Február elseje van, és én tíz perce csömörlöttem meg a játékok játékától.
Nem a játék, az nem változott semmit.
Az emberek.
A versenyszellem, a bibibi, nekem jobb karakterem, cuccom, iz?micsod?m van, ?s h?ha milyen tökös legény vagyok én a gáton, lány létemre is. Meg ilyenek.

Ennek örömére felvettem a blogokat újra a kedvenceim közé. Elkezdtem megírni az elmaradt leveleket. Felhívtam pár barátot, találkozzunk, merthogy jajj, én hogy elástam magam eddig.

Persze, a kisördög itt sutyorog: meddig bírod? És persze, töltök már egy másik játékot lefelé, hátha megint tudom egy picit élvezni egy másik világ varázsát. És rájöttem, hogy könyvéhes is vagyok, ugyanazen okból. Azt nem értem csak, hogy miért mindez. Mert belőlem aztán nem hiányzik a versenyszellem, azt senki nem mondhatja, igenis szeretek nyerni, jobbank lenni, igénylem is.
De itt én csak játszani szerettem volna.

Néhány napja érik már, hogy írni fogok. Néhány napja akad közlendőm, amit így elmondanék, végiggondolnék.
Nem sok, nem is igazán történés. Inkább csak hangulatok.

Mosolyogva menni be dolgozni, bokáig érő hóban tipegni, miközben süt a nap, és meleg krumplispogácsát majszol az ember. (Jah, merthogy másfél hete dolgozom, mint vezérigazgatói titkárnéni-asszisztens-akármi).

Rosszkedvűen kelni, mert kinn még sötét van, és morcosan mászni be a forró zuhany alá reggel.

Összesimulni a doromboló macskával az ágyon, egy napos vasárnap délután.

Hát ilyenek.