Gyalog jöttem haza Cinkotáról.

Ezt csak azok értik igazán, akik, mint én, Kistarcsán laknak, és még sosem jöttek haza Cinkotáról.
Kistarcsa tulajdonképpen jó hely, van bolt, meg templom, kocsma, óvoda, nagyszoknyás parasztnénik.
Van HÉVmegálló is, három. Meg Auchan. Gyerekkorom búzamezői és magasfeszültségű távvezetékei helyén...nem is vettem észre, mikor tűntek a vezetékek, csak ma este furcsa volt valami, nem hallottam a drótok koccanását. Pedig vagy tíz éve leszedhették.

Persze úgy kezdődött, hogy pont lekéstem a HÉVet az Örsön, és úgy gondoltam ha már a korgó gyomrom ennyire unszol, lángos helyett (mert az már bezárt, a dög, este fél 11-kor) eszek egy gyrost. Muszáj volt mosolyogni, mikor az előttem álló kanadai tört magyarságát némi angollal keverve magyarázta az arab srácnak hol van Kanada és az arab, tört angolságát némi magyarral keverve magyarázta a kanadainak, hogy szépek a magyar lányok.

Aztán a 45-höz battyogtam, a húst a számba dobálva, valaki rámcicceget, sárga öltönyös, mikrofonfejű alak, makkos cipőben és kegyetlen szemmel. Felszállt ugyanarra a buszra, mint én és leült két üléssel mögöttem.

Amikor leszálltam, már nem volt sehol, pedig addig tízszer megöltem képzeletben, kulcscsomóval, spirálfüzettel és mobiltelefonnal, ha zaklatni merne. Elhatároztam, hogy hazagyaloglok, mert az öcsém azt mondta még a múltkor, ő már nem egyszer jött haza gyalog, éjszaka, mikor nemhogy a madár, de a HÉV sem jár erre. Világított a hold, a temetőben a mécsesek, puha volt a föld, de nem térdig érő sár, csak épp annyira, hogy élvezet legyen járni. Paranoiás világban élünk, így a bokrok mögé láncfűrészes-erőszakolós-hajléktalan-símaszkot bankrabló-gyilkosokat képzelegtem, aztán meggyőztem magam, hogy nem annyira rossz világ ez, hogy ne lépdelhessek haza egyedül, 11 felé két kilométert az út mentén. A táskámat lóbáltam és a hárompiroskendőtveszeket dúdolgattam majd' egész úton, hamisan persze, mint egy rozsdás veder. Mindig ezt énekelgetem ha gyalogolni kell, az egyetlen népdal, amit a néptáncórákról bennem ragadt, affále zúgavolgává silányult, de milyen jó ütemesen lehet rá lépkedni.

Majdnem telehold van ma este, és a felhők fehérek voltak és habosak. Az Esthajnalcsillag ot is láttam, akit az okosok Vénusznak hívnak, és a világ másik felén éreztem magam, turistaként, és ámultam körbe, az út közepén ugráltam, mikor nem jött autó, és eljátszottam egy-egy lépéssel. Most Pest megyében vagyok, most a senki földjén, Pest megyében megint, senkiföldjén, pestmegye, senkiföld, pest, senki, pe, se.....

A kórháznál eszembe jutott, milyen volt az erkélyről nézni, bámulni hazafelé, a tetőtérben kivilágított lámpákat, elképzelni a többieket otthon vacsorázni, míg én belülről fáztam benn és hazavágytam. A kórházakban mindig belülről fázom, üresnek érzem magam, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Ma a főnök azt mondta, ne legyek ideges. Pedig nem is voltam, csak ha sok munkám van felpörgök, és leállíthatatlan vagyok. De ez kívülről úgy néz ki mintha bizonytalan lennék és ideges. És ez árthat az üzletnek, gondolom.
Első betű, H. Mint higgadtság.

Közel 25 évesen muszájos változnom. De beláttam. Aztán majd gyakorlok.
Hívjon már fel valaki hétfőn és pörgessen fel, hogy kontrollálhassam mediterrán típusú önmagamat. Don Quijote meg a szélmalmok esete rémlik sajna....