lenni. Ja, ide nem ez kell. Nem való az embernek 25 évesen otthon lakni.
Nekem valahogy nem a világ legfontosabb dolga, hogy rend legyen a szobámban. A szüleimnek viszont az.
Nehezen viselem azt is, hogy az öcsémmel igazságtalanok. Na most ugyan ezen semmit nem segít, hogy elköltözöm, sőőt. De talán mégis. Az öcsémnak már van annyi esze, hogy nem szól vissza, ergo nincs balhé. Ő majd egy csendes napon összepakol, és beköszön a konyhába: sziasztok én elmentem - majd egyszer láttok. És lelép.

Én mindezt sokkal színpadiasabban csinálom, kevesebb stílussal és több ripacskodással, lehet még élvezem is titkon, hogy problémás családból származom (bár ezt a szüleim persze bőszen negligálják, és az ő szemükben azon kívül, hogy mi egy lusta, trehány banda vagyunk, semmi probléma nincs otthon).

Szóval benn ülök, és tettvágytól égve apróhirdetéseket böngészek, hova is kéne költözni. Kelenföld, csakis, jó hely, egyszerű közlekedés a Keletihez-Délihez (elvégre gondoljunk a jövőre, szeptembertől ez a tengely uralja majd az életem), Buda, jó hely, jó légkör, szeretem na.

Aztán szembeköszön a hirdetés, és nem és nem és nem tudom nem felsőbb hatalom ujját látni a dologban. Keleti, Huszár utca. Ott laktam Zsoltival. Internet van, teljes komfort, jól felszerelt fürdőszoba.
És a hirdetőt úgy hívják, mint az egyik exfőnököt, akiben sokadszor csalódtam kellemesen a múlt héten.
Két órakor megyek megnézni, noha csak májustól költöztem volna.

Nem tudom még miből fogom kifizetni. De azt hiszem költözöm a héten.