Szombat reggeli koránkelés. Át akartam aludni, pont azért, hogy ne érezzem azt, amit érzek, de mint látható, nem ment. A bácsi elhúzott a gyerekekkel a reptér felé, viszi őket Glasgow-ba az anyuhoz. Három hét ott, a többi Skóciában a nagyszülőknél.
Nem merem azt mondani, hogy hiányozni fognak,nem tudom őket szeretem-e, vagy azt az érzést, hogy gondoskodhatok valakikről, hogy szükségük van rám.
Brettől tegnap este elbúcsúztam , a semmitmondó "jónyaratjószórakozást"-sal és nem bírtam megállni, hogy egy puszit ne nyomjak az okos buksijára. Connor már aludt. Azt hiszem azért ébredtem fel, mert nem bírtam volna ki, hogy egy sziát ne motyogjak, mielőtt elmennek.
Mindezt úgy, hogy legszívesebben jól megöleltem volna mindkettőt, miközben valamilyen, számomra eddig ismeretlen módon kifejezem, mennyire szeretném, hogy jó nyaruk legyen.
De nem mertem. Félek, hogy soknak gondolnák, hogy nem értenék, hogy kínos lenne nekik. Félek, hogy ellöknének. Félek, hogy nem tudnám kifejezni, mi van bennem.

Connor a szobájában készülődött reggel és megkérdezte:
- Mész ma haza?
- Nem, nem, csak egy másik családhoz megyek nyáron.
- De szeptemberben jössz vissza?
- Aha.
- Cool.
A lelkem megölelte őt ezért az egy szóért.

Mire az érzés a számhoz ér olyan mondatok lesznek belőle, hogy "vigyázzmagadra", "nemfelejtettélelsemmit?" avagy "mossfogatinduláselőtt". Magyarázzam, hogy ez egy gyereknél mindent jelent, de szeretet nem?Azt hiszem kommunikációs problémáim vannak. És nem csak gyerektéren...