Összeszedtem magam mára, meggyőzettem, hogy igenis beszélnem kell Bruce-szal arról, mi a bajom, mert gőze sincs, hogy mi folyik bennem, csak azt látja, hogy egész nap nem csinálok semmit, pizsamában ülök délig és nem vigyorgok a viccein.
Szóval leültem és elhabogtam, mi van. Mit érzek és miért. És hogy nem tudok változtatni rajta, bármennyire is próbálok, és tudom, hogy lesz jobb, amint mehetek, de az később van, nem most. És hogy feleslegesnek érzem magam, hogy haszontalannak és kétbalkezesnek, aki mindent elront, aki körött dől a világ és a kristályváza.
Nem mondott minderre semmi különöset. "Csak" három mondattal megnyugtatott.
És most jobb.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem bőgtem egy sort, mikor már húsz perces késésben voltam a bébiszittelésből, és még mindig a táborban keringtem, próbálva kideríteni, hova is kéne mennem, mert az utca nevét nem értettem jól. Térkép meg mint olyan nem létezik, és rajzolni sem lehet, merthogy ez egy katonai ojjektum ugyebár, és nehogymán a gaz írek megtudják hol van a játszótér meg a bowlingterem:)
[Csak zárójelben teszem hozzá, hogy miután bejártam a fél tábort, hazajöttem, telefonáltam egy sort, telefonáltak nekem egy sort, sikerült kideríteni hogy egy percre laknak, a házsor másik felén.]

Próbáltam hívni az önkénteseket Belfastban, de nem érnek rá, kirándulni mennek. Pedig találkozhattunk volna hétvégén, sebaj talán jövő héten. Addig meg már kibírom, épp kenyérsütés projektbe kezdek holnap, mint utolsó szalmaszál.
Csak mi a fenét csinál az ember, amíg a kenyér dagad??
Valami macerásabb kéne.

Már csak max. 7 nap a jogsiig.