Nem vagyok jol, nagyon nem.
Felhivtam ma Klarinenit, tenyleg tenyleg lehet-e az egyetemen ket evet halasztani egymas utan. Ott fekudtem az agyon es titkon szoritottam, hogy mondja azt, hogy megvaltoztak a szabelyok, nem leht, no way, haza kell mennem, es kesz. Es akkor bogve, szomoruan, es atkozodva mennek haza.
De felelosseg nem lenne rajtam, egy cseppecske sem. Dontottek helyettem, kesz, en haritok, en csak azt csinaltam, amit a korulmenyek hoztak. Szorri, nem vagyok hatassal az esemenyekre. Almodik a nyomor. Igy maradok, es vagyakozom haza. Allamvizsgazni.

Felhivtam A.-t is, hogy sikerult a tegnapi allamvizsgaja. Persze jo lett, mit jo, kituno, hu ennek mennyire orultem, hat ezen is tul lehet lenni. Nyomorultul erzem magam, hogy en nem vagyok ott, reszt akarok venni a szenvedesben, az unneplesben, a buliban, a sirasban, a komoly elet kezdeteben, ahogy reszt vettem negy even keresztul az evfolyam eleteben, a vizsga elotti idegeskedes a folyosokon, az alvas a rektori piros szonyegen a beszamolo elott. Mar nosztalgiazom, pedig hol vagyok meg a vegetol. Ket evnyire, pontosan ket evnyire. Meg az is lehet, hogy mire befejezem az egyetemet EU tagok leszunk. Oteves egyetem nyolc ev alatt. Kiraly.

Igy perpill a halalba kivanom a nyelvtudast, a tapasztalatot, az esot, mindazt, amim itt van vagy lesz. Nem honvagyam van. Mas elet iranti vagyam van.